Csend van...

A lányok ma először alszanak máshol. Nélkülünk.
Mari hívott, hogy Hanna azzal jött le, hogy ő ott sehol sem tud elaludni. Abban maradtunk, megpróbálják, és persze, ha úgy alakul, akkor Dani értük megy.
A kis 10 hónapos, aki a héten többször felállt az ölemből és pár másodpercig délcegen ácsorgott a saját lábaicsáin pedig a miágyunkban szuszog békésen.
Ezekről akartam írni, aztán jött egy sms. Meg mégegy... Megérintett...
Ma délután moziban voltunk. Ez a film most nagyon sokat adott nekem. Útravalót, kis kitekintést önmagamra, töltekezést...
Ma este, mikor Áron álomba szopizta magát, potyogtak a könnyeim.
Aki ismer, tudja, folyton utazom... hol belül, hol kívül. Nem hagy nyugodni a megismerés vágya, legyen szó önmagamról, vagy a világról.
És nem hagy nyugodni a határaim feszegetésének a vágya sem.
Pedig nem vagyok bátor. Legalábbis nem vagyok az, a hétköznapi értelemben. De úgy élek, hogy mindig nyitva legyen a szemem az útra, és akkor is végigmegyek rajta, ha az fájdalmakkal jár.
Hálás vagyok. Mindazért, ami most történik velünk.
Ritkák azok a pillanatok, amikor úgy érzem, a kirakósom egy újabb darabja a helyére került.
Annyi minden kellett ahhoz, hogy ez a mostani létrejöhessen, hogy azt véletlennek felfogni nehezemre esne.
Kaptunk.
Mi felnőttek élünk vele, a gyerekeknek pedig igyekszünk mindent megmutatni belőle, amit csak lehet. Remélem, bízom benne, hogy ez az ő útjuk is.
És már megint itt az elengedés ideje...