Kitámasztó nélkül

Május elseje vasárnapra esett az idén, de mint minden nemzeti és nemzetközi ünnep esetén, ami hétvégére esik a hétfőt szabadnapként ezúttal magkapták a dolgozók. Mondjuk már aki, mert a bevásárló központok éppen úgy működtek, mint minden rendes hétköznapon.
A mi szempontunkból viszont nagyon jól jött ez a plusz nap, hiszen Dani pénteken szabadságon volt, hétfőn pedig nem dolgozott. Szeretem ezeket az együtt töltött négy napokat, ennyi kell ahhoz, hogy mind leeresszünk, nem is szólva arról, hogy így csak négy napos a munkahét.
Hétfőre nem terveztünk túl sűrű programot, inkább csak egy kis sétálgatást, készülődést az ismételt ovikezdésre. A nem messzi ttdi (olyan neve van, mint egy autómotornak... igazából Taman Tun Doktor Ismail rövidítése, akiről nemcsak a parkot, hanem a körülötte elterülő városrészt is elnevezték) parkba ruccantunk. Itt egyszer jártunk eddig, mert bár van egy kis tó a közepén és a játszó része is egészen jó, késő délután nem a legideálisabb hely, mert rengeteg a szúnyog. Pedig nagyon kellemes, és most, hogy délelőtt voltunk, a tó egyik oldala még árnyékos is... padokkal. Ücsörögve elképzeltem, milyen volna egyszer egyedül egy jó könyvvel kijönni ide. (gyerekek nélkül egészen más életet élnék azt hiszem :):))
Node, amiért mentünk, az Hanna kívánsága volt. Ugyanis biciklizni szeretett volna, méghozzá kitámasztó nélkül. Mióta megkapta, nem szereltük le róla a pótkerekeket, mert egy picit nagy a váz, és elég nehéz is, én pedig úgy éreztem, előbb legyen sikerélmény a dolog, majd aztán küzdhet is ha szeretne. Penangra nem vittünk semmi kerekezőeszközt, egyrészt mert nem fértünk volna be az autóba tőlük, másrészt meg mert volt elég program enélkül is, de amint hazaértünk, Hannának eszébe jutott az oly kedves elfoglaltság.
Igy történt, hogy a parkban lekerültek a segédeszközök, és Hanna nekiállt, hogy megmutassa, tud ő bringázni, pont úgy, ahogy a nagyok.
Tény, hogy anno a Decathlonban már ment egy párszor és nagyon ügyes volt, de azoknak valamivel kisebbvolt a vázuk és egészen más a formájuk, szerintem könnyebben kezelhetőek voltak, mint ez a darab. Vagyis, amikor először ült most kétkerékre, billegett, Peti próbált neki segíteni, de mindannyiszor eldőlt. Peti lemondott róla, azt mondta, inkább tegyük vissza a pótokat.
Hanna hallani sem akart róla. Nagyon sokat próbálgatta, esett is, meg el is dőlt, és persze nem maradt el a méltatlankodás sem, sőt, egyszer úgy tűnt, feladja. Ültem a padon, és mosolyogtam... annyira jó volt látni, hogy nem adja fel. Eszembe jutott az Anna és Peti sztori, mesélni kezdtem neki, ő meg vigyorgott rajta, láttam az arcán, hogy most épp Annácskával versenyez.
Danival eljutottak a játszóig, ott letette a biciklijét, és nem is foglalkozott vele egy darabig.
Aztán visszafelé a szélesebb utat választottam, a többiek a keskenyebb járdás parton mentek. Jó döntés volt a miénk, mert itt volt elég helye, hogy míg fel nem gyorsult, kacsázhasson, esés nélkül. Azt mondtam neki, hogy először csak csináljon úgy, mintha futóbringázna, és amikor már elég gyors, akkor kezdjen el tekerni. A futóval már hosszan tudott egyensúlyozni, vagyis ezzel nem is lehetett gondja most sem.
És úgy tűnik, hogy megérezte, mert az első ilyen akció után már hosszan tekert, és csak azért éllt meg, mert nem érte el a féket (nem kontrás a gép), és túl gyorsnak találta a tempót.
Ragyogó arccal tekert, haza sem akart menni.
Másnap pedig még az sem érdekelte, hogy esett az eső, még úgy is hajlandó volt kimenni gyakorolni, hogy közben csupa víz lett. :) Álltunk az eresz alatt, ő pedig csak tekert, meg bosszankodott, meg tekert, meg bosszankodott.
Aztán hajat szárítottunk. :):)