Csak haladok

Első gyerekkel frissen hazatérve nagyon ijesztő volt a világ. Akkoriban építették a hálószobánk ablakával szemben az egyik kétszintes házat, és mire készen lettek, én is kitanultam a tetőfedő mesterséget, annyit ültem Hannával az ölemben, igyekezve elaltatni őt, és közben bámultam a léceken egyensúlyozó férfiakat.
Nagyon furcsa volt csak a babámmal lennem. Nem is tudtam, mit kellene tennem, rengetegszer éreztem egyedül és teljesen kétségbe esve magam. Amiért nincs türelmem tovább ülni, gondolatban kilóméterekre jártam, és ha sírt, pedig sokszor sírt, fogalmam sem volt, hogy mi a baja, és pláne nem tudtam, hogyan segíthetnék.
Mire megtanultam őt, már majdnem fél éves volt. Ma már tudom, hogy nem tudtam volna jobban, és kétségtelenül nem én vagyok az első, aki így érez amikor megszületik az első gyermeke.
Akkoriban havonta egyszer pszichodrámára jártam, jót tett, kicsit helyrebillent a világom odabenn, de még így sem gondoltam soha, egyszer sem, hogy mást is kellene csinálnom a Hannamamaságon kívül. Az egyetlen dolog, amit akkoriban kezdtem el, a fényképezés volt. Minden nap kellett képet csinálnom, azt hiszem ez is a feldolgozást segítette, mert visszanézve azt a sok csodás képet (amik inkább Hanna csodássága okán lettek csodásak) lepergett a nap, és a helyére tudtam tenni a teljesen ismeretlen világot.
Ahogy születtek a gyerekek, egyre jobban éreztem a szükségét annak, hogy újradefiniáljam magam, hogy megtaláljam rajtuk kívül is a helyemet, hogy tapasztaljak újat, kezdjek valamit a nemlétező szabadidőmmel.
Közben pedig mosolyogtam magamon, mert minél többen lettek, annál nagyobb volt az igényem. Pedig az időkeret egyre kevesebb...
És minthogy nincs új a nap alatt, az egyik dolog, ami foglalkoztat ma is, a fotózás. Tudom, ha otthon maradtunk volna, akkor nekiálltam volna rendesen megtanulni a technikát, és talán meg is találtam a megfelelő helyet hozzá. Folytattam volna a drámát is, és talán végre megírom a szokdolgozatomat is... Ezek most megint kicsit kiszorultak a mindennapokból, de tudom, hogy nem végleg.
Helyette maradt a vágy, és néha azért pár apróság meg is valósul. Pl. mára lett a nyúlnak testvére, aki ugyan kockás, de Mimi szerint Pöttyös, esetleg Nyúl a neve.
És ami ma történt meg először, és ehhez persze kell ez a masina is... Teljesen manuál módban fotóztam. És teljesen bele is feledkeztem. És ez jó... valami alakul, ahogy változom én is.
Lesznek még nyulak... és lesznek még fotók is. :)