Elköszöntünk...

Dani ment érte, én épp, hogy odaértem, mire a gyerekek a lefekvéshez készülődtek.
Hanna állt bent a csoportban, Kamillát ölelgette, meg Julcsit, nevetett, és látszott rajta, hogy az ovi lett a második legfontosabb hely az életében.
Megértette, hogy megyünk, elköszönt mindentől, megsimogatta a jelét, kiszaladt az udvarra, és megmutatta, hogyan szokott játszani.
Azt a kis könyvet szorongattam, amibe mindenkitől bekerült egy vagy két rajz. Csodálatos ajándék.
Elsírtam magam, és nem tudtam összeszedetten válaszolni a vezetőóvónő kérdéseire sem, pedig egészen kedves és máz nélküli volt a búcsú.
Hanna az irodában is elköszönt mindenkitől, majd amikor beszálltunk az autóba, megkérdezte Danit, miért hozta el a benti cipőjét...
Hogy Malajziában is legyen benti cipőd, mondta Dani, én meg újra küszködni kezdtem a könnyeimmel.
Elkezdődött...