Minggu, 18 Desember 2011

Mimi a vízitündér

Már zengtem ódákat erről a semmihez sem fogható ajándékról, amit a medencék közelsége karöltve ezzel az időjárással minden nap ad.
Talán az itteni életünk legharmónikusabb perceit a vízben éljük, és amikor csak lehet, mert pl. nem betegek a gyerekek, ki is használjuk, hogy a legközelebbi csobbanási lehetőség húsz méterre van csak tőlünk.
Mivel a vizet állandóan süti a nap, nem kell melegíteni, az én érzékeny szervezetemnek is mindig kellemes a hőmérséklete, és attól sem kell tartani, hogy megfáznak benne a csöppek. Volt már olyan is, hogy a déli nagymelegben értünk csak ki, és a víz felső tíz centije mármár forrónak volt mondható.
Mostanában különösen jólesik alámerülni, bálna méreteim ebben a közegben megtévesztően kecsesnek és könnyűnek tűnnek... bezzeg, mikor ki kell jönni...
Nem utolsó sorban pedig ez az a hely, ahová bátran be lehet engedni az összes porontyot, mert órákig képesek eljátszani anélkül, hogy bármit, vagy bárkit igényelnének, és ez hatalmas dolog.
Hanna nagyon régóta vízbiztos, a két kicsinek ez a folyamat a mai napig tart, de mostanra már őket sem kell igazából testközelből felügyelni, a karúszók biztonsága épp elég nekik is és nekem is.
Amikor megérkeztünk, Áron még csak barátkozott a vízzel, fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a közeg, hogyan kell benne vislekedni, viszont az állandó kíváncsiság és a kitartó próbálkozások meghozták az eredményt. Ma már hason is, háton is ellebeg, a létrán régóta kimászik, ugrál, mostanában pedig azt élvezi, ha egy felnőtt dobálja. Szenzációs. :)
Mikolt az a gyerekünk, aki amolyan úszósapkás, Lukács-fürdős tempóban pancsikált mindezidáig. A fejét sosem érte a víz (de könnyű is volt, neki sosem kellett hajat szárítanom vizezés után...), kint tartotta, és méltóságteljesen, lassan tempózva lebegett a karúszóival. Az úszószemüvegét elhagytuk sajnos, de mert eddig egyszer sem hiányolta, nem vettem neki újat.
De Hanna elképesztő vízszeretete úgy tűnik átragadt a kisebbünkre is.
A múlt héten kezdődött a mélyebb barátság Mimi és a mélyvíz között, amikor először merészkedett arccal is a víz alá, és irtó büszkén mutatta, hogy vizes lett a feje. Nagy öröm volt neki, bár a szemét egyáltalán nem nyitotta ki, és a levegővétellel is voltak nehézségei, de gyakorolt kitartóan.
Aztán ma délután a klubházba mentünk fürdeni.
Egyszer csak úgy láttam, mintha Mikolt Áron után beugrott volna állásból a partról. Eddig mindig csak úgy mert, ha valaki fogta a kezét, akkor is csak ülésből, és a feje véletlenül sem merült el. Azt hittem, rosszul látok. Mert kimászott és ragyogó arccal újra ugrott. És még sokszor... :)
Mikor megunták, egy olyan részre úsztak, ahol a széles és hosszú lépcsők biztonságot adnak, mert leér a lábuk, de még mindig van hely úszkálni. Gondoltam megkérdezem Mikoltot, lenne-e kedve levenni a karúszót. (a múltkor véletlenül enélkül futott be a vízbe, elmerült, és jól meg is ijedt, akkor számtalanszor megkérdezte, hogy vajon megfulladt-e... biztosítottam róla, hogy mindig figyelem, és nem hagynám megfulladni.. elhitte)
Gyanakodva fürkészte az arcomat, és megkérdezte, hogy akkor megfullad-e, és megegyeztünk, hogy szerintem nagyon ügyes, és nyugodtan kipróbálhatja az úszást, mert megfogom, ha szüksége lesz rá.
Levette a karúszóit, és belevetette magát a vízbe.
Két három perc után oda-vissza úszkált rendes lábtempóval, a fejét a víz alá téve tőlem a sekélyebb vizű lépcsőig.
Annyira ráérzett és annyira tetszett neki ez az újítás, hogy még akkor is bent volt, amikor a másik kettőt már szárazra törölgettem, és csak azzal lehetett kiszedni a vízből, hogy holnap folytathatja a gyakorlást.
A végén már pörgött, forgott, bukfencezni próbált.
Én pedig elmulasztottam felvenni a néhai kacsauszi Mikoltot, és azt hiszem erre már sosem lesz módom... :):)

Tidak ada komentar:

Posting Komentar