No ne tessék egy amolyan ereszd el a hajamat, hajnalig tartó dorbézolásra gondolni, mert bár az sem lenne ellenemre, a realitások talaján maradva mégiscsak három gyerekünk van. Velük pedig még jókora kihívás volna egy igazi lazulós, tequliázós éjszaka... Talán már nem is bírnám ;)
Viszont...
Vasárnap reggel óta készülök e bejegyzésre, a vajúdás hosszúra nyúlásának az oka pedig az, hogy olyan erős érzelmeket élek meg azóta, mint egy kamaszlány, mikor először érzi a szerelmet...
Őszinte vagyok, ez talán átsüt a posztokon.
Most is az leszek, de olyan nagy az igyekezet bennem, hogy a hatalmas őszinteség okán ne ömlengjek, ne csapongjak, vagy ne csillámporozzam túl ezt az estét, hogy már vagy a századik piszkozat kerül a kukába. Egyszerűen nem megy... Mert ez az este a maga egyszerű bájában végül olyan elképesztően jól sikerült, hogy nagyon nehezemre esik nem ömlengeni, vagy szuperlatívuszokban zengedezni róla.
Azért megpróbálom.
Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, egyszerre hívunk meg mindenkit, aki a jelenben, vagy a múltban annyira fontos, hogy nem hagyhatjuk ki, hogy meg ne ölelgessük egy utolsó alkalommal. Hamar egyértelművé vált, hogy ez jóval nagyobb szám, mint amennyi a házba befér, így nekiláttunk helyet keresni. Hasonlót az otthonunkhoz, mégis elég nagyot ahhoz, hogy kényelmesen legyünk.
És innentől minden úgy sikerült, mintha valaki a tenyerén hordott volna minket. Egyszer Balczó Bandi bácsi az udvarunkban összefutott Zoltán atyával. Kezet ráztak, Bandi bácsi pedig azt mondta: Zoltán atya, imádkozzon, mert ha ketten akarunk valamit, akkor az úgy lesz. Valahogy így volt ez nálunk is. Egyet akartunk Danival, nem is pontosítottuk, és lett. Magától. Ajándékba.
Ahogy a gondolat megfogant, már meg is született.
A hely, amit az öcsém ajánlott tárt karokkal fogadott. Nem mellesleg tökéletesnek bizonyult.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy mit fogunk kezdeni 100 emberrel hat órán keresztül egy zárt térben, ráadásul majdnem fele arányban hat éven aluli...
Az utolsó napokban percről percre történtek olyan találkozások, beszélgetések, elköteleződések, amik egyértelművé tették, hogy minden, amit elképzeltem, megvalósulhat.
Bár sokkal több vendégre számítottunk, végül épp így volt teljes, ahogy volt.
Sajnálom, hogy akik nem voltak, azokat nem tudtuk megajándékozni, és mégis úgy érzem, kerek volt... nagyon is.
És akkor itt jön a béna próbálkozás, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a jelenlétükkel, a segítségükkel, a szeretetükkel, a ragyogásukkal megismételhetetlenné tették nekünk ezt az estét. A legőszintébben így gondolom... bár leírva szirupos, és télleg béna...
Köszönöm az Öcsémnek, hogy megtalálta nekünk a Pastramit.
Köszönöm a Pastrami egész csapatának, elsősorban Böbének, hogy az első perctől kezdve úgy egyengette az utunkat, mintha a saját búcsúbulija volna.
Köszönöm, hogy mindenki írt az emlékkönyvünkbe, hajnali kettőkor még nyolcadszor is végigolvastam mindet.
És csak festett és festett és festett... Sok arcfestést láttam már, de ez valami egészen különleges volt.
Orsika!!! Nagyon nagyon köszönöm!!!
Köszönöm Gryllus Vilmosnak, hogy megérezte, hogy ő valódi családtag minálunk. Hogy nélküle a jelenünk nem értelmezhető. Hogy sosem szokott, és most mégis megtette. A kérésemért, Mikolt miatt, a picit talán közös tő miatt. Muzsikált nekünk, énekeltette Hannát, aki saját költésű dallal ajándékozta meg Vilmos Bátyánkat.
Remélem, hogy az intimitás hiányában is átsejlett, hogy mennyit kaptunk Tőled, és remélem, hogy egy picit mi is adtunk... Szívből köszönöm!!!
A gyerekek az este alatt számtalanszor játszották újra a találkozást, hol egyedül, hogy csoportosan mentek fel a színpadra és énekeltek hosszan, hosszan.
Hát így... azt hiszem sikerült megadni a módját.
Lesz mire emlékezni.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar