Gymboree classes

Azt hiszem, annak, hogy elvágyódom a városból, több oka is van. A legkardinálisabb talán az, hogy ez a város, nem olyan, mint Budapest, sőt egyik eddig életemben utamba kerülő nagyvároshoz sem tudom hasonlítani, hacsak nem Camberra jut eszembe. Ami azonos a két helyben az az, hogy mindkettő épített, újonnan kitalált dolog, nem évszázadok alatt magától kialakult, aztán végül valamiféle rendezőelv alapján kikristályosodott város, hanem szerkezetileg igencsak élhetetlen, hiszen menet közben erül ki, hogy működik-e vagy sem.
KL szerintem belül működik, kívül kevésbé. Mintha minden kisebb élettér köré keresztül-kasul autópályákat építettek volna, hogy ezzel könnyítsék a közlekedést, de ezzel szerintem csak annyit értek el, hogy egy kicsit elszigetelődtek, és nagyon zajossá váltak az egyes kerületek. Egyikben sincs önálló belvárosi rész, inkább a plázák határozzák meg a központot. Kevés itt a park, ahová csak úgy lemegy az ember és sétál egyet, de biztosan én vagyok csak annyira elvakult, hogy erre vágyom egy ilyen éghajlaton...
Az állatkert 2 órányi távolságra vagyon, és gyerekprogramot szervezni sem túl egyszerű... A nagy lakóparkokon belül lehet játszótereket találni, de ezeket sorompóval őrzik, így ha nem ismerek valakit, akit meg is kérdeznek, ha a kapunál hivatkozok rá, akkor nincs esélyem bemenni... Vagyis vagy ott játszunk, ahol lakunk, vagy nyilvános, közös játszókon, de ezek igencsak ritkák, főleg az új építésű részeken.
Ahol most lakunk, az 15 éve még teljesen lakatlan volt. Ma az egyik belsőbb résznek számít. A Petronas Towers 1993ban épült, láthatóan akkor indult meg valamiféle gigafejlődés, azóta is amerre a szem ellát, mindenhol daruk, újabb és újabb épületkomplexumok épülnek. Vagyis a fejlődés folyamatos, de minden új. Nekem kopár, kong, kicsit személytelen.
És bár itt a Lake Gardens, ez az egy hely mégsem elég... Olyan ez, mintha odahaza csak a városliget volna a belsőbb részeken és ezzel ennyi. Nyilván még én sem ismerem az egész bel és külvárost, de három hét alatt nyitott szemmel jártam, bármerre is mentünk Josephyvel, (és mentünk egy pár irányba...) nem az volt a jellemző, hogy buszmegállókban ácsorognak az emberek, vagy parkok követik a lakóházakat, hanem nagy utak, hatalmas házak, plázák, sok zöld, de ez inkább dzsungel, nem pedig használható zöld.
Így talán érthető, miért gondoltuk azt, hogy jobb egy kicsit kijjebb menni, ahol legalább a lakóterületen belül megvan az, amit itt hiába kerestem... hiszen a belvárosban ugyanúgy autóba kell ülni ahhoz, hogy bármit elérjen az ember, hacsak nem egy oázis féleségen lakik, mint amilyenek mondjuk Petaling Jayan vannak (földszintes házas részek keveredve kisebb léptékű condokkal), ahol azonban a lakosság összetétele a 100%-hoz közelítően helyi. Amivel ismét semmi gond, de azért azt az elvet sem érdemes figyelmen kívül hagyni, miszerint az egyformák inkább az egyformákkal barátkoznak...
És csak magamat tudom ismételni, a programok változatosságát tekintve majdnem mindegy, hogy itt lakunk Mid Valleyben vagy kijjebb Gita Bayun. Kivéve a plázázást, amitől nekem személy szerint hamar gyomorgörcsöm van.
Az egyetlen dolog, amit ezen a környéken kifejezetten fakultatív programként a gyerekeknek találtam, az a fent említett Gymboree Classes. Bangsarban van az egyik hely, ami elég erőteljesen expat környék, vagyis esélyes, hogy találkozhatunk külföldi anyukákkal és gyerekekkel.
Elmentünk, és megnéztük.
Az első benyomásom nagyon pozitív volt, szép, színes belső, sok eszközzel, sokrétű foglalkozás, minden korcsoportnak külön. Amin meglepődtem, hogy a foglalkozások zöme drop off, vagyis a gyerek egyedül vesz részt rajta. Pl. két és fél évest is simán be lehet küldeni egyedül... A másik szembetűnő dolog az anyagi rész volt. Hihetetlenül okosan van felépítve, és véletlenül sem lehet annyira kedvező megoldást találni, amit szerettem volna, mert mindenhol a ha, akkor drágább elv érvényesült.
Az összes gyerekemnek más korcsoportot javasoltak, pedig ha valahol, akkor nálunk nem nagyok a korkülönbségek.
Nincs fedésben egyetlen olyan két foglalkozás, ahol legalább az egyiküket be tudom adni egyedül, míg a másikkal én vagyok bent.
Mimi foglalkozására pedig Áronnal nem mehetek be...
Nagyon bíztam benne, hogy sikrül valami köztes megoldást találnunk, és végül annyit lehetett tenni, hogy míg Áront a mamám tologatta kint, addig én a két lánnyal megnéztem egy zene foglalkozást. Ide amúgy a két kislány járhatna együtt, talán akár velem is.
Csakhogy... maga a foglalkozás nem volt valami átütő. Azt gondoltam, hogy a mi csiribereinkhez, vagy ringatónkhoz, vagy tücsökzenénkhez hasonló, végiggondolt, a gyerekekre szabott, struktúrált órát fogunk majd abszolválni, de ehelyett iszonyú hangos, szerintem egy kétésfélévesnek teljesen, de még egy négyévesnek is nehezen követhető koreográfiával tűzdelt, egyáltalán nem gyerekeknek való órán vettünk részt.
Beatles zenét hallgattunk, miközben rumbatökkel kellett a földet verni olyan hangosan, hogy Mimi rendesen az ölembe bújt... (valószínűleg nem fog akarni legközelebb egyedül bemenni...) Volt egy rész, amikor mindenféle ütős, rázós hangszerek kerültek elő egy nagy dobozból, többek között egy hatalmas dob is, ami úgy püföltek a fiúk, hogy alig hallottam a hangomat, amikor megkérdeztem Mimit, akar-e maradni.
Végül végigcsináltuk, de nem sok kedvem van újra elmenni, legalábbis erre...
Emelem kalapom a Ringató előtt, ami ugyan nem a mi szájunk íze, a Tücsökzene előtt, ami igazán szépen átgondolt és felépített lassú tempójú foglalkozás volt, és Mónit csak magasztalni tudom... valamint emelem kalapom Orszáczky Ildi előtt is, aki a csiribirit kitalálta. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha ismerném az angol gyerekdalok csak 20 százalékát, holnap csinálnék itt egy csiribirit... Mert a gyerekeknek szerintem nem Beatlesre van szükségük (nem mintha az nem volna értékes...), hanem sokkal inkább valami olyanra, ami ritmusban, dallamban közel áll hozzájuk... a zajszintről és a foglalkozás struktúrájáról nem is beszélve. Persze az se ártana, ha mindezt nem egy 18 éves fiatalember vezénylené, hanem valaki olyan, akinek van fogalma arról, hogy az az életkori közeg, amiben dolgozik, milyen skillekkel rendelkezik...
Azért befizettünk, és kíváncsian, sőt reménnyel telve várom a többi foglalkozást.Mert van jóga, művészet, sport, játszófoglalkozás és családi alkalom is.
Kifelé jövet megkérdeztem Hannát, jöjjünk-e még, és bólintott. Azért nem hagyott nyugodni és este megkérdeztem, melyiket szereti jobban, azt vagy a csirit... Az utóbbit favorizálná... Én is... :(
És mielőtt amolyan rossz szájízzel fejeződne be a mai tudósítás Malajziából, azért megemlíteném, hogy egyébként az utcán, a boltban, a szállodában mindenki végtelenül kedvesés figyelmes a gyerekekkel (lehet, hogy azért, mert fehérek?), és van olyan játékbolt, ahol lenyűgöző a kínálat a fejlesztő játékokból... Van tehát remény, de az egyik első, nagyon vágyott közeg picit megbukott. Azért lelkesen próbálkozunk. :) És az se rossz, hogy van mit mutatni itt is. Jár a fejem, nagyon jó volna valami értéket teremteni itt is.