Itt járt a termeszes ember. Végignézte a lakást, és bekukkantott az udvaron díszelgő két lefedett apró lukba is, amikben két pálcika van elrejtve, ezeket kiemelve látható, ha van. De nincs.
A lakásban sincs.
Ezért aztán írt egy csinos papírt, hogy minden rendben, és távozott.
Mert a termesz, az nem hangya.
Mert ha hangya volna, gyaníthatóan nem kaptunk volna csinos papírt.
De a hangya vagy normális jelenség erre, vagy mivel nincs ellene ellenszer, mindegy is ha van.
Hangyából két féle létezik mifelénk, az egyik az, amit otthon is ismerünk, amolyan normális méretű gyaloghangya. A másik ennél sokkal kisebb, alakra ugyanolyan, mint a nagyobb, belőlük van több.
A kulcsszó pedig a több...
Magyarországon, amikor házba költöztünk, először elleptek bennünket a szárnyasok, pár nap alatt megszámlálhatatlan sokat irtottunk, de legalább sikerrel. A gazdaboltban az eladó teljesen felkészült volt a módszerekből, ajánlott egy bio szert, amivel látványosan győzelmet arattunk a kolónia felett.
Jöttek néha a szárny nélküliek is, de ha nem hagytam nekik mit enni, akkor ezeket is házon kívül tudtam tartani.
De itt egészen más a helyzet.
Egyrészt nincs ellenük semmi, de semmi, amivel hatékonyan fel lehetne lépni ellenük. Konkrétan napi szintű háború zajlik, amiben legtöbbször csak a tüneti kezelésig jutunk, ha egyáltalán... mert sokszor csak a bent lévőket sikerül pár órára elpusztítani, ami egy cseppet sem jelent győzelmet, mert kis idő elteltével újra előkerülnek. Eszközökben sem bővelkedünk, van egy spray, amivel a nagyobb testűeket szépen vissza lehetett szorítani, de erre a kisebbek sosem reagáltak, pont úgy, ahogy a szokásos por alakú szerekre sem.
Egy folyadék valamelyest segített, ami elvileg a leveleken lakókat hivatott távoltartani, de ennek amellett, hogy a lakást megtölti kellemes füstöltsajt illattal, annyi eredményét láttuk, hogy a szagot kikerülve más útvonalat válasszanak. Plusz csorog is, így falra nem túl ideális szórni.
És hogy miről is beszélek...
Amikor egyszer Daninak is elege lett a dologból, felszerelkezve háromféle hangyairtóval kezdte komolyan gondolni a tömegmészárlást, körbefújta az egyik ablakot. 10 perc múlva diadalittas mosollyal az arcán indult megnézni, hogy áll a hadművelet...
A hadművelet pedig úgy állt, hogy egy hatalmas kerülőt téve mégis bejutottak a lakásba.
Dani feladta...
Körbekérdezett, itt még a kondók 27. emeletén is vannak hangyák, és semmilyen háztartási boltban nem tudtak semmi érdemlegeset mondani ellenük, csak széttárták a kezüket, és mosolyogva mondogatták, hogy hangyák mindenhol vannak.
Nem zavarna a dolog ennyire, ha mondjuk lenne egy helyük, amit szeretnek, ahová beköltöznek, ami kiszámnítható, némi karbantartással kezelhető méretek között tartható.
De ez egy cseppet sem így működik.
Csak a konyhában ma három nagyobb csapatot irtok, mind a három nagyjából 10-15 méret közötti útvonalat jelent, az egyik pl megkerüli a konyhapult alját az ablaktól, majd bekanyarodik a konyhába, és keresztülmegy az összes szekrény ajtajának a tetjén, végül a mosogatógépben végez.
A mennyiségről csak annyit, hogy ha egy ilyen csíkot vizes ronggyal végigtörlök, akkor a rongy olyan, mintha port töröltem volna vele, sokszáz szerintem a hangyatetemek száma.
És ezt kell megszorozni most hárommal.
Tegnap óta a lányok fürdőjében is megjelentek... újra.
A legnagyobb bosszúságot az jelenti, hogy semmit nem lehet kint felejteni, mert nagyjából negyed óra alatt lep el mindent a sereg. Legyen az mondjuk gyümölcs, vagy némi tojás, de egy apró morzsácska is épp elég... persze ez kevésbé dühít, mint amikor a legfinomabb ételekbe másznak bele tömegével, mert épp van más dolgom, mint azonnal lefedve hűtőbe tenni. Pedig másképp nem megy sajnos, egyetlen módszer még, ha azonnal beleállítom az egészet egy vízzel telt tálba. Abba is belemásznak persze, de ebben legalább megfulladnak.
És amit a leginkább utálok... az érzés, ami azt hiszem már mindenképpen Malajziával kapcsolódik össze...
Amikor egy kellemes tengerben fürdőzés után az ember kifekszik a napra száradni, és a vízcseppeket a nap elkezdi felszárítani... én speciel nem szeretem ezt a kicsit csiklandós érzést... no és pont ilyen az, amikor rámmászik egy, a kisebbek közül. Naponta mondjuk tíz alkalommal legalább. Hogy hogyan kerülnek a karomra, fogalmam sincs... A gyerekek pedig még nem tudják leszedni őket. Brrr.
Azt már megtanultam, hogy mielőtt ételt tennék bármibe, megvizsgálom az edényt, hogy hangyamentes-e. De erre a testközeli élménye... nem vágyom... és jobb programot is el tudnék képzelni a napi öt teljesen hasztalan hangyamentesítési projekt helyett.
De mert választási lehetőségem nincs, maradnak a hadjáratok, közben pedig csodálom azt a fajta kitartást, amit mutatnak. Pedig kegyetlen vagyok ám...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar