Az utolsó és az első napokról

Szombaton megültük Hanna születésnapját, nagycsaládi körben.
Mindenki velünk ünnepelt, azzal a nem titkolt fájdalommal a szívében, hogy hosszú ideig ez az utolsó ilyen esemény... Ahogy az lenni szokott, nagyszerű délután volt, néztem magunkat kívülről, és jó volt látni ezt a köteléket, hogy bárkire számíthatok, mindenki szeretettel vesz körül, és egymással is nagyon jól van mindenki. Igazi család lettünk, Dani oldala és az én oldalam egyaránt megszokta, megszerette egymást.
Vasárnap eszméltem, hogy a ház épp olyan, mint egy vagy két vagy három nappal ezelőtt, és bár szép, hogy egy költöztető mindent összepakol, a szelektálás mégiscsak az én feladatom, és amire nincs szükségünk Malajziában, azt nem kellene elcipelnünk magunkkal.
Így nekiláttam, hogy 5 kupacba szedjem a mindenünket, és délben még sehol sem tartottam. Délután hivatalosak voltunk Mariékhoz egy azon az oldalon megünnepelendő születésnapozásra. Hatra már volt remény, hogy legalább a ruháinkat sikerül reggelre kiválogatnom.
Picit még én is átnéztem no meg pihentem, aztán a Mamával közösen, mire a lányokkal Dani hazaért nagyjából végeztünk.
A ház egy bombarobbantás utáni állapotot mutatott ekkor.
Hétfőn reggel négy szimpatikus úriember vonult fel, dobozokkal, papírokkal, buborékos fóliával, és minden helységben egyszerre kezdtek neki a csomagolásnak. Igyekeztem a leggyorsabb tempóban befejezni, ami még maradt, hogy aztán mindegyiknek mondani tudjam, mi az, ami jön, és mi marad. Csak reménykedtem, hogy ami marad, az tényleg nem kell, ami pedig megy, arra valóban szükségünk is lesz.
A lányok eközben Mariékkal, Áron pedig anyukámmal volt.
Hétre minden dobozokban várta mára sorsát. 141 darab volt a vége...
Bőröndökkel megpakolva érkeztünk Vikiékhez, ahol az utolsó esténket töltöttünk. Nem győzök elég hálás lenni Nekik, hogy befogadtak, egyszerűen fantasztikus volt. Danival egy idő után már nem is tudtunk semmit sem mondani, hogy is lehetett volna arra, hogy kaptunk egy kisházat saját kulccsal, vacsorát, aztán kedd délelőtt a gyerekek még egy utolsót csiribiriztek közösen, és utána még volt egy utolsó utáni búcsúparti is. Ebéd végeztével pedig ők vittek ki mindannyiunkat egy kisbusszal a repülőtérre, ahol majdnem az egész család elbúcsúzott tőlünk.
A repülőút várakozáson felüli gördülékenységgel haladt, a gyerekek a maguk idejében aludtak, ettek, pörögtek, de mindezt annyira szépen, és édesen, hogy rajtunk kívül a személyzet is mondogatta, micsoda ügyes gyerekeink vannak.
A hosszabb úton (Amszterdamból Kuala Lumpurba (11óra)) mind aludtak, a lányok hat-hét órát egyhuzamban a lábunk elé megágyazott kuckójukban, Áron pedig három szopiszünettel egy falra szerelhető kis mózesben.
Itteni idő szerint délután négy körül szálltunk le, egy kisbusszal és benne gyerekülésekkel vártak.
Érdekes újra itt lenni hat év elteltével.
A szállást leszámítva, ami a kecsegtető képekkel szemben egy igazi leharcolt, állottszagú lakás, a város egyik amúgy központinak nevezhető részén, viszont elzárva minden babakocsival könnyen megközelíthető lehetőségtől pozitív az első élmény.
Az emberek hihetetlenül kedvesek, mosolygósak, sokszínűek, a klíma kellemes, ellenben attól a félelmemtől, hogy izzadva, és fújtatva töltjük majd az elkövetkező három évet... A közlekedés amolyan mediterrán stílusú, de míg nem nekem kell megküzdenem ezzel, addig ez sem félelmetes... :) bár nagyon jó volna mihamarabb a saját urunknak lenni. Mindenhol zöld minden, kavarodik a rengeteg kultúra és embertípus, ma este láttam már európai párt is pocakos kismamával, teljesen fekete csadoros amúgy modern lányt a párjával, kínai viháncoló fiatalokat, indiai családot... no meg persze magunkat.
Egyelőre tényleg olyan ez, mint egy nyaralás, sokszor azon kapom magam, hogy vajon milyen lesz ugyanez a közeg nekem egy év múlva... Fogalmam sincs, és felfoghatatlan.
Küzdünk az átállással, Mikolt még mindig nem alszik, viszont nagyon nagy segítség a mamám, aki leküzdve sok sok démont, most itt van velünk.
Fogalmam sincs, hogy három gyerekkel ezt visszafelé mondjuk egyedül hogyan csinálnám.
Este Áron altatva azért volt nem kevés nosztalgiám, a légkondi zaja keveredett az utca nem elhanyagolható forgalmának hangjaival, éreztem az áporodott levegőt, és a házunkat szerettem volna. Ahol nyilván jó hideg van, viszont csend is. Vágyom újra valamiféle rendre, és egyelőre még nem tudom, hogy hogyan kezdjek neki annak a nagy falatnak, amit az jelent, hogy tartalommal töltsem meg a gyerekek hétköznapjait.
Hiányoznak a kapaszkodóim, a helyismeret hiánya, kicsit riasztó a gondolat, hogy Dani hétfőtől már dolgozni fog... Addig olyan jó volna megtalálni legalább azt a környéket, amit el tudok képzelni új otthonunknak. Ez a mostani biztosan nem az. De legalább nem fáj majd a szívünk ezért a szállásért. :)