Dani tegnap három nap Szingapúr után végre hazaért. Hosszúak nekem most ezek a három napok, és bár Peti itt van, és a héten többször hoztunk ebédet kintről (egyszer kínait, egyszer pedig indiait ettünk), a felelősség ilyenkor mégiscsak egyedül az enyém, és ez most különösen nehéz volt.
Csütörtökön medencéztünk, az öltöző tükrében a pocakom kétszer akkorának tűnt, mint ahogyan én elképzeltem... Csak álltam, és néztem, és megijedtem... a szülés gondolatától. Most először Lelle beköltözése óta megrettentem a feladattól, eszembe jutott a vége, amikor minden alkalommal úgy éreztem, már nem én irányítom, és elveszek, meghalok... Tudom, hogy ez így van rendjén, és mint minden alámerülés ez is katarzissal jár, hogy aztán egy életre szóló ajándék lehessen... Amitől nekem már nem kell megmásznom a Himaláját...
És mégis megriadtam.
Talán azért, mert Dani nagyon keveset van velem, kettesben pedig még kevesebbet töltünk. És ez hiányzik. Hogy beszéljünk Lelléről, a szülésről, hogy érezzem, hogy biztonságban vagyok, leszek, és mellettem áll majd, amikor szükségem lesz rá.
Áron érkezése alatt az utolsó pár percben volt csak igazán ott, addig mindenféle dolgokat intézett, és ezt most nem szeretném.
Szeretném tudni, hogy az elejétől a végéig velem, mellettem lesz, hogy ebben a nagyon magamra hagyott időszakban legalább a végét csináljuk együtt. De legalábbis nem nekem kell majd a külvilággal küzdenem, figyelhetek csak magamra és Lellére.
Hazaért, beszéltünk, és megnyugtatott.
Most jobb. :)
Lassan elérkezik az az idő, amikor már nem sürgetem a közeledést...
És ez is jó...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar