Néhány pillanat

Ritkán írok a csakúgy pillanatokról, pedig ezek adják az esszenciát. Amikor megáll a világ, és hirtelen minden úgy tökéletes, ahogy van.
Kisgyerekekkel lenni számomra azért is a legértékesebb időtöltések közül való, mert tele vannak őszinteséggel, spontaneitással, eleven örömmel. És ez tanulnivaló, vagy csak egyszerűen csodálni való. :)
Ahogy Áron reggel elkéri a fogkeféjét és lelkesen sikálja a fogacskákat.
Ahogy ma először elkérte a kanalat és egyedül ette a joghurtot, minden falatnál diadalmasan rámcsillantva a kék szemeit.
Ahogy megfogta Hanna kezét, és húzta maga után a mosógéphez, hogy megmutassa neki... a kitudjamit. A lényeg, hogy megfoghassa, húzhassa. Hanna pedig hagyja.
Ahogy beáll a nagyok közé, és próbálja utánozni őket, ellesni a szabályaikat, kapcsolódni a játékaikhoz. Mostanában egyre több sikerrel.
Ahogy koncentrálva veszi szemügyre az összes elektronikai berendezésünket, és addig nem nyugszik, míg működésbe nem hozza őket.
Ahogy Hanna egyre nagyobb lány lesz, nyúlik az arca, a babavonásai mára már szinte teljesen eltűntek. Nézem a szép kis arcát, és próbálom benne látni a múltat, de már nem emlékszem milyen volt. Nekem ma is gyönyörű.
Ahogy beleereszkedik egy egy mesébe, átadja magát a verseskönyvnek, a gyöngyfűzésnek, ahogy kérdez a világról, Magyarországról, ahogy kötődik az otthoniakhoz, és meséli a másfél két évvel ezelőtt történteket. Egészen meglepő távlatokban idéz fel eseményeket, csodálatosan pontosan...
Ahogy napok óta egyfolytában kirtakózik, lassan hatvan darabosat kell vennem neki.
Felveszi a cipőmet, és egy pörgős szoknyát, beteszi a Paganini cd-t és táncol. Mikolt zoknit húz a nyakbakötős ruhájához, és ő is forog... Aztán kirándulni mennek. :) A mosókonyhában piknikeznek, és elrepülnek...
Szeretem nézni azt a végtelen gyengédséget, ahogy Hanna a kisebbekkel van. Hogy hiába tanulgatja a kiabálás művészetét tőlük, az nem belőle fakadó reakció. Sokkal inkább a gondoskodás. Mikolttal kiskirálylánynak, és nagykirálylánynak hívják egymást. :) Tegnap kalózkicsinek, és kalózmamának.
És végül ez a gombszem...
Két hete letörölhetetlen ez a mosoly az arcáról. Hol a csibészség okán (mint ezen a képen is, amikor elhatározta, hogy felmászik az asztal tetejére... :):)), hol csak úgy. De mindig nevet valamin, és ez olyan sok színt visz az életünkbe, hogy emelett az, hogy egyébként azonnal és kivétel nélkül kirángatja a testvérei kezéből azt, ami épp náluk van... elhalványul.
Ahogy Áronnal megértik egymást a kicsit vadulósabb, energikusabb játékokban. Közben meg megvédi... épp kiakadtam Áronon a minap, mire Mikolt "gívasztalt", hogy Mama, de Áron még csak egy kisbaba... :)
A szürreális világban, ahol jelenleg nem találom a fogásokat, ülve a kanapé fogságában nem is kell mást tennem, mint néznem őket... és jegyzetelnem :) Jó valamire ez az energiahiány. Ha csak vagyok, a semmittevésben, sokszor sokkal jobban vannak egyedül és együtt is, mint amikor teszem a dolgom.
A lakás csatatér, de ez csak a háttér... Kicsit zavar, aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy a lényeg, ami elől van, azok ők. :) Még épp lábadozóban, de már majdnem a régi formájukban.