Pl., hogy mennyire más egy olyan országban, ahol nem a kereszténység az alap, vagyis ezt a napot nem jegyzik... sőt a nyuszikon kívül semmi sem utal arra, hogy valami történik egy másik kultúrkörben.
Nincs sonka, nincs szabadnap, nincsenek szimbólumok, amik emlékeztetnének, segítenének a készülődésben.
Egészen addig, míg Hanna fel nem tette a kérdést... a Jézuska már meghalt?
Nem beszéltem neki még sosem erről, a gyerekek a mifajta templomokat szorosan a karácsonyhoz, vagyis leginkább Jézus születéséhez kötik... ha harangoztak, mindig az volt a felvetésük, hogy megszületett a Jézuska.
Aztán szombaton, a semmiből érkezett Hanna kérdése. Egészen mellbevágó volt, mert dacára annak, hogy mostanában a halál foglalkoztatja, és beszélgetünk is róla gyakran, erre egyáltalán nem számítottam.
És ebben az ismeretlen szimbólumokkal teli, nagyon más világban hirtelen meg kellett állnom, és el kellett gondolkodnom a Húsvét jelentésén.
Akkor, ott átfordult a készülődés valami élőbe, és nagyon hálás voltam Hannának, mert bár fogalmam sem volt, hogy hogyan és mennyit meséljek el neki arról, amit gondolok, hiszek, rettenetesen sokat adott.
Végül ma egy jópár képet kaptam otthonról, locsolásról, tojáspatkolásról, piétáról... és megérintett.
Milyen nagyon izgalmas dolog ez, hogy vajon tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van, és amikor úgy hisszük, hogy tudjuk?...
Az idei Húsvét ajándéka ennyi: úton vagyunk önmagunk felé...
Kívánhaték-e mást?
A képet Barbara küldte, a virágzó meggy és cseresznyefa az udvarunkban... :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar