Elérkezett a búcsúzások ideje

Ha valami igazán jó abban, ahogyan most élünk, az az, hogy folyamatosan erősödni, tisztulni, szilárdulni érzem a kapcsolatainkat.
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)
Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.
Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.
Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...