Három meg egy pocak

Lelléről készülök írni, hétfő óta :)
Közvetve persze ez a poszt is róla szól, de mert Lelle része egy már működő minivilágnak, nem tudok most csak őt kiragadva írni azokról az érzéseimről, amik a várandósság ezen fázisában bennem vannak. No meg a tényekről.
Elfáradtam. Szeretném, ha ez nem panasznak vagy nyavajgásnak tűnne, de fényesíteni egyáltalán nem szeretnék. Ember vagyok, van három picike gyerekem, ja és egy egyre növekvő pocakom is... és úgy döntöttem, követem a férjemet, hátrahagyva minden eddigi kapcsolatot, ezzel minden elérhető segítséget is. Az egyetlen, (és ezért nagyon hálás vagyok) és nagyon erős visszacsatolás ez a blog. Innen kapom a visszajelzéseket, és rengeteg erőt is, az írásaimra adott reakciók jelentik a kommunikáció legintenzívebb formáját, hiszen sokszor arra sincs energiám, vagy praktikusan időm, hogy telefonáljak, vagy emailt írjak.
Biztosan lehetne sokkal jobban csinálni bármelyik részét a mostani életemnek, a kapcsolattartástól kezdve az időbeosztásomon keresztül a teendők rangsorolásáig, de meggyőződésem, hogy amellett, hogy a gyerekekre "pazarlom" most az összes időt (legyen az a programszervezés, vagy csak az egyszerű napi rutinok egymásutánisága), a pihenésé kell hogy legyen a maradék, és míg Áron nem alussza át az éjszakát, addig meglehetősen végesek azok a pillanatok, amikor le tudom tenni a fejem. Ha nem teszem, annak a gyerekek látják kárát, vagyis nem zavar, hogy amikor ők alszanak, én is. Másképp nem működöm. Igy viszont gyerekmentes időből nagyon kevés jut.
Peti érkezésével a péntek délutánok az enyémek lettek, amint elalszanak, megyek, és magam vagyok a világban. Egyedül, mert egyelőre nincsenek kapcsolatok, de most egyáltalán nem bánom, hogy csak ücsörgök egy koffein mentes kávé mellett és rendezgetem a gondolataimat.
Minden változás akkor működik jól, ha az előző fázist el tudom engedni, bele tudok helyezkedni az újba, megtalálom az aktuálisban azt, ami személyre szabottan rólam szól. Ha folyamatosan összehasonlítok, ha minden ami volt kell, és minden ami új, az ijesztő, akkor sosem lesz komfortérzetem. Sokszor nehéz ezzel bánnom, sokszor ellepnek a teendők és nem látok túl rajtuk, ezzel párhuzamosan pedig sokkal hosszabb idő megszoknom, rátanulnom minden új tényezőre. Korlátozottak a töltekezés forrásai, így pedig nagyon sérülékeny a rendszer. Ha bármibe több energiát kell tenni, mint amennyi rendelkezésre áll, akkor azt nagyon nehéz utólag pótolni. Vagyis tudnom kell, hogy mikor mire fordítom a meglévőt, és amikor esetleg mégis több kell a meglévőnél, akkor engedek máshol. És még így is sokszor borul az egyensúly, mert épp olyat vállalok, amiről azt hiszem, hogy jó lesz, hogy megéri, és végül nem. Ilyen volt a tegnapi délután is.
Vágyom arra a nagyszerű tulajdonságra, amivel a jelenben könnyeden veszem az akadályokat, és a megélés pillanatában is élvezem azt, ami épp történik, egyelőre csak a gyakorlás fázisánál tartok. Derűsnek maradni, nagyvonalúnak, humorral és öniróniával ha kell. Cél. Az úton pedig sokszor elborulok, de legalább tudom, hogy ezekre szükségem van.
Vannak szempontok, amik szerint nagyon jókor érkeztek a gyerekek, így szorosan egymás után. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez némileg egy kamikáze akció. Fizikailag, lelkileg, anyagilag, mentálisan, mindenképpen. Amíg nincs valakinek három aprósága és egy nagy pocakja, addig nem tudhatja, milyen. Én sem tudtam. Akkor sem tudtam mit jelent kétgyerekesnek lenni, míg csak Hanna volt, és Áron érkezéséig is csak kétgyerekesként tudtam működni. A gyakorlat az, ami a szabályokat alkotja, előre elképzelni, pláne beleképzelni bárki bőrébe magam... nagyképűség volna. Magam választottam ezt az életet, én vagyok a felelős is azért, hogy ezt jól csináljam. Amíg lehetőségem van rá, gyakorlom is. Sőt, változom is. De sokmindenben tudom, a vérem, az alapjaim, amiken ha akarnék is, csak nagyon nehezen tudnék változtatni. Lehet, hogy ezen kellene dolgoznom leginkább, hogy alább adjam az elvárásaimat... mondjuk hogy ne érdekeljen, hogy ellepnek bennünket a hangyák, és lezseren kint tudjak hagyni bármit a konyhában... mert pillanatnyilag ez nem megy...
Visszatérve a gyerekekre...
Míg Áron picike volt, sokkal egyszerűbb volt a hárommal. :) Furán hangzik ez, de tény, és most úgy érzem, néha amiatt fogynak le az elemeim, mert Áron már ekkora. Több figyelmet kíván most, mint a lányok ketten, és ha nem a babusgatás okán, akkor abból az apró tényből kifolyólag, hogy életveszélyes dolgokat művel. Vagyis vagy kézben van, vagy ha nem, akkor is kívánna egy teljes embert.
Hanna is, akihez az út a kizárólagosan vele töltött idő...
Mikolt is... aki pedig a legintenzívebb határkereső periódusában van, és mert épp olyan, mint babakorában volt, vagyis amint teljesül a kívánsága kezesbárány, nála némileg sokára kezdtünk hozzá a családba való integrálásba. Mondjuk eddig nem neveltük... Feldmár jut eszembe, meg ez az idézet tőle, a nevelésről.
Meg az, hogy vajon hogyan lehet sok, kicsi korkülönbséggel érkező gyerekkel jól bánni. Amikor nem jut arra, hogy mindnek mindig, mindent elmagyarázzak, a nehezebb szakaszaikban tereljem őket, legyen mindig jó ötletem arra az esetre, ha épp torkuk szakadtából üvöltve tépik egymás haját. Lehet, hogy ezért nem vállalnak olyan sokat ennyit?
Pedig nekem van benne hitem, hogy lehet. Csak nagyon húzós.
Nos akkor el is érkeztem Lelléhez, vagyis arra a pontra, hogy eddig még nem esett szó arról, hogy a három mellett van egy negyedik is. Éppencsak pocakban, de már nagyon is határozottan jelen. Leginkább amiatt, hogy korlátoz. Leginkább fizikailag. Szépen teszi, és ez természetes is, és tudom, hogy ez az út, a gyerekeknek is jelzés, hogy már nem csak hárman vannak. Lassan elérkezik az ideje az újrarendeződésnek, az újra elengedésnek, az újra elveszésemnek és újabb útkeresésnek egyaránt. Ma még mindig csak háromgyerekes vagyok, és van egy nagy pocakom. De érzem, hogy négy gyerek, az nem három plusz egy.
És sokszor úgy érzem, elértem a határaimon túlra, és fogalmam sincs, hogy honnan csavarjak egy cseppet még a túléléshez.
Mint most...
Amikor megfulladok a melegtől és a párátől, ha kilépek a lakásból, amikor nem tudok rendet tenni, mert nem tudok lehajolni, amikor érzik a gyengeségemet és provokálják, hogy legyek erős... Amikor egyedül érzem magam. És távol álljon tőlem a nyavajgás... Ez van épp így.