Mondta Dani, amikor hüledezve néztem, amint cibálja át Áron kiságyát a gyerekszobából a miénkbe.
Mert eléggé lepukkantnak vél, és valóban az is vagyok. Szebben mondjuk harmatos mása egykori önmagamnak.
A napokban a moziba igyekezve (a kocsiból még gyors segítséget kértünk Petitől vajon játsszák-e nekünk kedvező időpontban a nekünk tetszőt, majd a mozival, hogy beengednek-e, a csilingelő hangú 19 éves kissé megrökönyödve kérdezett vissza, hogy nem zavar-e, hogy a film már egy fél órája megy? Engem? Három mellől nem egyszerű elszökni egy délutánra... ) Dani olyan kitörő kacagással illette egy megszólalásomat, amitől szabályosan megijedtem. Mármint a reakció harsányságától... Ő akkor mondta először, mióta gyerekeink vannak, változtassak valamin, mert ezt az arcomat (a brillírozó humorral telit) nem látta idestova négy éve...
Motyogtam magam elé, najó, de a 24 órás szolgálat után/mellett/közben nem olyan eccerű az.
És akkor született meg benne az elhatározás.
Az elmélete szerint, ha Áron nem érzi az illatomat éjjel, akkor majd jól nem akar szopizni, és mind békésen alhatunk reggelig.
Megbontva a gyerekszoba sokadjára kialakított harmóniáját, visszatelepítette az amúgy használaton kívüli kiságyat a miágyunk mellé.
Esésbiztossá párnáztam, és reménykedés, beleélés, elvárás mentesen feküdtem le ma este is Áronnal magam mellett, aki vagy fél órán át ficánkolt, tépte a hajam, ütögette a fejem, majd mély álomba zuhant.
Megfogtam és párnástul (János kórház: Anya, ugye nem gondolja, hogy a kisbaba párnán alszik? Nem, nem gondolom, úgy alszik, ahogy neki jó... perpill felső testtel párnán...) betettem a fészkébe. Mimitől kölcsönvettem az egyik papalt, szerintem finom puha helyet sikerült előkészíteni.
Álltam és csodáltam (ki tudja meddig tart a varázs...), aztán szóltam Daninak, nézze meg ő is.
Jó kis hely. :) Mondta. Most már egy kicsit remélek is...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar