A minap hasított belém a felismerés, hogy akár három hét múlva megérkezhet ez a kicsi lány, és nekem még annyi tennivalóm volna, hogy lassan listát kell készítsek, mert másképp biztosan kimarad valami. :):) Pakolni, mosni, mindent elrendezni.
Ezek biztosan a hormonok...
Ráadásul mostanában elkezdett keményedni a hasam, mire rádöbbentem, hogy ez nem keményedés, hanem készülődés.
Hát valóban befordultunk volna a célegyenesbe?
Egy negyedik már nagyon más, mint egy első... vagy egy második. Fokozatosan jutnak eszembe az Áronos élmények, hogy ő is régen készülődött már, mire végre valóban elindult. És most Lelle is, mintha gyakorolna, és az egész szervezetem is készül. Csak én vagyok ehhez képest lemaradásban, minden tekintetben.
Érdekes megélni, hogy amiről azt gondoltam, már automatikus, az egy cseppet sem az. Ezt a várandósságot is meg kell élnem, lélekkel és testileg egyaránt fel kell készülnöm, hogy méltó módon várhassam Lelle érkezését.
Ehhez tartoznak hozzá azok a rítusok, amik bár mosolyfakasztóak, de mégis annyira belülről fakadnak... hajtogatni a csöpp ruhákat, elrendezni a kiságyban minden szükségest és szükségtelent, hogy aztán sose használjuk őket :):)
Álmomban gyakran szülök. Van, hogy az elfolyó magzatvíz riaszt meg, és hiába telefonálok Daninak, már nem ér haza időben. Épp csak annyira marad elegendő, hogy a gyerekeket átvigyem a szomszédba, és eresszek egy kád vizet. Aztán Lelle már a kezemben is van.
Olyan történet is van, amiben szépen lassan indulunk, és megyünk a kórházba, közben beszélgetünk, és odabenn minden olyan békés, csendes, homályos szinte.
Nappal pedig inkább csak igyekszem minden helyzetet végigélni, ami elképzelhető és barátkozom a gondolattal, hogy nem az anyanyelvemen fognak hozzám szólni...
Lelle rengeteget helyezkedik, már konkrétan lehet látni, hogy hol van a kis sarka, térde, könyöke, popsija. Nagyon szeretem ezt az időszakot, most igazán egyek vagyunk, és mégis teljesen tudatosul bennem minden mocorgás után, hogy ő egy különálló kis létező. Ilyenkor elemi erővel tör rám a kíváncsiság, megismerni, látni, a kezemben tartani...
Bármilyen nehéz is ez, most olyan szép is.
Pénteken voltunk dr. Choongnál, egy villámrendelésen, mert épp szüléshez rohant. Szívhangot hallgatott, és vérnyomást mért. Ez utóbbi nem érdekel már :) A szívverés viszont... minél nagyobb lesz Lelle, annál jobban, erősebben lehet hallani a dobogást. Ezt is nagyon szeretem. Hogy olyan közeli, olyan kézzel fogható már.
És akkor a jó hír, amit nem sikerült megosztanom aznap...
A héten újra zöld utat kapott a vízbenszülés a kórházban. Igy gyakorlatilag minden akadály elhárult a vágyaim elől. És mégsem ugrottam ki a bőrömből. Nem azért, mert egyértelmű volt, hogy nem történhet másként... hanem mert annyira magamra vagyok utalva ebben a kislányvárásban, hogy ez a támogató akció nem tudott lázba hozni. Hiszen egészen eddig arra készültem, hogy magam fogom irányítani ezt a szülést, és ez a gondolat nem változott. Nem esett le kő a szívemről, nem dobódtam fel, egyszerűen csak jó, hogy végre valaki felfogta, hogy ez egy fontos része a szülészetnek, annak a fajtának, amiben az anya dönthet a mikéntekről.
Ami pedig engem illet, így 40pár nappal a vége előtt még mindig több utat látok magam előtt, és még mindig úgy érzem, minden akkor dől majd el, amikor az a bizonyos tutaj elindul lefelé a sebes sodrású folyón... Ahogy eddig sem, most sem én fogok dönteni, hanem Lelle. Amiben pedig tudom, támogatom majd. Bennem ez így rendben van...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar