Hat évvel ezelőtt ezen a napon, 12 hetes pocakkal vártuk az ultrahangos vizsgálatot. Ma is emlékszem arra az izgalommal vegyes várakozásra, ahogy ültünk a rendelő várójában. Tiszta szívvel, tele örömmel, hiszen túl voltunk az első harmadon, ma már látom, gyerekek voltunk, egészen addig a pillanatig.
Az orvos azonnal kikapcsolta a monitort, és csak annyit mondott, ezen nincs mit nézni...
Nem tudtam sírni. Abban a percben nem is értettem, mi és hogy történhetett.
De abban a percben megszűnt a várandósság misztikuma, leestem a földre abból a szerelmes, rózsaszín világból, amit ez az első pocak jelentett.
Sokáig tartott feldolgozni, megérteni, hogy a miért nem releváns kérdés, sokkal inkább a nekem ez mit jelent, és hogyan tovább.
Azóta minden 12. hét és minden május 6. megdobogtatja a szívemet. Pedig egyébként valóban megszűnt a fájdalom Hanna születésével...
Ma, ahogy néztem Lelle arcocskáját, történt valami. Láttam, ahogy dobog a szív, ahogy a kis kezét felemeli, ahogy felém fordítja az arcát.
Hat év telt el... Azt hiszem, ma elengedtem az elsőnket. Azt hiszem, mostanában lettem igazán édesanya.
Itt most vasárnap lesz anyák napja. Szerintem ez szép...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar