BabarRuha

Volt egyszer egy Böngészde.
Az én gyerekem, szerettem csinálni, és a legeslegjobb az volt benne, hogy lett egy csomó új kapcsolat, a régebbiek pedig mélyültek. Pedig csak babaruhákról volt szó... hittem én az elején.
Ez volt az egyik dolog, amit megsirattam, mikor eljöttünk, a ruhák egy jó része pedig odahaza maradt dobozokban.
Mígnem az egyik barátom életre hívott egy kis elefántot.
A kiselefánt az oldalsó linkek között már megtalálható, és egy profi internetes honlapot és egy második kerületi gyerekruha boltot hirdet.
A néhai Böngészde készlete a boltban elérhető, nagy örömömre. :)
Fogadjátok a BabarRuhát is olyan szeretettel, mint anno a Böngészdét.

Csak haladok

Első gyerekkel frissen hazatérve nagyon ijesztő volt a világ. Akkoriban építették a hálószobánk ablakával szemben az egyik kétszintes házat, és mire készen lettek, én is kitanultam a tetőfedő mesterséget, annyit ültem Hannával az ölemben, igyekezve elaltatni őt, és közben bámultam a léceken egyensúlyozó férfiakat.
Nagyon furcsa volt csak a babámmal lennem. Nem is tudtam, mit kellene tennem, rengetegszer éreztem egyedül és teljesen kétségbe esve magam. Amiért nincs türelmem tovább ülni, gondolatban kilóméterekre jártam, és ha sírt, pedig sokszor sírt, fogalmam sem volt, hogy mi a baja, és pláne nem tudtam, hogyan segíthetnék.
Mire megtanultam őt, már majdnem fél éves volt. Ma már tudom, hogy nem tudtam volna jobban, és kétségtelenül nem én vagyok az első, aki így érez amikor megszületik az első gyermeke.
Akkoriban havonta egyszer pszichodrámára jártam, jót tett, kicsit helyrebillent a világom odabenn, de még így sem gondoltam soha, egyszer sem, hogy mást is kellene csinálnom a Hannamamaságon kívül. Az egyetlen dolog, amit akkoriban kezdtem el, a fényképezés volt. Minden nap kellett képet csinálnom, azt hiszem ez is a feldolgozást segítette, mert visszanézve azt a sok csodás képet (amik inkább Hanna csodássága okán lettek csodásak) lepergett a nap, és a helyére tudtam tenni a teljesen ismeretlen világot.
Ahogy születtek a gyerekek, egyre jobban éreztem a szükségét annak, hogy újradefiniáljam magam, hogy megtaláljam rajtuk kívül is a helyemet, hogy tapasztaljak újat, kezdjek valamit a nemlétező szabadidőmmel.
Közben pedig mosolyogtam magamon, mert minél többen lettek, annál nagyobb volt az igényem. Pedig az időkeret egyre kevesebb...
És minthogy nincs új a nap alatt, az egyik dolog, ami foglalkoztat ma is, a fotózás. Tudom, ha otthon maradtunk volna, akkor nekiálltam volna rendesen megtanulni a technikát, és talán meg is találtam a megfelelő helyet hozzá. Folytattam volna a drámát is, és talán végre megírom a szokdolgozatomat is... Ezek most megint kicsit kiszorultak a mindennapokból, de tudom, hogy nem végleg.
Helyette maradt a vágy, és néha azért pár apróság meg is valósul. Pl. mára lett a nyúlnak testvére, aki ugyan kockás, de Mimi szerint Pöttyös, esetleg Nyúl a neve.
És ami ma történt meg először, és ehhez persze kell ez a masina is... Teljesen manuál módban fotóztam. És teljesen bele is feledkeztem. És ez jó... valami alakul, ahogy változom én is.
Lesznek még nyulak... és lesznek még fotók is. :)

Néhány pillanat

Ritkán írok a csakúgy pillanatokról, pedig ezek adják az esszenciát. Amikor megáll a világ, és hirtelen minden úgy tökéletes, ahogy van.
Kisgyerekekkel lenni számomra azért is a legértékesebb időtöltések közül való, mert tele vannak őszinteséggel, spontaneitással, eleven örömmel. És ez tanulnivaló, vagy csak egyszerűen csodálni való. :)
Ahogy Áron reggel elkéri a fogkeféjét és lelkesen sikálja a fogacskákat.
Ahogy ma először elkérte a kanalat és egyedül ette a joghurtot, minden falatnál diadalmasan rámcsillantva a kék szemeit.
Ahogy megfogta Hanna kezét, és húzta maga után a mosógéphez, hogy megmutassa neki... a kitudjamit. A lényeg, hogy megfoghassa, húzhassa. Hanna pedig hagyja.
Ahogy beáll a nagyok közé, és próbálja utánozni őket, ellesni a szabályaikat, kapcsolódni a játékaikhoz. Mostanában egyre több sikerrel.
Ahogy koncentrálva veszi szemügyre az összes elektronikai berendezésünket, és addig nem nyugszik, míg működésbe nem hozza őket.
Ahogy Hanna egyre nagyobb lány lesz, nyúlik az arca, a babavonásai mára már szinte teljesen eltűntek. Nézem a szép kis arcát, és próbálom benne látni a múltat, de már nem emlékszem milyen volt. Nekem ma is gyönyörű.
Ahogy beleereszkedik egy egy mesébe, átadja magát a verseskönyvnek, a gyöngyfűzésnek, ahogy kérdez a világról, Magyarországról, ahogy kötődik az otthoniakhoz, és meséli a másfél két évvel ezelőtt történteket. Egészen meglepő távlatokban idéz fel eseményeket, csodálatosan pontosan...
Ahogy napok óta egyfolytában kirtakózik, lassan hatvan darabosat kell vennem neki.
Felveszi a cipőmet, és egy pörgős szoknyát, beteszi a Paganini cd-t és táncol. Mikolt zoknit húz a nyakbakötős ruhájához, és ő is forog... Aztán kirándulni mennek. :) A mosókonyhában piknikeznek, és elrepülnek...
Szeretem nézni azt a végtelen gyengédséget, ahogy Hanna a kisebbekkel van. Hogy hiába tanulgatja a kiabálás művészetét tőlük, az nem belőle fakadó reakció. Sokkal inkább a gondoskodás. Mikolttal kiskirálylánynak, és nagykirálylánynak hívják egymást. :) Tegnap kalózkicsinek, és kalózmamának.
És végül ez a gombszem...
Két hete letörölhetetlen ez a mosoly az arcáról. Hol a csibészség okán (mint ezen a képen is, amikor elhatározta, hogy felmászik az asztal tetejére... :):)), hol csak úgy. De mindig nevet valamin, és ez olyan sok színt visz az életünkbe, hogy emelett az, hogy egyébként azonnal és kivétel nélkül kirángatja a testvérei kezéből azt, ami épp náluk van... elhalványul.
Ahogy Áronnal megértik egymást a kicsit vadulósabb, energikusabb játékokban. Közben meg megvédi... épp kiakadtam Áronon a minap, mire Mikolt "gívasztalt", hogy Mama, de Áron még csak egy kisbaba... :)
A szürreális világban, ahol jelenleg nem találom a fogásokat, ülve a kanapé fogságában nem is kell mást tennem, mint néznem őket... és jegyzetelnem :) Jó valamire ez az energiahiány. Ha csak vagyok, a semmittevésben, sokszor sokkal jobban vannak egyedül és együtt is, mint amikor teszem a dolgom.
A lakás csatatér, de ez csak a háttér... Kicsit zavar, aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy a lényeg, ami elől van, azok ők. :) Még épp lábadozóban, de már majdnem a régi formájukban.

Az a bizonyos játék

:):) Vigyorgok magamon, de Virág a hibás... :):)
Volt a múltkor az a kép, amin a gyerekek voltak, és a blogger kitörölte az összes hozzászólást, pedig szívemnek olyan kedvesek voltak... azóta sincsenek ott.
De legalább nem teljes posztjaim szálltak el...
Nos az a bizonyos játék elindult, és mert eddig már két és három gyerekkel is megörökítődtünk, nem maradhat el a négyes sem. Virág pedig felajánlott némi segítséget a megvalósításhoz.
Annyit kért, hogy gyűjtsek a facebookon minél több hüvelykujjacskát a képünk alá.
Ma meglepetten láttam, hogy már vannak, akiktől meg is kaptuk a bizalmat, és ezt nagyon köszönöm.
A kérésem pedig csak annyi, hogy ha nem ütközik az elveitekbe, akkor ide hagyjatok nekünk egy lájkot.
Előre is köszönöm, és amennyiben valóban elkészülnek a képek, ígérem mindet megmutatom :):) és perszehogy izgulok... ez már a vég...

A zsepiről

Ami mostanbában elég szép számmal fogy.
Áron profi orrfújó, ami részben öröm, részben meg a fenének se hiányzik megtapasztalni, mennyire ügyesen csinálja, és erősít, ha kérjük...
A trombitálók sorába ma én is beálltam, aminek a pozitív vonatkozása, hogy mindig én vagyok az utolsó, így van benne hitem, hogy hétfőre mindenki rendben lesz. Végülis négy hét után elérkezhet ez a pillanat is.
Igen, igen, a légkondit kellene kitisztíttatni, és nem a mi lustaságunkon múlik, hogy még mindig nincs. Előbb Karolt kellene tudnunk elérni, aki beszél a ház urával, aki eldönti, mennyire fajsúlyos az ügy, majd küld valakit, aki majd egyszer megérkezik.
Időbe telik, csak győzzük kivárni egészséggel...
De mert a betegek vagyunk részt nem akarom tovább domborítani, a zsepi most egy egészen más gondolati láncot indított el bennem.
Elfogyott ugyanis amit eddig használtunk, és tegnap vettem három nagy csomaggal, három különböző terméket.
Ma kibontottuk a másodikat, és használat közben elöntött valami nagyon jó érzés. :) Egészen viccesen hangzik ez így leírva.
Lassan hét hónapja élünk itt, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy találjak egy olyan papírzsebkendőt, ami legalábbis majdnem olyan, mint amit otthon használtunk.
Álltam a konyhában, kezemben a kibontott csomaggal, és arra gondoltam, hogy amikor az ember elhagyja az otthonát, azt a közeget, ahol még a budipapírt is automatikusan veszi le a polcról a DMben, meg sem fordul a fejében, hogy mennyire fajsúlyos dolgokat is hagy maga mögött. (pedig még egy egyszerű kéthetes nyaralás végére is mennyire tud hiányozni az a paradicsomszósz, meg mustár... )
És hogy az új élethez mennyire szükségem van, lesz az ilyen otthonos pillanatokra. És hogy ebben az új életben talán az egyik legnehezebb dolog, hogy miközben mindent úgy kell tovább folytatni, mintha otthon lennénk (ez persze kevésbé igaz akkor, ha nem kisgyerekkel tesszük ezt, de ez ránk nem vonatkozik...), arra megy el nem kevés idő és energia, hogy megtaláljam azokat az alapvető dolgokat, amik a biztonságot adják.
Persze lehet legyinteni is minderre, de mikor fújás közben elfog a nosztalgia, akkor azt hiszem kár volna szépíteni a valót, ami egyszerűen úgy hangzik, hogy a nagy dolgok a részletekben rejlenek...
Pl. hogy végre van egy olyan zsepi, amiből a tartalom nem a kezemben köt ki a végén...
És akkor a barackkonzervről még nem is írtam, pedig abból is megvan az igazi egy hete, de a dobozát anélkül dobtam a kukába, hogy megjegyeztem volna, melyiket is kell legközelebb vennem...

Helyzetjelentés számokban

Van az első emeletre vezető lépcső fordulójában egy növény.
Hálás kis darab, mert azon kívül, hogy a levelei cseppet megsárgultak, két új hajtással ajándékozott meg a héten.
Locsolni kellene, de nem teszem. Pedig minden nap, valahányszor elmegyek mellette, megfogadom, hogy legközelebb egy kancsó vízzel térek vissza. De sosem sikerül. Mert vagy egy gyerek van a kezemben, vagy csak egyszerűen nagyobb elhatározást igényel nekiindulnom, minthogy eszembe jusson a növény.
Mentségemre legyen szólva, minden alkalommal beszélek hozzá, és bíztatom, tartson ki.
Ma Áronnal a kezemben vágtam neki az útnak. Az elsőre feljutni 19 lépcső. A fordulóig csupán 10. Az utóbbi időkben még eddig a fordulóig eljutni is kihívás, meg kell állnom, és erőt gyűjtenem, hogy továbbmenjek.
Peti a múltkor mosolyogva azt mondta, még két hónap, és kettesével fogom szedni ezeket a lépcsőket. Kissé szkeptikusan néztem rá... de ma beláttam...
77 kiló lettem, Áron pedig 12. Amikor jól érzem magam a bőrömben, akkor 60 kiló szoktam lenni.
Vagyis most majdnem 30 kilóval többet cipelek, ha Áron is a kezemben van.
Csoda, ha egy nap csak egyszer indulok neki a magasságnak? :)
Update: megkértem Danit, hogy adjon vizet a növénynek. Adott.

Putrajaya

Szombat délutáni program gyanánt elautóztunk a a kormányzati városrészbe, ami tőlünk nagyjából 25 kilométerre található, autóval háromnegyed óra.
Elővettem a 2004es kiadású lonely planetünket, és út közben kerestem benne, hogy mit lenne érdemes megnézni, miután itthon már az összes fellelhető oldalt átböngésztem. Hogy, hogynem, a LPben semmi nincs Putrajayaról.
És hogy miért?
Putrajaya egy igazi, nagyon jellemző gyönygyszeme Kuala Lumpurnak, így Malajziának is. Történt ugyanis, hogy a 2003-ig, negyedik (politikai karrierjét tekintve leghosszabb, majdnem negyven éven át elnökölt) miniszterelnökként működő Tun Dr. Mahathir Mohamad felvetette, hogy épüljön egy új városrész, amely a kormányzati funkciókat látja el, ezzel csökkentve KL túlzsúfoltságát és a város belső forgalmát is.
És mert a pénz nem számít, ha a cél nemes, a városrész meg is épült, és 1999 óta minden jelentősebb hivatal itt található. 2001ben Malajzia harmadik szövetségi területévé nyilvánították, KL és a Labuan szigeten található azonos nevű város mellett.
Ez az új építésű és ezzel természetes módon mesterségesen kialakított város bővelkedik az építészeti stílusok eklektikájában. Az ultramodern mellett megtalálhatóak itt a hagyományos ázsiai jegyek is, de mindenesetre az autópályáról lekanyarodva az az ember érzése, hogy valaki valóban nagyon megunta KL zsúfoltságát, élhetetlenségét, és olyat álmodott, ahol az emberek járdákon sétálnak, tóparti sétányokon, padokon ücsörögve nézik az esti fényeket, a közlekedés pedig háromszor három sávos, mégis belvárosias, fákkal, és zöld szigetekkel szabdalt utakon történik.
Az ilyen mesterséges városokról gyakran jut eszembe Canberra, de míg ott élő embert ritkán látni az utcán, ez itt valamiért élő. Persze sokat számít, hogy vannak lakóparkok, vagyis valóban élnek itt emberek, de még az igazi turiszti helyek sem kongnak az ürességtől, csak sokkal lazábban vannak egymás mellett az emberek, és ez inkább üdítő, mint szorongató.
Hatalmasabbnál hatalmasabb kiszolgáló épületek veszik körül a tavat, minek a partján az egyik turistalátványosság a Putra Mosque (ezt a gps konkrétan nem találta meg...), mellette a miniszterelnöki hivatallal, ahová egy olyan volumenű sugárút vezet, amit legalábbis egy királyi palota indokolna szerintem. A mecsettel szemben a tó túlsó partján áll az Istana Melawati Királyi Palota. Ez a második (a harmadikat épp most építik KLben...), de hogy is nézne ki, ha épp Putrajayaban nem lenne a királyi családnak rezidenciája... (alábbi képek a wikipediáról... a harmadik a királyi palota... az enyémeknél sokkal jobb képek, az érzés kedvéért itt)
Mi a mecsetet szerettük volna megnézni, de az csak hatig volt nyitva a nagyközönségnek. Igy a sétányon bicajoztak, motoroztak a gyerekek, ahonnan lesétáltunk a tó partjára (mozgólépcső visz le, két ütemben, közte egyszer öt, egyszer három lépcsőt kell sétával megtenni... ez utóbbit nem értem... minek az akadálymantesítés, ha nem teljes... most érzem ezeket az apróságokat nagyon nagy dolognak, de egy kerekesszékkel teljesen esélytelen lejutni, az amúgy nagyon kellemes tópartra). Itt a legkisebbekre is gondolva van egy ponyvával fedett kisebb játszó is, és kisebb éttermek, amelyek sötétedés után ugyan nem túl kellemesek, hiszen nincs világítás az asztaloknál... de finom, változatos, és olcsó ételeket kínálnak. Hanna nagy örömére még vattacukor is volt. :)
Biztosan megyünk még, mert ez egy olyan hely, ahol nem spóroltak a terekkel, nincs az a fajta zsúfoltságérzés, amit itt már majdnem megszokottként tudok kezelni. A jóárzésemhez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy kellemes szellő fújt, és nem volt csak huszonpár fok. :)

Százas megemlékezés

Köszönöm annak a száznak, akik felvállalva, és annak a még majdnem másfélszer ennyinek, akik nem felvállava, de olvasnak, és legfőképpen azt, hogy írnak.
Amikor Hanna 10 napos volt, és elkezdtem naplót vezetni, nem gondoltam volna, hogy bárkit is érdekelhet és még kevésbé, hogy lesz egyszer egy ekkora számú sokaság, aki számon tartja ami történik velünk.
Nem gyűjtöm az olvasókat, hiszen főképpen nekem fontos, hogy rögzítsem a pillanatokat, de ez a szám mégis azt jelzi, hogy mégsem csak nekem fontos, legalábbis jelent valamit amit írok.
És mert a visszajelzések nagyon sokat adnak, amellett, hogy jó írni, köszönöm ezt a sokságot.

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.
A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.
Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...
Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.
Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...
Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.
Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)
Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.
Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

Lelle Róza 33

Mintha most írtam volna a 30. hétről... és azóta már három eltelt.
A minap hasított belém a felismerés, hogy akár három hét múlva megérkezhet ez a kicsi lány, és nekem még annyi tennivalóm volna, hogy lassan listát kell készítsek, mert másképp biztosan kimarad valami. :):) Pakolni, mosni, mindent elrendezni.
Ezek biztosan a hormonok...
Ráadásul mostanában elkezdett keményedni a hasam, mire rádöbbentem, hogy ez nem keményedés, hanem készülődés.
Hát valóban befordultunk volna a célegyenesbe?
Egy negyedik már nagyon más, mint egy első... vagy egy második. Fokozatosan jutnak eszembe az Áronos élmények, hogy ő is régen készülődött már, mire végre valóban elindult. És most Lelle is, mintha gyakorolna, és az egész szervezetem is készül. Csak én vagyok ehhez képest lemaradásban, minden tekintetben.
Érdekes megélni, hogy amiről azt gondoltam, már automatikus, az egy cseppet sem az. Ezt a várandósságot is meg kell élnem, lélekkel és testileg egyaránt fel kell készülnöm, hogy méltó módon várhassam Lelle érkezését.
Ehhez tartoznak hozzá azok a rítusok, amik bár mosolyfakasztóak, de mégis annyira belülről fakadnak... hajtogatni a csöpp ruhákat, elrendezni a kiságyban minden szükségest és szükségtelent, hogy aztán sose használjuk őket :):)
Álmomban gyakran szülök. Van, hogy az elfolyó magzatvíz riaszt meg, és hiába telefonálok Daninak, már nem ér haza időben. Épp csak annyira marad elegendő, hogy a gyerekeket átvigyem a szomszédba, és eresszek egy kád vizet. Aztán Lelle már a kezemben is van.
Olyan történet is van, amiben szépen lassan indulunk, és megyünk a kórházba, közben beszélgetünk, és odabenn minden olyan békés, csendes, homályos szinte.
Nappal pedig inkább csak igyekszem minden helyzetet végigélni, ami elképzelhető és barátkozom a gondolattal, hogy nem az anyanyelvemen fognak hozzám szólni...
Lelle rengeteget helyezkedik, már konkrétan lehet látni, hogy hol van a kis sarka, térde, könyöke, popsija. Nagyon szeretem ezt az időszakot, most igazán egyek vagyunk, és mégis teljesen tudatosul bennem minden mocorgás után, hogy ő egy különálló kis létező. Ilyenkor elemi erővel tör rám a kíváncsiság, megismerni, látni, a kezemben tartani...
Bármilyen nehéz is ez, most olyan szép is.
Pénteken voltunk dr. Choongnál, egy villámrendelésen, mert épp szüléshez rohant. Szívhangot hallgatott, és vérnyomást mért. Ez utóbbi nem érdekel már :) A szívverés viszont... minél nagyobb lesz Lelle, annál jobban, erősebben lehet hallani a dobogást. Ezt is nagyon szeretem. Hogy olyan közeli, olyan kézzel fogható már.
És akkor a jó hír, amit nem sikerült megosztanom aznap...
A héten újra zöld utat kapott a vízbenszülés a kórházban. Igy gyakorlatilag minden akadály elhárult a vágyaim elől. És mégsem ugrottam ki a bőrömből. Nem azért, mert egyértelmű volt, hogy nem történhet másként... hanem mert annyira magamra vagyok utalva ebben a kislányvárásban, hogy ez a támogató akció nem tudott lázba hozni. Hiszen egészen eddig arra készültem, hogy magam fogom irányítani ezt a szülést, és ez a gondolat nem változott. Nem esett le kő a szívemről, nem dobódtam fel, egyszerűen csak jó, hogy végre valaki felfogta, hogy ez egy fontos része a szülészetnek, annak a fajtának, amiben az anya dönthet a mikéntekről.
Ami pedig engem illet, így 40pár nappal a vége előtt még mindig több utat látok magam előtt, és még mindig úgy érzem, minden akkor dől majd el, amikor az a bizonyos tutaj elindul lefelé a sebes sodrású folyón... Ahogy eddig sem, most sem én fogok dönteni, hanem Lelle. Amiben pedig tudom, támogatom majd. Bennem ez így rendben van...

Hanna névnapja

A névnapok mindig kifognak rajtam.
Vagy elfelejtem őket, vagy nem jut idő aznap a megemlékezésre...
Idén sokkal jobb voltam, mint eddig bármikor, mert nem is merült feledésbe, ajándék is volt, sőt Dani még virágot is hozott... csak a rögzítés maradt el.
De csak máig.
Szeretem Hanna nevét. Már írtam erről, de mindig eszembe jut, mennyire egyértelmű volt azon a tavaszi napon, amikor még azt sem tudtuk, kislányt várunk, hogy Hanna Sára lesz a neve.
Nagyon várta ezt a napot, és bár elég rohanósra sikerült végül, ő teljesen elégedett volt mindennel. Peti főzött neki egy picike pudingtortát, a Papa hozott virágot, én befontam a haját (elképesztő erővel sűrűsödik...), és volt csomag is.
A csomagban pedig egy maláj játék, a mi egykori pötyinkhez hasonló, de a gombok szilikonból vannak és ötszögűek.
Hanna szíve szerint hetekig játszana vele, és amilyen jószívű, megosztotta Mikolttal.
Édes Hannám, nagyon sok szeretettel kívánunk boldog névnapot.
Azóta pedig azt emlegeti, hogy már elmúlt a névnapja is, így nemsokára öt éves lesz... :)

Hetes játék

Sosem szoktam játékra adni a fejemet, de ez most valamiért megmozgatta a bensőmet. Szilvi oldaláról érkezett a felkérés, a szabály szerint hét másik blogszerzőt kellene megneveznem, ettől most eltekintek, de bárkinek, akinek kedve van, csatlakozzon. :)
1. Rettenetesen rossz kapcsolattatró vagyok.
Rendszeresen elhagyom a telefonom, vagy nem érek oda, ha csöng, és nagyon sokszor csak raktározom a felhívandókat, aztán eltelnek napok, és nem jutok hozzá. Az emailekkel is hasonló a helyzet, bár ebben csináltam magamnak egy rendszert, minden fontos levelet a draftba teszek azonnal, így legalább látom, mennyi az elmaradásom.
Nagyon nagy szerencsémre akiket barátaimnak mondhatok, elfogadják (ugye így van?...) ezt, én pedig igyekszem ebben fejlődni...
2. Alkalmi függő vagyok.
Időszakosan vannak dolgok, amik nem eresztenek. És ha nem eresztenek, akkor képes vagyok hatalmas erőket is megmozgatni, akár bármiért. Kamaszkoromban a szinkronúszás volt ez a végetnemérő szenvedély, gyakorlatilag minden szabad percemet zenevágással, koreográfiagyártással, vagy esetenként fürdőruha flitterezéssel töltöttem. Egyetemistaként döbbentem rá, hogy kimaradt a csavargós, mozizós korszak az életemből... :):)
Mostanában ezek a függőségek sokkal gyakorlatiasabbak, de mindben hasonló, hogy nem tudom abbahagyni... Feladni meg végképp.
3. Három éves korom óta folyamatos szerelemben élek.
Többször megkaptam már, hogy még sosem voltam egyedül. Egy percre sem. Ez pedig nem igaz, valamikor a huszas éveim elején volt három hónap, amikor de, és egyáltalán nem találtam a helyem...
De mit tegyek, ha már három évesen fizikai fájadalmat éltem meg, amikor a szerelmem elment a csoportunkból, és amikor egy fél év után visszajött, bár őrá nem, de az érzésre elemi erővel emlékeztem... Nagycsoportos korunkig tartó szerelem volt. :)
A következő másodikos koromban kezdődött, amikor bevittem a hegedűmet az iskolába, és a szünetben az udvaron játszottam a körémgyűlteknek. Egy kisfiú a párhuzamos osztályból annyira szépen kért, hogy játszak még, hogy nem volt más választásom, beleszerettem... Hatodikig ő volt a férjjelöltem, rengeteg időt töltöttünk együtt :):)
(hihetetlen miket írok... de mostmár nincs visszaút...)
A többieket nem sorolom, de tényleg állandóan szerelmes voltam... :):) Ahogy most is :)
4. Ha tehetném minden nap házi, kézzel gyúrt tésztát ennék.
Kisgyerekként a nagymamám által gyúrt nyerset is képes voltam befalni... titokban, mert a felnőttek nem értették, hogy nekem nem fáj a hasam tőle. Akkoriban a nagymamám minden alkalommal, ha kifőtt tészta volt ebédre, megkérdezte, mivel kérem... minden alkalommal ugyanaz volt a válaszom: sóval...
Manapság is inkább a kifőttet preferálom, nem a sütiket, ebből pedig a káposztás a nagy kedvencem, tejföllel. :)
5. Nőnek lennem...
Elvarázsol egy egy ékszer... de csak a nemes, egyedi, és csak az arany... fogalmam sincs miért. Ötvös szívesen lettem volna mondjuk, de ennek semmi köze ehhez a vonzódáshoz, azt hiszem.
Ugyanakkor (pillanatnyilag végképp... ) az az ékszertartó csupafiókos facsoda, amit Danitól kaptam, fűzhető gyöngyök raktára, azon az egy pár aranyfülbevalón kívül, amit most pont nem hordok, semmilyen más ékszer nincs benne. Semmi bizsu, semmi...
Nem használok sminket, annak ellenére, hogy a szinkronúszó, majd táncos múltamban milliószor voltam kifestve... Zavar. A szempillaspiráltól pedig elálmosodom :):)
Nincs sok ruhám sem, inkább a gyerekeknek veszek bármit, magamnak nagyon ritkán.
Pedig szeretem a ruhákat is, és komoly cipőmániában is szenvedek... szerencsére mostanság egy papucson kívül nincs szükség másra, ez némileg javít a helyzeten.
Nem használok illatot. Izzadás ellen is csak babahintőport :):) ha van rajtam parfüm, fél óra múlva fáj a fejem :):):) Pedig Dani néha próbálkozik, és alkalmakkor kiteszek magamért.
A nőiességről pedig azt gondolom, ha van a mozdulataimban báj, a gesztusaimban lágyság, az ölelésemben szenvedély, akkor az összes fent említett nem is hiányzik.
6. Úgy vezetek, mint egy taxisofőr.
Otthon... Minden mellékutcát ismerek, bárhová, ahol valaha voltam visszatalálok. 13 éves korom óta vezetek, eleinte csak az udvaron parkoltam ki és be, végül 17 évesen lett jogosítványom, és alig húsz évesen kaptam az első, akkor kicsit nálamnál idősebb golfot a nevelőapámtól. A hegedűm a csomagtartóban többet ért, mint az egész autó... :)
El sem tudnám képzelni az életemet autó nélkül, vezetés nélkül, ez a fajta szabadság az, amit nem tudok feladni.
Volt már kisbusz, amiben éltem, jobbkormányos, volt nagy hajó volvom is, a legemlékezetesebb autóm pedig mindmáig az a piros golf, amit az esküvőnk előtt adtam el. A mai napig, ha szembejön az a típus, fürkészem a rendszámát, hátha az enyém az...
7. Apámról sosem írok.
És fogalmam sincs, mikor leszek képes rá... Pedig azt hiszem rengeteg kérdésre rólam ő a válasz...

Varró Dani nyomdokain

Hanna ma este verset költött Áronnak, egy állatos könyvet nézegetve. A vers így szól:
Gólya, gólya mit csinálsz?
Fészket rakok kisjuhász.
Róka, róka mit csinálsz?
Parton ülök macdonald's.
Tehetséges... :) de nem ezért nevettünk nagyon... :):):)

Mimi a vízitündér

Már zengtem ódákat erről a semmihez sem fogható ajándékról, amit a medencék közelsége karöltve ezzel az időjárással minden nap ad.
Talán az itteni életünk legharmónikusabb perceit a vízben éljük, és amikor csak lehet, mert pl. nem betegek a gyerekek, ki is használjuk, hogy a legközelebbi csobbanási lehetőség húsz méterre van csak tőlünk.
Mivel a vizet állandóan süti a nap, nem kell melegíteni, az én érzékeny szervezetemnek is mindig kellemes a hőmérséklete, és attól sem kell tartani, hogy megfáznak benne a csöppek. Volt már olyan is, hogy a déli nagymelegben értünk csak ki, és a víz felső tíz centije mármár forrónak volt mondható.
Mostanában különösen jólesik alámerülni, bálna méreteim ebben a közegben megtévesztően kecsesnek és könnyűnek tűnnek... bezzeg, mikor ki kell jönni...
Nem utolsó sorban pedig ez az a hely, ahová bátran be lehet engedni az összes porontyot, mert órákig képesek eljátszani anélkül, hogy bármit, vagy bárkit igényelnének, és ez hatalmas dolog.
Hanna nagyon régóta vízbiztos, a két kicsinek ez a folyamat a mai napig tart, de mostanra már őket sem kell igazából testközelből felügyelni, a karúszók biztonsága épp elég nekik is és nekem is.
Amikor megérkeztünk, Áron még csak barátkozott a vízzel, fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a közeg, hogyan kell benne vislekedni, viszont az állandó kíváncsiság és a kitartó próbálkozások meghozták az eredményt. Ma már hason is, háton is ellebeg, a létrán régóta kimászik, ugrál, mostanában pedig azt élvezi, ha egy felnőtt dobálja. Szenzációs. :)
Mikolt az a gyerekünk, aki amolyan úszósapkás, Lukács-fürdős tempóban pancsikált mindezidáig. A fejét sosem érte a víz (de könnyű is volt, neki sosem kellett hajat szárítanom vizezés után...), kint tartotta, és méltóságteljesen, lassan tempózva lebegett a karúszóival. Az úszószemüvegét elhagytuk sajnos, de mert eddig egyszer sem hiányolta, nem vettem neki újat.
De Hanna elképesztő vízszeretete úgy tűnik átragadt a kisebbünkre is.
A múlt héten kezdődött a mélyebb barátság Mimi és a mélyvíz között, amikor először merészkedett arccal is a víz alá, és irtó büszkén mutatta, hogy vizes lett a feje. Nagy öröm volt neki, bár a szemét egyáltalán nem nyitotta ki, és a levegővétellel is voltak nehézségei, de gyakorolt kitartóan.
Aztán ma délután a klubházba mentünk fürdeni.
Egyszer csak úgy láttam, mintha Mikolt Áron után beugrott volna állásból a partról. Eddig mindig csak úgy mert, ha valaki fogta a kezét, akkor is csak ülésből, és a feje véletlenül sem merült el. Azt hittem, rosszul látok. Mert kimászott és ragyogó arccal újra ugrott. És még sokszor... :)
Mikor megunták, egy olyan részre úsztak, ahol a széles és hosszú lépcsők biztonságot adnak, mert leér a lábuk, de még mindig van hely úszkálni. Gondoltam megkérdezem Mikoltot, lenne-e kedve levenni a karúszót. (a múltkor véletlenül enélkül futott be a vízbe, elmerült, és jól meg is ijedt, akkor számtalanszor megkérdezte, hogy vajon megfulladt-e... biztosítottam róla, hogy mindig figyelem, és nem hagynám megfulladni.. elhitte)
Gyanakodva fürkészte az arcomat, és megkérdezte, hogy akkor megfullad-e, és megegyeztünk, hogy szerintem nagyon ügyes, és nyugodtan kipróbálhatja az úszást, mert megfogom, ha szüksége lesz rá.
Levette a karúszóit, és belevetette magát a vízbe.
Két három perc után oda-vissza úszkált rendes lábtempóval, a fejét a víz alá téve tőlem a sekélyebb vizű lépcsőig.
Annyira ráérzett és annyira tetszett neki ez az újítás, hogy még akkor is bent volt, amikor a másik kettőt már szárazra törölgettem, és csak azzal lehetett kiszedni a vízből, hogy holnap folytathatja a gyakorlást.
A végén már pörgött, forgott, bukfencezni próbált.
Én pedig elmulasztottam felvenni a néhai kacsauszi Mikoltot, és azt hiszem erre már sosem lesz módom... :):)

A csend

Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.

Merengések szülésügyben

Dani tegnap három nap Szingapúr után végre hazaért. Hosszúak nekem most ezek a három napok, és bár Peti itt van, és a héten többször hoztunk ebédet kintről (egyszer kínait, egyszer pedig indiait ettünk), a felelősség ilyenkor mégiscsak egyedül az enyém, és ez most különösen nehéz volt.
Csütörtökön medencéztünk, az öltöző tükrében a pocakom kétszer akkorának tűnt, mint ahogyan én elképzeltem... Csak álltam, és néztem, és megijedtem... a szülés gondolatától. Most először Lelle beköltözése óta megrettentem a feladattól, eszembe jutott a vége, amikor minden alkalommal úgy éreztem, már nem én irányítom, és elveszek, meghalok... Tudom, hogy ez így van rendjén, és mint minden alámerülés ez is katarzissal jár, hogy aztán egy életre szóló ajándék lehessen... Amitől nekem már nem kell megmásznom a Himaláját...
És mégis megriadtam.
Talán azért, mert Dani nagyon keveset van velem, kettesben pedig még kevesebbet töltünk. És ez hiányzik. Hogy beszéljünk Lelléről, a szülésről, hogy érezzem, hogy biztonságban vagyok, leszek, és mellettem áll majd, amikor szükségem lesz rá.
Áron érkezése alatt az utolsó pár percben volt csak igazán ott, addig mindenféle dolgokat intézett, és ezt most nem szeretném.
Szeretném tudni, hogy az elejétől a végéig velem, mellettem lesz, hogy ebben a nagyon magamra hagyott időszakban legalább a végét csináljuk együtt. De legalábbis nem nekem kell majd a külvilággal küzdenem, figyelhetek csak magamra és Lellére.
Hazaért, beszéltünk, és megnyugtatott.
Most jobb. :)
Lassan elérkezik az az idő, amikor már nem sürgetem a közeledést...
És ez is jó...

Amikor azt állítom, hogy esik...

A mai mindenen túltett, volt egy olyan dörgéssor, hogy én majdnem kiejtettem ijedtemben a kamerát a kezemből...
Sajnos ahogy én megnéztem, nem hallani igazán a dörgést (bár jól felhangosítva talán igen...), de amikor halkabban zúdul alá a víz, az az...
Természetesen a gyerekek ma is sikítva ébredtek. Hát így kérjen az ember :):)
Holnapra talán lesz film is...
No kivártam...
Kis komment. A víz a szomszéd ház előtetőjéről ömlik, ebből lehet következtetni a mennyiségre... A villanások pedig villámlások. Életemben nem volt még ilyen sok, ilyen durva és ilyen hangos esőélményem. :)
És akkor most újra kérnék... :)

A Húsvétról

Címszavak vannak csak a fejemben...
Pl., hogy mennyire más egy olyan országban, ahol nem a kereszténység az alap, vagyis ezt a napot nem jegyzik... sőt a nyuszikon kívül semmi sem utal arra, hogy valami történik egy másik kultúrkörben.
Nincs sonka, nincs szabadnap, nincsenek szimbólumok, amik emlékeztetnének, segítenének a készülődésben.
Egészen addig, míg Hanna fel nem tette a kérdést... a Jézuska már meghalt?
Nem beszéltem neki még sosem erről, a gyerekek a mifajta templomokat szorosan a karácsonyhoz, vagyis leginkább Jézus születéséhez kötik... ha harangoztak, mindig az volt a felvetésük, hogy megszületett a Jézuska.
Aztán szombaton, a semmiből érkezett Hanna kérdése. Egészen mellbevágó volt, mert dacára annak, hogy mostanában a halál foglalkoztatja, és beszélgetünk is róla gyakran, erre egyáltalán nem számítottam.
És ebben az ismeretlen szimbólumokkal teli, nagyon más világban hirtelen meg kellett állnom, és el kellett gondolkodnom a Húsvét jelentésén.
Akkor, ott átfordult a készülődés valami élőbe, és nagyon hálás voltam Hannának, mert bár fogalmam sem volt, hogy hogyan és mennyit meséljek el neki arról, amit gondolok, hiszek, rettenetesen sokat adott.
Végül ma egy jópár képet kaptam otthonról, locsolásról, tojáspatkolásról, piétáról... és megérintett.
Milyen nagyon izgalmas dolog ez, hogy vajon tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van, és amikor úgy hisszük, hogy tudjuk?...
Az idei Húsvét ajándéka ennyi: úton vagyunk önmagunk felé...
Kívánhaték-e mást?
A képet Barbara küldte, a virágzó meggy és cseresznyefa az udvarunkban... :)

írnék...

... de ma nagyon hisztis napom van. Mert nem tudom lecsapni a szúnyogot, mert a konyhát újfent ellepték a hangyák, és mert ma délután két órát utaztattam a családomat, mert azt gondoltam, érdemes hatkor elindulni a belvárosba, és a gps háromszor mutatott rosszat, így anélkül értünk haza, hogy kiszálltunk volna akárcsak egy percre is... esetleg rohangálni egyet vacsora előtt...

...írtam már arról, mennyire kellemes az útvezetés errefelé?...

Dani holnap elmegy Penangra és csak holnapután jön haza. Most úgy érzem, nem fogom tudni végigcsinálni...

Azt hiszem kicsit megint elfáradtam...

Három meg egy pocak

Lelléről készülök írni, hétfő óta :)
Közvetve persze ez a poszt is róla szól, de mert Lelle része egy már működő minivilágnak, nem tudok most csak őt kiragadva írni azokról az érzéseimről, amik a várandósság ezen fázisában bennem vannak. No meg a tényekről.
Elfáradtam. Szeretném, ha ez nem panasznak vagy nyavajgásnak tűnne, de fényesíteni egyáltalán nem szeretnék. Ember vagyok, van három picike gyerekem, ja és egy egyre növekvő pocakom is... és úgy döntöttem, követem a férjemet, hátrahagyva minden eddigi kapcsolatot, ezzel minden elérhető segítséget is. Az egyetlen, (és ezért nagyon hálás vagyok) és nagyon erős visszacsatolás ez a blog. Innen kapom a visszajelzéseket, és rengeteg erőt is, az írásaimra adott reakciók jelentik a kommunikáció legintenzívebb formáját, hiszen sokszor arra sincs energiám, vagy praktikusan időm, hogy telefonáljak, vagy emailt írjak.
Biztosan lehetne sokkal jobban csinálni bármelyik részét a mostani életemnek, a kapcsolattartástól kezdve az időbeosztásomon keresztül a teendők rangsorolásáig, de meggyőződésem, hogy amellett, hogy a gyerekekre "pazarlom" most az összes időt (legyen az a programszervezés, vagy csak az egyszerű napi rutinok egymásutánisága), a pihenésé kell hogy legyen a maradék, és míg Áron nem alussza át az éjszakát, addig meglehetősen végesek azok a pillanatok, amikor le tudom tenni a fejem. Ha nem teszem, annak a gyerekek látják kárát, vagyis nem zavar, hogy amikor ők alszanak, én is. Másképp nem működöm. Igy viszont gyerekmentes időből nagyon kevés jut.
Peti érkezésével a péntek délutánok az enyémek lettek, amint elalszanak, megyek, és magam vagyok a világban. Egyedül, mert egyelőre nincsenek kapcsolatok, de most egyáltalán nem bánom, hogy csak ücsörgök egy koffein mentes kávé mellett és rendezgetem a gondolataimat.
Minden változás akkor működik jól, ha az előző fázist el tudom engedni, bele tudok helyezkedni az újba, megtalálom az aktuálisban azt, ami személyre szabottan rólam szól. Ha folyamatosan összehasonlítok, ha minden ami volt kell, és minden ami új, az ijesztő, akkor sosem lesz komfortérzetem. Sokszor nehéz ezzel bánnom, sokszor ellepnek a teendők és nem látok túl rajtuk, ezzel párhuzamosan pedig sokkal hosszabb idő megszoknom, rátanulnom minden új tényezőre. Korlátozottak a töltekezés forrásai, így pedig nagyon sérülékeny a rendszer. Ha bármibe több energiát kell tenni, mint amennyi rendelkezésre áll, akkor azt nagyon nehéz utólag pótolni. Vagyis tudnom kell, hogy mikor mire fordítom a meglévőt, és amikor esetleg mégis több kell a meglévőnél, akkor engedek máshol. És még így is sokszor borul az egyensúly, mert épp olyat vállalok, amiről azt hiszem, hogy jó lesz, hogy megéri, és végül nem. Ilyen volt a tegnapi délután is.
Vágyom arra a nagyszerű tulajdonságra, amivel a jelenben könnyeden veszem az akadályokat, és a megélés pillanatában is élvezem azt, ami épp történik, egyelőre csak a gyakorlás fázisánál tartok. Derűsnek maradni, nagyvonalúnak, humorral és öniróniával ha kell. Cél. Az úton pedig sokszor elborulok, de legalább tudom, hogy ezekre szükségem van.
Vannak szempontok, amik szerint nagyon jókor érkeztek a gyerekek, így szorosan egymás után. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez némileg egy kamikáze akció. Fizikailag, lelkileg, anyagilag, mentálisan, mindenképpen. Amíg nincs valakinek három aprósága és egy nagy pocakja, addig nem tudhatja, milyen. Én sem tudtam. Akkor sem tudtam mit jelent kétgyerekesnek lenni, míg csak Hanna volt, és Áron érkezéséig is csak kétgyerekesként tudtam működni. A gyakorlat az, ami a szabályokat alkotja, előre elképzelni, pláne beleképzelni bárki bőrébe magam... nagyképűség volna. Magam választottam ezt az életet, én vagyok a felelős is azért, hogy ezt jól csináljam. Amíg lehetőségem van rá, gyakorlom is. Sőt, változom is. De sokmindenben tudom, a vérem, az alapjaim, amiken ha akarnék is, csak nagyon nehezen tudnék változtatni. Lehet, hogy ezen kellene dolgoznom leginkább, hogy alább adjam az elvárásaimat... mondjuk hogy ne érdekeljen, hogy ellepnek bennünket a hangyák, és lezseren kint tudjak hagyni bármit a konyhában... mert pillanatnyilag ez nem megy...
Visszatérve a gyerekekre...
Míg Áron picike volt, sokkal egyszerűbb volt a hárommal. :) Furán hangzik ez, de tény, és most úgy érzem, néha amiatt fogynak le az elemeim, mert Áron már ekkora. Több figyelmet kíván most, mint a lányok ketten, és ha nem a babusgatás okán, akkor abból az apró tényből kifolyólag, hogy életveszélyes dolgokat művel. Vagyis vagy kézben van, vagy ha nem, akkor is kívánna egy teljes embert.
Hanna is, akihez az út a kizárólagosan vele töltött idő...
Mikolt is... aki pedig a legintenzívebb határkereső periódusában van, és mert épp olyan, mint babakorában volt, vagyis amint teljesül a kívánsága kezesbárány, nála némileg sokára kezdtünk hozzá a családba való integrálásba. Mondjuk eddig nem neveltük... Feldmár jut eszembe, meg ez az idézet tőle, a nevelésről.
Meg az, hogy vajon hogyan lehet sok, kicsi korkülönbséggel érkező gyerekkel jól bánni. Amikor nem jut arra, hogy mindnek mindig, mindent elmagyarázzak, a nehezebb szakaszaikban tereljem őket, legyen mindig jó ötletem arra az esetre, ha épp torkuk szakadtából üvöltve tépik egymás haját. Lehet, hogy ezért nem vállalnak olyan sokat ennyit?
Pedig nekem van benne hitem, hogy lehet. Csak nagyon húzós.
Nos akkor el is érkeztem Lelléhez, vagyis arra a pontra, hogy eddig még nem esett szó arról, hogy a három mellett van egy negyedik is. Éppencsak pocakban, de már nagyon is határozottan jelen. Leginkább amiatt, hogy korlátoz. Leginkább fizikailag. Szépen teszi, és ez természetes is, és tudom, hogy ez az út, a gyerekeknek is jelzés, hogy már nem csak hárman vannak. Lassan elérkezik az ideje az újrarendeződésnek, az újra elengedésnek, az újra elveszésemnek és újabb útkeresésnek egyaránt. Ma még mindig csak háromgyerekes vagyok, és van egy nagy pocakom. De érzem, hogy négy gyerek, az nem három plusz egy.
És sokszor úgy érzem, elértem a határaimon túlra, és fogalmam sincs, hogy honnan csavarjak egy cseppet még a túléléshez.
Mint most...
Amikor megfulladok a melegtől és a párátől, ha kilépek a lakásból, amikor nem tudok rendet tenni, mert nem tudok lehajolni, amikor érzik a gyengeségemet és provokálják, hogy legyek erős... Amikor egyedül érzem magam. És távol álljon tőlem a nyavajgás... Ez van épp így.

Anyák napja, elnapolva

Idén nálunk egy héttel tolódik az anyák napja... Hogy miért? Mert elfelejtették, megzavarodtak az illetékesek, ugyanis ha egybe esik a május elsejével, akkor bizonyára nem ezen a hétvégén kell megülni. Igy aztán a következő vasárnap majd írok erről. :) Addig pedig egy kép arról, amikor először kaptam virágot édesanyaként. Még ma is fura ez nekem. :):)

Holnaptól

A lányok meggyógyultak... Két hét telt el itthon úgy, hogy mind a hárman mindig jelen voltak. Szeretem ezeket az időszakokat, még akkor is, ha rettenetesen leszívódtak a készleteim. Fura volt pakolni a kis táskájukat, újra felvenni a mit is kell vinniük fonalat. Hanna várja. Ahogy ma szóba került az ovi, örömmel újságolta Mikoltnak, hogy Mimiiii képzeld, holnap megyünk auntie Juliehoz. :) Ha ő örül, akkor én is.:)

Kreatív

- Eresszél máááá eeeel.
Narrálta Mikolt a kisujját, akit a másik ökle tartott fogva.
Mire nem jó az egy órás dugó...

30.hét Lellével

Negyedszer érkezik el ez a szám, és én minden alkalommal úgy érzem, hogy innen már csak napok kérdése, hogy megérkezzen, akire úgy várok. Pedig még 10 hét van hátra és mégis valamiért olyan közelinek tűnik a vége. Vagy talán csak én szeretném már nagyon, ha újra tudnék futni, hajolni, emelni, cipelni és nehezemre esik ez a fajta kiszolgáltatottság.
Hannával ilyen tájban hagytam abba a napi 12 órás munkámat, és naphosszat csak olvastam, feküdtem, gondolkodtam. Ez most egy kicsit más. :) Persze jó volna néha csak kifelé, vagy befelé nézelődni, talán a legnehezebb az, hogy most épp ketten teszik meg helyettem azt, amit nekem kellene. Petinek és Daninak köszönhetem, hogy némileg sikerül megtalálnom a napi egyensúlyt, leülhetek, lefekhetek ha este már nem bírom a hajtást, ők pedig elviselik, hogy így instruálom őket... pedig nem hálás ez...
Lelle pontosan 27 hetes kora óta megállás nélkül mozog. Ez az a fajta érzés, amire már emlékszem, nekem a szárnycsapások soha nem ismerősek. Van egy forduló, amikortól viszont hirtelen megváltozik az addig csak apró jelzésértékű mocorgás, és határozottan kivehető már minden kis alkatrész. Szeretem érezni, amikor egy kis hát, vagy térd megjelenik. :) Lelle Áronhoz képest egy kis pillangó. Jelen van állandóan, hullámzik a pocakom, de sosem fáj amit tesz, inkább csak nagyon jó érzés, hogy tudom, ő is velünk van már. Az aktivitása Hannáé, az érzés, ami a finomságát illeti, az Mikoltéra hasonlít inkább.
A huszon nyolcadik héten az ultrahangos becslés szerint 1144 gramm volt már és a csombcsontja az átlag legfelső határán volt. Azóta érezhetően nőtt, a hosszú lábacskáit minden percben érzem. :) Hogy én mekkora vagyok most, fogalmam sincs, valahol plusz 13 kilónál tarthatok, a pocakomat pedig még egyszer sem sikerült megmérnem. Dani szerint pillanatnyilag letagadhatatlanul a harmadik trimesztert élem, és ezt én magam is érzem. Minden nagyon lassan megy, és többnyire az elhatározás születik meg a nap elején, majd egy dolgot megcsinálva úgy érzem, elég is volt.
Igy egy kicsit átalakítottam a rutinokat, és igyekszem úgy főzni, hogy maradjon lefagyaszatni való adag is, hogy legalább hetente egyszer ne kelljen ezzel külön foglalkozni. Eddig beválni látszik. Devi nemsokára hetente háromszor jön majd, és még pár hét és anyukám is megérkezik. Onnatól pedig indulhat a valódi visszaszámlálás, és mint eddig mindig most is van bennem egy csendes óhaj, hogy bujjon ki egy picivel a kiírt időpont előtt, bár tudom, akkor jön majd, amikor neki a legjobb lesz.
A szülés még mindig formálódik bennem, a minap álmodtam azt, hogy a medencében vajúdtam, aztán bementünk a kórházba, és végül a szülőágyon szültem, úgy, hogy Dani tartott... ilyenünk pedig még sosem volt, hiszen a kádba nem is fér be mellém... Jó volt visszagondolni reggel erre, azt hiszem formálódik még sokáig a kép. Pénteken megyünk újra a saját orvosomhoz, felvetjük neki a mikádunk ötletét is, hátha ez lesz a megoldás.

Három nap szanatórium Penangon

Szilvi és Ákos meghívására pénteken nekivágtunk a messzeségnek, és felautóztunk Penangra.
Úgy terveztük, hogy hajnalban indulunk, hiszen az út, ha nincs forgalom, útlezárás, miegymás, akkor a gps szerint is 3 óra 50 perc. De mert a múlt hetem kicsit ziláltan ért véget, kértem Danit, hogy ne ébresszen... este nyolckor még sehol sem álltam a pakolással, hosszúnak ígérkezett az éjszaka is. Igy aztán reggel fél 10 előtt kicsivel ültünk autóba, és megállás nélkül, végig zuhogó esőben, minimális kiabálással értünk Penangra délután kettőre.
Nagyon büszke vagyok a gyerekekre, akik tényleg a legédesebb formájukat hozták, csak Áron méltatlankodott 10 percet, majd aludt, amikor meg ébren volt, akkor eljátszott. Mikolt is aludt egyet, Hanna pedig egyszer kérdezte meg, hogy mikor érünk már oda, majd egy Hamupipőkével elviselte a hátralávő másfél!!! órát is.
Penangon hatalmas dugóban vergődtünk el a házig, én vezettem, közben Dani konferenciabeszélgetett.
Szilvi finom ebéddel várt, a gyerekek pedig hihetetlenül hamar összemelegedtek, játszottak, sokszor öten együtt. Petinek köszönhetően Kristófnak is sokszor jutott társaság, ha a lányok épp olyat játszottak, ami őt nem annyira kötötte le. Ugyanakkor Áronnal is sokszor elbeszélgettek, Áron számtalanszor telepedett le Krisi mellé és mutatta neki az autót, vonatot, könyvet, nagyon helyesek voltak együtt.
A három nap alatt rengeteget aludtam, nagyon sokat pihentem, voltunk a nagyköves tengerparton, ahol most Áron sem félt már a homoktól, bár ezúttal meg sem próbáltam mezítláb elengedni. :)
Felsiklóztunk a Peneng hillre is, megnéztük Penang esti fényeit, medencéztünk, jókat ettünk, beszélgettünk, közben pedig nagy öröm volt látni, ahogy a lányok végre magyarul kommunikáltak, csicseregtek, játszottak a nagyobbakkal.
Vasárnap, egy igazi tengeri kirándulás zárta a hivatalos programokat, ismét a Turtle Beachre hajóztunk, ahol most, az esős évszak beköszöntével a kis patak méretes folyócskává változott. A tenger ugyanolyan szép és tiszta, mint legutóbb volt. Nagyon kell nekem a víz közelsége, a végtelen tengeré kifejezetten elsimította a kialakulóban lévő megannyi ráncot az arcomon, azt hiszem.
Vacsora után indultunk útnak, és hazafelé is hasonló módon repültünk, bár Penangról kiverekedni magunkat több, mint egy órán át tartott. Úgy látszik, nemcsak KLben van irtó nagy forgalom... itt ráadásul a jól megszokott araszolás helyett sokszor egy helyben álldigálltunk.
Áronnak elhagytuk a fél pár cipőjét, valószínűleg út közben... így neki most nincs mit a lábára adnom... :) de ennyi igazán belefér.
Szilvi, Ákos, nagyon köszönünk mindent, hihetetlenül jó volt... remélem hamarosan újra találkozunk!!!