Négy éve

Négy évvel ezelőtt már javában a kórházban voltunk.
Vártam, és vártam és vártam és vártam.
Hajnaltól félálomban azt álmodtam, hogy szülök...
Nagyon lassan haladtunk, lépésről lépésre, nyolcpercenként történt valami, és egészen hihetetlen volt, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom azt a kis gyűröttarcú, pislogó, nyugodt, bölcs kis csomagot, akitől az egész életem végleg felfordult.
Nehéz első év volt, nagyszerű második követte.
A harmadik nagycsaláddal ajándékozott meg mindannyiunkat.
A negyedik pedig egy gyönyörű, okos, kedves kis csodával.
Hanna mindig az első lesz. A viszonyítási pont, a legélőbb tükör, minden bénázásom és a legapróbb sikereim záloga. Mindig tudtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, és sosem gondoltam volna, hogy mivel is jár mindez.
Hanna nagylány lett.
Elhagyta a babapocakot, túl van az első hajvágáson, fülbevalót hord, pelenkát pedig már nem.
Megnyúlt, az arca is, a combja is, szereti a rózsaszínt, a királylányokat, a csillogó dolgokat.
Szereti a könyveket, ezernyi dalt ismer, és gyönyörűen beszél.
Ügyes, mint amilyen kiskorában is volt, semmi nem akadály számára. Csodálattal figyelem, ahogy lovagol, ahogy falra mászik, ahogy a vízben mozog.
Rajzol, felismerhetőt, krétázik, gyurmázik.
A legkedvesebb játéka még mindig a babázás, olyan bensőségesen gondozza őket, legyen az Bori, vagy Lili, vagy egyszerűen csak Nagybaba, hogy néha csak ülök, és szívom magamba a melegségét.
Egyszer, még a pocakomban volt, azt álmodtam, hogy két kislány és egy kisfiú van velem, és én megkérdeztem a legnagyobbat, hogy hívják...
Hanna... hát nem tudod?
Pont ilyen lett. Mint álmomban. Mert az álmok tényleg valóra váltak.
Édes Hanna!
Isten éltessen sokáig.