Lelle bent, liner megoldva

A múlt héten végül megrendeltük a linert, amire 5-10 napot ígért a telefonos segítségünk.
Tegnap már kaptunk egy emailt, hogy a linert fél kettőkor megkapta a helyi posta, ma pedig felhívtuk a hivatalt, hogy mikor fogják szállítani.
Egyedül mentem a lányokért az oviba, és lőn. Míg én odavoltam, megérkezett a postás, a csomag, benne rendben a liner. :):)
Gyakorlatilag nincs már akadálya a vízben szülésemnek, kivéve, ha ez a liner mégsem az a liner. De ennek elég kicsi a valószínűsége. És ahogy a dolgok lenni szoktak, szerintem mire Lelle a kibújás mellett dönt, már a kórháznak is lesz.
Mint ahogy Áronnál is, Lellénél is akkor kezdődnek az összehúzódások, amikor elcsendesedik a ház. Éjjel gyakran kelek erősebb, gyengébb (ma épp erősebb) hullámokra, amik reggelre elmúlnak, vagy kevésbé észrevehetően jelentkeznek. A mai nappal kapcsolatban az az érzésem, hogy eltelik szép csendben.
A készülődés pedig olyan nagyon Lellés... finom, de kitartó, azt hiszem mire a végére érünk már tényleg csak a legvége lesz hátra.
Most már van bennem izgatott várakozás, kíváncsiság, eljött az a pillanat, amikor az élmény miatt szeretnék szülni, már nincs bennem sürgetés, vagy türelmetlenség.
Az oviban azért minden alkalommal viccesen megkérdik, már megint én jöttem?
És itt egy újabb szép erős hullám... Igy megy ez. :)

Alvásról

Hanna leköltözött a galériáról a mesélős szivacsra.
Olyannyira bevette oda magát, hogy tegnap este a fejvédőjét is lehoztam, feltettem, ettől igazi otthonos kuckója lett.
Azt mondta, amikor először lejött, hogy onnan nem látja Mikoltot, és ezért nem szeret odafent lenni. Mondjuk így se nagyon, de ez egy cseppet sem zavarja :)
Mikoltot viszont annál inkább, hogy nem alhat Hannával.
Sokszor kimászik a kiságyból, és Hanna mellé telepedik, vagyis a lábához, amit aztán rugdos, mert Mimi egy kis forgó álmában is.
Az egyik ötletem, hogy megoldjam a helyzetet, hogy az anyukám mostani vendégszivacsát, ami 140x200as lehozom, és beteszem a mesélős kuckóba, azon elférnek ketten is keresztben, és talán Mikolt sem forog rá Hannára éjszaka.
Ennak egy másik nagy előnye az lehetne, hogy felszabadul a rácsos, amit meg Áron használhatna.
Ezen is tipródom egy ideje, mert Lellét mindenképpen szeretném magam mellett tudni, Áron viszont szintén forog álmában, vagyis leginkább keresztben fekszik, a lábát nekitámasztva a nagyágy mellé beékelt kiságy rácsának, a fejét meg belémfúrja. Marad nagyjából 90 cm kettőnknek Danival... hacsak ő nem a lányoknál alszik... A legnagyobb félelmem az, hogy hiába teszem be Áront a rácsosába amikor elalszik, álmában átmászik a miágyunkba... és rámászhat Lellére. Ha már én is ott vagyok, akkor mindez nem érdekes, (és szeretem is, hogy átkarolja a karomat, úgy alszik) de az éjjel eleje az egyetlen olyan biztos idő, amikor nincs körülöttem zaj,
gyereksereg, és lehetek egy kicsit magamban... mert délután lefekszem velük... különben nem bírnám. :)
Nade... ha Áront átviszem a lányokhoz a rácsosba, akkor nem tudom, hogy altassam zökkenőmentesen... mert eddig álomba szopizta magát, miután a közel másfél hónapos Danival elalvás végképp becsődölt (remélem csak időszakosan). Ezzel sincs bajom. Az éjszakai szopikat pedig egy ideje sikerült a sokról egyre csökkenteni, és vízzel kiváltani, aminek a vége egyébként sokszor az, hogy visszamászik a helyére... Szóval a tendencia nem rossz, ezzel együtt valahogy most érzem az idejét annak, hogy lassan saját kuckója legyen, még akkor is, ha hajnalban mondjuk átjön a miágyunkba.
És akkor jött a megvilágosodás, hogy a rácsot le is lehet venni, és akkor egyrészt én is beférek mellé a 70x140esbe (mondjuk ekkora pocakkal nem, de amúgy igen :)), és szopizva elalhat, és ha ébred éjjel, akkor is el tud indulni kiabálás nélkül hozzánk.
Gondolatban kész a projekt, a kivitelezés a fizikai korlátaim miatt várat magára.
Persze nem a legjobb időzítés ha már Lelle is itt lesz, de nem lehet minden tökéletes...
És akkor egy kis sztori az amúgy legjobb alvó Mikoltunk legutóbbi két éjszakájáról.
Tegnap előtt éjjel fél egykor még azt ecsetelte nekem a szivacson (miközben igyekeztem megvédeni Hannát, aki mélyen aludt, hogy Mimi ne rugdossa fel...), hogy neki kicsi a pizsamája. Fél óra után mondtam neki, hogy most visszateszem az ágyába, én meg elmegyek aludni, mert már nem bírom. Rávágta, hogy jó... és tényleg.
Ma este negyed 12kor lejött, épp a sorozatunkat néztük Danival. Eltűrte a loboncát a szeméből, és a legédesebb cicahangján kérdezte, hogy ez felnőtteknek való-e és vajon gyerekek nézhetik-e. Ekkor már több körön voltak túl Danival, és egyikünknek sem volt sem kedve, sem ereje tovább küzdeni.
Mondtam hát neki (szőrös szívű, önző...), hogy megvárhatja, míg befejezdődik az én felnőtt mesém, mondjuk a székén ülve, és aztán elviszem az ágyába. Szó nélkül felült a székére, ahol szerintem nem volt túl kényelmes, mert időval átköltözött a fotelbe, ahonnan csak a zizegését hallottuk, ahogy helyezkedik. De a sötétben nem láttam, mi történik igazából.
Aztán egyszercsak csend lett.
Húsz perc volt hátra a filmből, a végén egymásra néztünk Danival, :) sorsot húzva fejben, hogy ki megy fel az emeletre megtekintés végett, mert idelenn nem volt egy szem gyerek sem.
Láttam magam előtt, ahogy fent kirakózik, vagy a nagymamát szórakoztatja...
Ehelyett...
Dani vigyorogva jött le, hogy Mimi alszik az ágyában.
Nem szerettem, hogy nem köszöntem el tőle, de ez inkább rólam szólt, mint Mikoltról.
Azt hiszem eléggé megéli mostanában a sok változást, azt, hogy Peti elment, anyukám megérkezett, Lelle meg készülődik...

Amikor festenek

Csodálom azokat az anyukákat, akik minden nap képesek valami kreatívat alkotni, ezen belül is különösen azokat, akik liszteznek, festékeznek az aprónéppel.
Nekem kevés a türelmem... leginkább az előzményekhez, és az utómunkálatokhoz. Szerencsére az oviban minden nap van valami ilyesmi (hamár játék nincs...), így a kreativitásnak ezen formáját kiszervezem...
Gyurmázni, építeni, gyöngyöt fűzni, bármi olyat csinálni velük, ami nem jár maszatolással szívesen csinálok, de a festékek nálunk ritkábban kerülnek elő szerintem, mint sok helyen.
Pedig a lányok szeretik, és érdekes módon pont Mikoltnak van hozzá kitartása.
Áron is kapcsolódik persze, ez a legnehezebb rész, amikor az ujjfestés átvált hadonászásba. :)
Azon kívül, hogy rettenetesen szeretem nézni, ahogy alkotnak, Mikolt egy sajátos technikát dolgozott ki már a színezés során, és most a festésben is ezt alkalmazza. Szívárvány színűre varázsol mindent. Egymás után veszi elő a ceruzákat, vagy festékeket, és addig dolgozik, míg az egész lap, vagy minta készen nincs.
Az eredmény pedig szemet gyönyörködtető. Nekem mindenképpen :)

Gyerekszoba projekt

Dani ma hamarabb jött haza, gyorsan meg is kértem, hogy rendezzünk egyet.
Lekerült a duplaszivacs, a kiságyról pedig a rács, most az összes gyerek ott ugrál... hol a szivacson, hol Áron új ágyában.
Kíváncsi leszek, hogy debütál a háromgyerek egyszoba projekt. Végülis visszacsinálni bármikor lehet. :)

Csak hogy azt gondoljuk...

Mikolt egészen megkergült...
Nyilván neki a legnehezebb per pillanat, és ő az, aki ráadásul minden érzelmét egy enyhe csavarral adja tudtunkra, mire kibogózom, mit is jelent, már régen elszakadt a cérnája, vagy már kezelhetetlenül üvölt. Nem lehet megölelgetni, hozzá egészen más út vezet, de hogy épp mikor milyen, az egészen változó.
Nem könnyű, és tudom én, hogy tükrözi a mostani állapotomat (ma konkrétan annyira elegem van, hogy jobb, ha a közelembe se jön senki...), de így még egyel megnehezítjük egymás dolgát, mert a megoldások tárháza némileg be is szűkül a nyitottságomnak, illetve a zártságomnak köszönhetően.
A csúcs az esti elalvás. Harmadik napja tart, ami tudom, hogy nem sok, de ez csak egy darabja a határfeszegetésnek. Meg azért is meglepő, mert eddig ezzel soha sem volt tennivalónk.
És biztosan rosszul időzítettem, meg a háromból neki a legnagyobb a válozás, mégha beszéltünk is róla, meg alapvetően nyitott is volt a dologra, és igyekeztem minél kuckósabbra varázsolni az ő részét is, mégis tőle vettem el valamit, ami eddig fontos volt, és neki kellett a leginkább alkalmazkodnia az újhoz. Ripsz ropsz. (Bár tényleg ő az, akit a legkevésbé sem zavar mondjuk, ha utazóágyban kell aludnia, emlékszem Hanna sikítva menekült ki belőle...)
De. Ezzel együtt azt hiszem, sikeresnek nyilvánítható a tegnap este, meg a kiholalszik projekt.
Kissé szétcsúszott estimese után végül sikerült mindenkit a megfelelő pozícióba hoznunk, vagyis Hanna szó nélkül bekuckózott a sarokba, ahol előbb szépen elrendezte a zsebesben a kendőket, cumikat, kulacsokat, és el is aludt volna... (ha valaki azt mondja nekem az első két évében, hogy egyszer így fog elaludni, átaludni, biztosan legyintek és sóhajtozom... most pedig... hihetetlen milyen gyorsan meg lehet szokni, hogy rendben mennek az esték vele :))
Áron mellé végül befeküdtem (erősen nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, Hanna mellett feküdtem így... de mennyit Mikoltpocakkal...), ő egy cseppet eltűnődött a jelenen, de végül puhán megadta magát, és mint mindig, kicsivel 10 után álombaszopizta magát.
Mikolt... zsizsegett. Dani egy darabig feküdt mellette, de nem volt hozzá túl sok türelme, így hamarabb kijött tőlük, minthogy Mimi elaludt volna. A szivacs pedig rugós, így ha valamelyik mocorog, a másik érzi. Ez pedig új. Hanna aggódott, hogy nehogy felébredjen Áron, és folyton rászólt Mikoltra, hogy mostmár tényleg csend.
Mimi meg játéknak kezeli ezeket a helyzeteket, még jobban ugrabugrál, kimászkált, és végül vagy háromszori visszatánc után Dani megunta, és rendesen ráripakodott. Mire eltört az a bizonyos, Mikolt üvölteni kezdett, Dani lehozta, de erre már Áron is felébredt.
:):) Na ezek azok a helyzetek, amikor úgy érzem, kevesen vagyunk ennyiükhöz... meg egy kicsit nehezemre esik újrakezdeni az estét... de legalább már nem esem kétségbe ilyenkor. Áront Dani ringatta, aki folyamatosan mamázott, miközben én igyekeztem Mikoltot megnyugtatni. Nem tartott sokáig, így aztán kicsivel 11 után megkezdtük a második kört. Áron mellé kucorodás, aki egészen gyorsan visszaaludt, és mire kikászálódtam mellőle, már Mimi is elaludt... végre.
Hannát még megölelgettem, kérdeztem tőle, hogy jó lesz-e így aludni, bólogatott, befordult, és becsukta a szemét.
Másfél éve először váltottunk néhény szót kettesben a hálószobában elalvás előtt Danival :) és nem kellett arra sem koncentrálnom, hogy milyen pózban férek be a helyemre. De nagyon hiányzott a kisember mellőlem... :)
Áron egyszer fél egykor sírt fel, átmentem hozzá, és megitattam. Elaludt. Aztán három körül jött, csak a kis tappancsok csattogtak a sötétben... Akkor már nem vittem vissza...
Nekem ez is nagyon nagy dolog, remélem Mikolt is lassan visszaveszi a régi jó alvókáját... és akkor majd megveregetem a hátam. :)
Azért kevés olyan édes látvány van, mint három kis szuszogi...

A sikerek fokozhatók

Rajtam kívülálló okok következtében az a csoda történt, hogy Áron este 11től a saját, új, kényelmesen körbeforogható ágyában aludt. Reggel hétig...Amikor aztán csendes mamázással és talpcsattogással jött át a miágyunkba, hogy egy minimális csatlakozást követően tovább aludjon fél kilencig. Azért csak 11től, mert Mikoltot végül Hanna püfölte el, mert rámászott... állítólag. Zokogott. Meggívasztaltam, evett egy lekváros kenyeret, aztán elaludt.Reggel hétkor viszont Hanna is, Mikolt is felébredt Áronra. Anyukámhoz masíroztak, és ott ébredeztek egy darabig.
Azóta némileg lelassulva játszanak a kuckóban, szintén valamilyen csoda folytán hiszti és sírás nélkül...
Emlékeim sincsenek róla, milyen ennyit egyben aludni... bár hajnali ötkor Lelle beköltözött a tüdőm alá, arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. És nem tudok felülni sem... Végül Dani segített, majd ketten bámultuk az órát hitetlenkedve, hogy még egyik sem érkezett.Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik az egyben sokóra alvás. Illúzióim nincsenek a hosszútávú folytatást illetően, de már ezekért a hatalmas apróságokért is hálás vagyok. :)
Lelle még mindig semmi konkrét jelét nem adta az indulhatnéknak, a tegnapi nap volt a holtpont úgy érzem, végignyűglődtem a napot, ma orvos... Egyszer majdcsak eljön az idő. 11.07.11. Nem olyan rossz... végülis.

Annyiszor kiabáltam már farkast...

De úgy látszik Lelle érkezése márcsak ilyen... tegnap meg is kaptam Danitól, hogy ő már nem tud készenlétben lenni, majd amikor tényleg elindul, akkor itt lesz velem.
És mitagadás tegnapra én is elfáradtam a nagy várakozásban... ha nem történne semmi, akkor hagynám is, de mert minden napszakban voltak erősebb gyengébb jelek, ezeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni... sosem lehet tudni, melyikből lesz az igazi.
És aztán most, hogy leírtam, hogy semmi, és hogy orvoshoz megyünk... Dani háromra hazajön értem (tegnap el sem tudtam volna képzelni, hogy egy idegen mellé üljek be egy taxiba...), most olyan fájásokat produkálok rendszertelenül ugyan, de erősen, amik már engem is meggyőznek... vagyis könnyen meggyőzhatő vagyok.
Mindenesetre a csomagomat magunkkal visszük, fél ötre van időpontunk... meglátjuk, addig hogyan alakul a Lelleprojekt.
Abszolút benne van a pakliban, hogy sehogy, de gondoltam, hamár eddig is mindent megosztottam, elmesélem ezt is. :)

Villámhírek

Utak lezárva. KL-be gyakorlatilag nem lehet bejutni kívülről. Mi belül vagyunk, elvileg nem érint bennünket ez a rész. A tüntetések kimenete viszont izgalmas... a tiszta választásokért küzdenek egyébként. Cikkek pl. itt.
Mindez elgondolkodtatott. Amikor Hanna született az október 23. miatt aggódtunk.
Mikolt születésekor egy bombát találtak a kerületben, és az egész kórházban elzártál a gázt, vizet... délután kettőkor. Addigra Kismimi kint volt... de bejutni egy rendőrön keresztül tudtunk csak.
Áronnál nem emlékszem izgalmakra... kivéve a hó lehetőségét. :)
Lellének is jár valami... :)
Lelle bent, várunk.
Áron éjfélkor felsírt, visszaaltattam, reggel negyed nyolckor érkezett. Elbízzam magam?

Lelle neve

Ma délután Áronnal a miágyunkban félálomban eszembe jutott, honnan is jött a Lelle név nekem...
A történet vége, hogy Krisz kommentelt ma, amiben egy kis vers is volt.
A verset Nyulász Péter írta, és így szól:
Unka béka
Vízparton az unka béka, umtatta, umtatta,
Kuruttyolva messze harsog umtatta, umtatta,
Lelle manó nem sokáig hallgatta umtatta,
Mert az unka béka nóta untatta, untatta.
Vannak a családtagjaim között is hmal addiktok, többek között anyukám (aki most ugye itt van) is minden este végigolvassa, amit nap közben írtam... aztán például Dani, aki a hazafelé úton szokott töltődni belőlünk. :) Aztán, ha eljön a hétvége, akkor is megnézi néha, jött-e új hozzászólás, írtam-e esetleg valamit az éj leple alatt...
Ma is ideült kikapcsolódni a gyerekekből... :):) és csak úgy mellesleg megjegyezte, milyen kedves Krisz, meg hogy mennyire helyes ez a vers.
Aztán elmentünk aludni...
Nekem meg eszembe jutott.
Amikor az ovit (ahová Hanna is járt aztán) újították Budakeszin, a szülők egy része összefogott, hogy gyűjtsenek, mert valamennyi önerőre is szükség volt. Az egyik anyuka (véletlen az egyik volt gimis osztálytársam, aki nagyon szépen rajzol) azt találta ki, hogy csinálnak téglajegyeket, aminek megvásárlása egyrészt önmagában is szép dolog, de az ovi akkori bejárata mellé egy tablóra felkerült minden gyerek neve, akik támogatták az ovit.
Amikor beiratkozni mentünk, megálltam a tabló előtt, amin volt egy Mikolt is (erről már korábban is tudtam, ráadásul Csilla csoportjába járt akkor), és egy Lelle is. Csak néztem a tablón ezt a nevet: Nyulász Lelle... és akkor ott történt valami. Azóta tudom, lesz még egy kislányunk, akinek ez lesz a neve.
Elfelejtettem azóta.
Sőt, Nyulász Péternek is csak egy kötete van meg nekünk, a miazami, amit egyébként nagyon szeretünk... de a Nyulász, meg a versben Lelle manó... végül eszembe juttatta mindezt. No meg hála az internetnek, pár percbe tellett kideríteni, hogy Péter földim, és valóban van egy Lelle nevű kislánya...
Igy van (lesz) Budakeszin két Mikolt és két Lelle :)

Gödör

Eljött a pont.
Elfogyott minden erőm és türelmem... eddig sem volt túl sok, de most úgy érzem, bármi, de bármi könnyebb lenne már ennél a semmi állapotnál. Ami persze amúgy irigylésre méltó és áldott, meg magasztos... és sorolhatnám, és ha nem épp én lennék benne, akkor valóban így is gondolnám.
De elfogyott. És teljesen tehetetlennek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, és elfáradtam a várakozásban, holott hivatalosan csak holnap van vége... Nekem mindig a vége a legnehezebb, és most ráadásul azt sem tudom, hogy az mikor is lesz. Jó volna átszellemült mosollyal kötögetni és ráhagyatkozni az idő folyására, ami tudom, hogy nekünk dolgozik.
Most nem megy...
Már sírtam is. Most pedig üresnek érzem magam... Illetve úgy, mint aki már befejezte a dolgát. Nekem már nincs teendőm. Engedem, ha jönni akar, csak annak a gondolatát nem tudom már jól kezelni, hogy még nem...

Lelle manó útnak indult

A tegnapi nyűgös nap után már tudom... nem véletlenek a jelek... :)
Lelle betartotta a leírtakat, mára lett készen, hogy elinduljon.
Hajnal óta tízperces, erős fájások jönnek szép sorban.
Áron végigaludta az éjszakát, a lányok még mindig alszanak.
Én pedig várok...
Lassan megérkezik a legeslegkisebb.
Olyan nagyon nagy béke van most...

Megérkezett a negyedik csodánk

Édes kis csomag, a legkisebb, akivel teljes a családunk. Teljesen háborítatlanul érkezett, a maga tempójában, szépen, finoman. Ma este 19:21-kor, 3760 grammal, fekete hajjal, cakkos füllel, ismerős vonásokkal.Hiányoznak a többiek, és nem tudok betelni a gondolattal, hogy mától négy kicsi arcban gyönyörködhetek...

Köszönetféle

Hosszú készülődés, majd az én kiborulásom előzte meg Lelle születése napját. Tudom, hogy miért volt ez nagyon nehéz, és azt hiszem, ha majd egyszer bármelyikük arra adja a fejét, hogy külföldre megy és ott vállal családot, gyerekeket, mindent megteszek majd, amit csak tudok, hogy ha kellek, kellünk, kéznél lehessünk. Mi egy kicsit (talán nem is kicsit... és ez igazán nem is meglepő tőlünk) több kockázatot, nehézséget vállatunk most, mint amennyi az erőnkből futja, vagy gondoljuk, hogy futja... de megmásztuk a Kilimandzsárót. A hegy tetejére érve pedig a legcsodásabb dolog történt velünk, megszületett a kislányunk... Nem keresem az értelmét, de tudom, egyszer majd nyilvánvaló lesz.

Köszönöm mindenkinek, aki nap mint nap gondol ránk, aki erején felül velünk van, aki szól hozzánk, érdeklődik, drukkol, ír. Megint itt van ez a szeretetháló, én pedig hiszek benne, hogy mindez kölcsönös, és adni is tudok...

Lelle Róza születése

Tizedikén este már nem esett jól Áront szopival altatni... éreztem, hogy erősödnek az összehúzódások tőle... ugyanakkor reményt is adott, és gondolatban elmerengtem, hogy tulajdonképpen Áron is segít Lellének a nagy elhatározásban.

Éjfél körül mentünk aludni, forgolódtam, és egészen biztos voltam benne, hogy Lelle pontos lesz, másnap elindul. Áron egy körül ébredt, mellékucorodtam, evett, amit még intenzívebb mocorgás, és hullámzás kísért. Hogy abba maradt-e egyáltalán, nem tudom, mert végül elaludtunk, de hajnalban már azt álmodtam, hogy szülök, és reggel hétkor már csak nyitott szemmel figyeltem az órát, hátha megjegyzem az összehúzódások között eltelt időt. Pisiltem, közben kiesett belőlem a nyákdugó maradéka. Akkor már szinte biztos voltam benne, ez lesz az a nap.

A gyerekek nyolc körül keltek, Danival, akinek nagyon fontos dolga lett volna aznap, abban maradtunk, hogy vár, amíg csak lehet, hogy kiderüljön, tényleg szülök-e, vagy elmúlnak a hullámok, csakúgy, mint előzőleg. Beültem a kádba, és ismételgettem neki, hogy igen, szülök... Idővel elhitte, telefonálgatott, közben a gyerekek megreggeliztek anyukámmal, én pedig bevettem magam a lányok szobájába, lefeküdtem a kuckójukba, mert ha álltam, olyan érzésem volt, hogy Lelle kiesik.

Devi takarított, anyukám néha benézett, kérdezte, mikor indulunk, megnyugtattam, hogy amint úgy érzem mennem kell, megyek. Aztán feljött Áron és Hanna, végül Mikolt és Dani is, játszottak, aztán mellémfeküdtek, meséltem nekik, és amikor csendben kellett maradnom, kivárták. Hannával beszélgettünk erről is, hogy egy kisbaba születése így kezdődik, simogatta az arcom, mikor be kellett csuknom a szemem. Igy csináltuk végig hatan az egész délelőttöt, nagyon bensőséges volt és nagyon szép, ahogy mindannyian körülöttem, de békében, csendben voltak. Még a legkisebb is érezte, hogy nagy dolog van készülőben.

Végül megebédeltettük a gyerekeket és a szokásos menetben Áront a miágyunkban altattam, Mikolt Áron ágyába feküdt, Hanna pedig a kuckóba. Tudtam, hogy bár még magamtól nem indulnék, a legjobb időzítés mégiscsak az, ha akkor megyünk, amikor mind elpihentek. Áront még megszoptattam, és nagyon, de nagyon nehezemre esett otthagyni. Kifelé jövet tőle, Hannába botlottam, aki kint bóklászott és háborgott azon, hogy Mimi kiabál, hogy készen van és senki sem hallja. Bementem még hozzájuk is, elköszöntem tőlük azzal az ígérettel, hogy hamarosan jöhetnek majd megnézni Lellét. Hanna csillogó szemmel kérdezte, hogy most megyek-e a kórházba, hogy kiszüljön Lelle, és azzal engedett el, hogy legyen nekem nagyon jó ott. :)

Háromra értünk be, a medencét már töltötte egy indiai asszony, egy szülésznő, akivel a múltkor már találkoztunk, szintén indiai, idősebb, nagyon mosolygós, pedig bekísért a szobába. Ctg-t csinált, Danit pedig leküldte fizetni. Egyedül maradtam, hallgattam ahogy dobog a kis szív, közben ötperces, nagy hullámokat rajzolt a nyomtató. Szépen haladtunk az úton.

Amikor Dani visszaért, és levették a pocakról a ketyerét, megérkezett Choong is, aki megvizsgált. Hat centire volt nyitva a méhszáj. Magunkra hagytak bennünket, mi pedig kerestük a helyünket. Gyerekek nélkül, ráadásul úgy, hogy egy szavunkra mindenki ugrott volna, nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Tudtam, hogy még nem itt lenne a helyem, és ez egy kicsit feszélyezett. A szülőszobában egy kis részen egy pici társalgó van berendezve, a szoba másik felében van a kád, és egy ágy, középen pici pult tv-vel, étlappal... nem ehhez vagyunk szokva. Tébláboltam, éreztem, ha leülök abbamarad a készülődés, igyekeztem Lellére fókuszálni, de nehezen ment.

Ha álltam és sétálgattam sorra jöttek a fájások, de hamar elfáradtam, és leültem. Akkor viszont teljesen leállt a folyamat. Nem akartam még vízbe menni, mert úgy éreztem korai, nem szeretnék négy órát ücsörögni a kádban. Eltelt egy óra ebben a lebegésben igazi történések nélkül, és öt körül úgy döntöttem, inkább mégis kipróbálom a medencét.

Viccelődtünk, mert a hőmérő egy napszemüveges gumikacsa volt, ott úszkált mellettem, nem lehetett komolyan venni a helyzetet, inkább egy wellnessnapra emlékeztetett, mint szülésre. :) Hat körül bejött a szülésznő, újra megvizsgált, még mindig hat centinél tartottunk. Egy kicsit elkeseredtem, és fogalmam sem volt, mit tehetnék azért, hogy táguljak. A homeos bogyókkal akkor már másfél órája nem is foglalkoztunk, Dani észbe kapott, és elkezdte adogatni. Az indiai odaült mellénk, és csak annyit mondott, legyek türelemmel, a baba tudni fogja, mikor van itt az ideje.

Negyed hét körül megérkezett Choong, beszélgettünk (többek között a linerkérdésről, ami aznap érkezett végül, így nem is a sajátunkat használtuk (a miénket végül elvitte, és nem fogják kiszámlázni nekünk azt, amit használtunk), meg a maláj űrhajósról, akinek a felesége volt az, aki szintén ezekre a napokra várta a babáját és vízben akart szülni... médiafelhajtás, miegymás jár majd a dologgal... és aki miatt Choong kicsit aggódott, hogy nehogy egy időpontra essen a két szülés, mert nehezen tudott volna kiállni mellettünk szemben ezzel a sokpénzes, nemtúlszimpi pasassal meg a médiával... meg a gumikacsáról), kérdeztem tőle, hogy mit gondol a burokrepesztésről. Azt gondolta, hogy nem. Kicsit megint megszeppentem, mert eddig mindegyiküknél volt, így tudtam, hol a vége, most pedig tanácstalanná váltam, és bármennyire is neki volt igaza, nehéz volt barátságot kötnöm a gondolattal, hogy itt most tényleg minden, de minden a maga tempójában fog történni. Pedig így volt a lehető legjobb.

Fél hétkor megbeszéltem magammal, hogy mostantól valóban szülök, Dani, mintha megérezte volna, kicsit gyakrabban adta a bogyókat, amikről hosszas eszmecserét folytatott az akkor már kékről zöld ruhára váltott szülésznőnkkel. Néha jöttek, mentek az ápolónők, kitudja ki miért jött be hozzánk, az egyik kérdezte Danit, hogy hozzon-e fájdalomcsillapítót, mert látja, hogy fáj nekem... Dani csak annyit mondott, hogy a fájdalom nem rossz... a kislányon látszott, hogy nem ehhez a válaszhoz van szokva.

Háromnegyed hét körül erősödni kezdtek a fájások, jólesett letenni a fejemet a medence puha szélére, kapaszkodni Dani kezébe, néha ránézni az órára. Akkor még azt hittem, legalább három előttünk van még. Rendszertelen, néha öt, néha hárompercenként érkező, egyre erősödő hullámok követték egymást, köztük pihentem, tengerpartot vizualizáltam, aztán egyszercsak három intenzív egybeért.

Hét után nem sokkal jött Choong, hallottam a hangját, ahogy beszélnek a szülésznővel, hogy lassan közeledünk a végéhez... nem hittem nekik, mert az lebegett a szemem előtt, hogy hat centis méhszájjal nem lehet szülni, ráadásul a burok sem repedt még meg. Negyed nyolckor érkezett meg a hangom, Dani akkor már tudta, hogy tényleg hamarosan kint lesz Lelle, és míg végigondta, hogy hanemlennemárburok, akkorfélóra... a semmiből, a fájdalom csúcsán megindult ez a kicsi lány kifelé.

A második nyomásra érkezett a kezembe a buksija, ekkor durrant el a burok is..., miközben Choong valahova kifelé tendált. Dani szólt a szülésznőnek, hogy menjen utána, mert Lelle fejecskéje idekinn van már. Simogattam, és nem hittem el, hogy valóban megérkezett. Még egy nyomás és kibújt a kis test is, én fogtam meg először, kerestem a térdelésből a legkényelmesebb helyet, ahol végre magamhoz ölelhettem.

Hét óra huszonegy perc volt. Dani odakucorodott mellénk, néztük, simogattuk a Hannahangú, Áronszájú, Mimiszemű kis csodát, és százszor beszéltük meg, hogy végül ő is gyönyörűen, gyorsan, finoman született...

A köldökzsinórt nagyon sokára vágták el, megvárták, míg a lepény megszületik. Lelle közben sírdogált, sok volt a fény, és fázott is szerintem, de betakargattuk, és énekeltem neki... megnyugodott és azonnal szopizni kezdett. :)

Choong gratulált, a babához, és ahhoz is, hogy nincs semmi dolga velem... kivéve hogy nagyon sok vért vesztettem, ami maitt kilátásba helyezett egy injekciót (amit végül nem kaptam meg), aztán elment. Sokára egy nővér jött, mérleget hozott és megmérte Lellét. Danival együtt ámuldoztak, hogy az 3760 grammot mutat.

Két óra múlva egy kétágyas szobába toltak ágyastul, Lellével együtt, és csak egy nagyon picit vitték el (Dani vele ment), hogy melegítsék. Amikor végül megérkeztek ők is, Lelle bebugyolálva békésen aludt.

A mai utolsó

Mert egy negyedikkel, és csak egyel annyira könnyű... Ma már nem írok többet, de mert ez még ebbe a csokorba tartozik, muszáj vagyok. (najó, meg még készül fejben egy milyenittszülni poszt... de az a legeslegutolsó... aztán hazamegyek és négygyerekes mama leszek, gyaníthatóan korlátozott szabadfelhasználhatóságú időkerettek...)

Megszoktam, hogy hamar a régi kerékvágásba lendülnek a dolgaink, amint újabb baba érkezik mihozzánk. Hannával, aki nagyon megdolgozott maga is, és megdolgoztatott engem is, beletelt két napba, mire egyedül is ki mertem menni pisilni a mellettünk lévő mosdóba, de a harmadikon már rendben voltam. Mikolt és Áron után gyakorlatilag a két óra leteltével úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Talán ezért is olyan fura, hogy most nem így van.

Nyilván az elmúlt időszak összes fáradtsága is most csúcsosodott, de az sem használ, hogy sok vért vesztettem. Orvosilag nem igényel különösebb figyelmet, de engem figyelmeztet... meg kicsit meg is ijeszt. Mondjuk kaptam egy kis negatív szuggesztiót a szülésznőtől, amit igyekszem jól átkeretezni... amikor Danival a homeos cuccokról beszélgettek, azt mondta, hogy mindenkinek megvan a csodaszere, más a kínaiaknak, a malájoknak, és más az indiaiaknak... és hogy sokaknál azt tapasztalta, hogy erősen véreznek szülés után ezeket a szereket használva... Magamra vettem?

Mindenestere miután Lelle megérkezett a melegedőből, az utasításnak megfelelően szóltunk egy nővérnek, hogy pisilnem kellene. Jött valaki, meg Dani is persze, de én már út közben éreztem, hogy nem vagyok túl biztos a lépésben, és mire kiértünk és leültem, már csak annyit tudtam mondani Daninak, hogy szerintem el fogok ájulni.

Az első körben remegtem is, és nagyon fehér volt a szám (ezt Dani mesélte...), az ájulást pedig összesen háromszor ismételtem meg, ebből a második kettőben már derengett is valami előzmény. Közben álmodtam, nagyon jókat, és nem értettem, miért ébresztgetnek, csak akkor fogtam fel nagyjából, hogy mi történhet, amikor újra jött a rosszullét, és rábuktam Dani lábára, aki amúgy, még az emlékeimben is rettenetesen ügyesen kapott el, így volt benne bizodalmam, hogy zuhanhatok nyugodtan.

Két nővér jött, kérték, tartsam nyitva a szemem (mintha én irányítanám...), és itattak velem egy meleg kakaót, ami használt végül. Lassan visszakúsztunk az ágyba, nekem azonnal lecsukódott a szemem... hallottam, hogy Lelle sírdogál, Dani ringatja, de nem volt erőm még a szememet sem kinyitni. Nem nagyon emlékeztem semmire, de nagysokára némi cukros lötty segítségével picit jobban lettem.

Dani végül itt aludt, Lelle egész éjjel szopizott volna, de nem bírtam még félálomban sem folyamatosan etetni, így cumit kapott, amit nagy élvezettel szívott is, és békésen aludt mellettem. Reggelre kicsit jobban lettem, aztán miután elment a nagyonnagycsaládom, éreztem, hogy egyedül nem mennék messzire... de közelre sem.

Az egyik legjobb dolog itt, hogy nagyon jókat és sokat adnak enni, így van remény, hogy ez a két nap legalábbis annyira elegendő lesz, hogy picit összeszedjem magam. Szeretném...

Négyen

Úgy gondoltam, ma hazamegyünk... meg úgy is, hogy az lesz a legjobb, ha nem jönnek be a gyerekek... Áron születésekor iszonyú nehéz volt az elválás, és nem szerettem volna megismételni egy hasonló mindenkisír a nagyöröm ellenére alkalmat.

De mert Hanna alig várta, hogy elinduljanak végre, és mert mégiscsak, bejöttek. És nagyon nagyon jó volt látni őket, először így egy kupacban. Hihetetlen kedvességgel és örömmel fogadták a legkisebbet, mind a maga legtermészetesebb módján, és annál még sokkal finomabban. Még a kiselefántunk is lelassított egy időre, ölbe vette Lellét, megsimogatta, megpuszilgatta, és mikor fáradni kezdett, akkor ugrált csak körülötte.

Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretek elmerülni bennük, jó látni, hogy ilyen jó nekik is. Amitől féltem, hogy nem fognak tudni elengedni. Ezzel szemben Hanna és Mikolt csak annyit kérdezett, hogy mikor jövünk haza, Áron pedig spontán megölelgetett, megmutatta, mennyire szeret... :)

Csak miután elmentek éreztem, mennyire gyenge vagyok. Igy aztán maradunk még egy éjszakát...

Áron 18 hónapos

Valamikor a hónap során Áron egy éjjel bebábozódott, és az addig folyamatosan síró, állandóan kézben lenni vágyó, türelmet és anyai kompetenciámat tépázó kis nyafogógombócból egy édes, humorral, huncutsággal, ezer színnel vibráló, igazi kis gyöngygyerek lett.
Sikerült újra beleszeretnem, és bár ez eddig is tartós kapcsolatnak ígérkezett, mostanra úgy tűnik, hogy mindkét fél megelégedését is szolgálja az együtt töltött idő. (Leszámítva az éjszakákat :))
Elképesztően sokat változott, egyik nap Peti úgy jött haza, hogy mintha kicserélték volna ezt a gyereket. A mozgása, a mimikája, a játékai, a kommunikációja, minden ugrásszerűen változott egyszerre. És tényleg. Azóta minden nap csak vigyorgunk rajta, annyira vicces, meg hüledezünk, annyira sok az új, a méretei miatt pedig olyan, mintha nem is másfél, hanem két éves volna már.
A tények az áradozás helyett pedig imígyen festenek.
(készültem ezúttal, minden alkalommal írtam, mik történtek, mert amint leülök ide, ki is esik minden fontos részlet, pedig ez most jó gazdag... :))
Evés
Zömmel egyedül, azt is kanállal, vagy villával. Egyszercsak kilökte a kezemből a kanalat, és mutogatta a tenyerét, hogy oda adjam. Azóta egyedül eszik, a levest is, ami még gyakorlásra szorul persze, de egyre ügyesebben és szebben fogja. Az étvágya visszatért, a lányok közösen sem esznek annyit, mint Áron egymaga. Gyakorlatilag bármievő, ő az egyetlen, akinek a borsóval sincs baja. Meg a lencsével, meg a babcsírával... meg a csípőssel, meg a szúróssal.
Délután és éjjel még mindig szopizik, egyre kevesebbet, próbálok minden eszközt kihasználni a repertoárból, hátha abbamarad ez az igénye. Kevés sikerrel... :) Nekem pedig fáj...
Alvás
Volt a hónapban egy este, amikor a szokásos fél kettes-kettes ébredés helyett motyorgott valamit, majd fordult egyet az ágyában, és aludt tovább. Valószínűleg eljutottunk odáig, hogy már nem ébred fel teljesen, és nem kellek a mélyebbre kerüléshez sem... feltéve ha szerencsés vagyok, vagy Dani nem ébred fel a mocorgásra annyira, hogy forduljon egy nagyot, ami viszont felébreszti Áront... Soktényezős, lehet, hogy lassan elérkezik a pillanat, amikor áttesszük a lányokhoz...
Délután a miágyunkban alszik, szopizik, mert így nagyon hamar álomba szenderül, és lehet cumira cserélni a cicit. Éjjel ugyanez nem működik, akkor határozottan elutasít minden próbálkozást, se inni, se cumizni nem hajlandó. Az egyetlen dolog, ami beválik, ha már egyszer átmászott hozzánk, ha azt kérem tőle, hogy menjen vissza és megfogom a kezét.
Hajnali hatkor, de legkésőbb fél hétkor viszont csak cicivel lehet visszaaltatni még nyolcig, fél kilencig.
Az eddigi azonnali kiabálás helyett viszont most már képes várni pár másodpercet, mielőtt rázendítene, ennyi majdnem elég nekem is, hogy magamhoz térjek valamennyire. Az első utunk pedig a fürdőbe vezet, ahol fogat kell mosni. :)
Játék
Még mindig autók bármilyen formában és mennyiségben. Tologatja őket, berreg hozzá. A rombolás mellé az építés is megjelent, sokszor hozza a síneket, hogy tegyük össze. A legnagyobb újdonság a könyv nézegetés. Szépen lapoz, sokáig nézeget, nemrég kezdte el Dani sz estimesét külön Áronnak, míg én a lányoknak mesélek, ők a nagyágyban lapozgatnak, Áron pedig lelkesen mutogat.
A lányoktól eltanult szerepjátékokat is szívesen játssza, akár úgy is, hogy ők nincsenek jelen. Főz, etet, babázik, cumit ad, babakocsit tologat.
A montessori tornyot ügyesen összerakja, és a három darabból álló macis kirakót is teljesen helyes sorrendben egymásra teszi. (fej-felsőtest-lábak a sorrend)
Medencés, vizes, ma levette a karúszót és anélkül próbálkozott. Szerintem két évesen szépen fog úszni...
Mozgás
Hatalmas a mozgásigénye, szinte semmi és semennyi nem elég. A napokban tűnt fel, hogy már nem mászik fel az asztal tetejére (ez nagy megkönnyebbülés nekem...), viszont bármi másra igen, pl. kisszékek, kanapé, és az összes mászóka. Egyre magabiztosabban közlekedik ezeken, egyensúlyoz, egy lábon is meg tudja már tartani a balanszát. Pár napja pedig a trambulinon két lábbal ugrál hármat-négyet.
A motorral egyre gyorsabb, azt hiszem, már nem érném utol, nagy szerencse, hogy mindig akad egy két nagyon izgalmas felfedeznivaló, ami miatt a száguldás egyelőre háttérbe szorul. :)
A finommozgása is sokat alakult, apróságokat is biztonsággal fog meg, fest, rajzol, pontosan mutat.
Nagyon jó ritmusérzéke van, amint zenét hall mozogni kezd rá, talán a lányok sem táncoltak ennyit ekkora korukban, nagyon mókás, ahogy mindene lendületbe jön a zenére. A felnőtt muzsikára éppúgy vevő, mint a gyerekzenére. :) Ha pedig nem szól zene, sokszor ő énekelget.
Beszéd, kommunikáció
Inkább az utóbbi jellemző, de abban is nagyot változott a kisemeber. Mindent képes elmutogatni, bármit megértet velünk, ezzel együtt pedig bámulatos a mimikája. :) Olyan sokszínű, mint Mikoltté, nagyon szórakoztató, ahogy a bajt, a szomorúságot, vagy a boldogságot kifejezi az arcával.
Az első igazán adekvátan használt szavai között immár három angol is van, a hi, a byebye, amit bábááájnak ejt, és a bird, ami bőd. A lányokat és minket (Petit mamának hívja) már régóta nevünkön hív, magát Áuvá-nak :) , ha kérem Lellát is mondja, kidugja hozzá a nyelvét. :)
A szókincse pedig kimerül a lámpa, alma, hal, autó, ott, tita, titi, vaú és néha az itató szavakban... azt hiszem :)
És rettenetesen sokat halandzsázik végre, énekel, mesél a könyvekből, telefonál.
Érzelmek
Még mindig sértődékeny, ha valami nem az elképzeléseinek megfelelően alakul, akkor nagyon mérges lesz, és elég nehéz kibékíteni.
De... már képes várni picit, megérti, hogy nem minden azonnal történik. A legújabb, hogy simogat is, és ha valamelyik lány sír, azonnal odaszalad, mutatja a fáj jeleket, és megpróbálja őket megvígasztalni.
Egyre többet mosolyog, sőt, amikor megtesszük, amit kér, általában jutalmaz is egy széles vigyorral. :) Nagyon édes... mostanában tényleg sokszor hallom magamtól, hogy milyen drága vagy... :) Ez jelent valamit azt hiszem :):)
Utál autóban ülni, sokszor gondolkodóba is esem, elinduljak-e egyáltalán bárhová, mert képes hosszú félórákat is végigkiabálni... kivéve, ha a lányok közé ülhet, ahol nincs elég hely egy gyerekszéknek, viszont ő épp befér még.
11 fogú, ebben a hónapban nem növesztett újabbat, viszont ismét rövidebb lett a haja... :)
Este lemérem, nagy és nehéz :)
84 cm, 11.8 kg, 49 cm a buksija.

Welcome to Malaysia

És hamár ennál a sorozatnál tartunk (volt otthon egy hasonlóan vicces, azt hiszem selejtes termékeket bemutató sorozat valamelyik limonádé adás keretében... csak ezért említem, hogy távol álljon tőlem bárminek a minősítése, de ezek mellett nemigen tudok elmenni mosoly, olykor szó nélkül...), hadd mutassam meg azt a kis gyöngyszemet, amit tegnap láttam.
Az egyik közeli bevásárlókp-ban voltunk, illetve az előtte lévő téren. A térnek van egy kis sétánya is, ahol hétvégente közepes színvonalú bolhapiac szokott lenni, most üres volt, de a séta rajta így még kellemesebb... A térre érve kis szökőkút, körben büdöskékkel, néhány másik szökőkút, és egy lépcsősor, amin a pláza bejáratához lehet feljutni. Ennek nincs ajtaja, kifelé ömlik a légkondi hűvöse, azt az illúziót keltve, hogy jó pár fokot esett a hőmérséklet. A lépcsőkön mindenféle emberek ücsörögnek, amolyan találkozóhely ez, nagyon kellemes pozitív energia áramlik.
Van egy meki is, aminek a fagyigépe nem működött (illik a posztba ez az apró mozzanat), de a másodikon egy kis kioszkban csak ezt a finomságot osztják... Kénytelenek voltunk hát beljebb hatolni a kompozíció belsejébe, ahol előbb egy nagy üres tér, jobbról balról üzletek, és felfelé kétoldalt mozgólépcső. Illetve egy középen is, hátha valaki arra vetemedik, hogy a bejárattól nem fordul semerre, hanem egyenesen akar az emeletre jutni.
A mozgólépcső pedig így néz ki.
Ha fel tudsz sétálni kilenc lépcsőt, akkor megérdemled, hogy a továbbiakban élj a mozgólépcső kínálta kényelemmel... :)

Családi nap

Ma délelőtt kettévált a családunk...
Csak ideiglenesen, mert Daninak reggel kilencre Shah Alamban kellett lennie egy kis céges össznépi bringázásra. Nagyon gondolkodtunk, hogy hogyan legyen, mert szívesen vitt volna mindünket, de nekem már sok az idegen helyeken ácsorgás a negyven fokban, a lányoknak viszont jó kis program lehet.
Végül arra jutottunk, hogy Dani és Peti elviszik a csajokat, (nyolckor kiveszik őket az ágyukból, hogy aztán még egy órát szundikálhassanak az autóban) én meg maradok Áronnal idehaza.
Az ő részük maximálisan jól sikerült, végül olyan bringákat kaptak, amin gyerekülések is voltak, így mindenki vitt egy egy gyereket, a cél pedig egy kis tisztás volt, ahol játszó várta a kisebbeket és némi svédasztal a nagyobbakat.
(no ez egy kicsit Pilis hangulatú, de a nagy melegre való tekintettel mégsem :))
Mi Áronnal itthon mindenfélét csináltunk... leginkább mentünk. Kisjátszó, kismedence, folymatosan mozgásban tartott. Sokszor nehezebb így egyel, mint hárommal... Délben már nagyon vártam a fiúkat, mert idő közben rengetegszer éreztem, hogy kb. olyan mértékű felelősséget tudok vállalni Áronért, mint a Dédi... és ez nem túl felemelő.
Fél egyre szerencsére hazaértek, és mi is megúsztuk egy apró bokorbaeséssel, amit aztán a külső helyszínen elfogyasztott ebéd után egy kiadós orraesés követett. Hiába, Áron azt hiszem merészebb, mint amennyire a képességei engedik, de egyre ügyesebb is... a két lábbal lépcsőről ugrálást azért még sokat kell(lene) gyakorolnia.
Anyukámat ma hőssé nyilvánítom. Elindult hozzánk, Amszterdamban várja épp a csatlakozást, hogy aztán 12 óra repülés után holnap hajnali hatkor megérkezzen. Nem beszél nyelveket, és elég messzire jön... csak miattunk. Tegnap még beszéltünk, én azt hiszem jobban izgultam, mint ő. Nagyon várjuk, a lányok folyton emlegetik.
Update... most beszéltem vele telefonon, épp áll Amszterdamban egy sorban, egy óra múlva indul a gépe tovább... jajj remélem minden rendben lesz...
Lelle tegnap este egy rossz mozdulatomat követően betette a lábát a két alsó bordám közé, amitől alig bírtam felegyenesedni... megoldottuk, de nem volt finom.
Ilyet egyébként még sosem éreztem, nagyon hosszúnak érzem, bár nem nagy, sem a háta, sem a buksija. Viszont határozottan megy lefelé, főleg esténként érzem, ahogy keresi az útját.
Choong kérése ide vagy oda, szerintem már nem vagyunk nagyon messze...
És hamár ez egy családi bejegyzés... íme az új kedvenc képeim a hármasról. Elképesztően elgyengülök, amikor ilyen pillanatokkal bombáznak.

És leszállt a repülő

Tegnap reggel (mit reggel... hajnal) 5kor anyukámat kivitték az otthoniak a repülőtérre, minden csomagját sikerült átvinni a kapunk is. Iszonyú jófej volt a checkines kisasszony, mert a bőröndje közel 5 kilóval volt túl a megengedetten, de nem keménykedett...
Aztán Amszterdamban, ahol elvileg négy órát kellett volna várnia a csatlakozásra, előbb egy jó hosszú sorba keveredett, amiben nem is lett volna dolga... Az öcsémmel konzultáltatott, meg mi is beszéltünk vagy négyszer, de végül 12 előtt tíz perccel megérkezett a kapujához, majd felszállt a maláj légitársaság gépére, mindannyiunk hatalmas megkönnyebbülésére.
Hétkor ért földet a gépe, itteni idő szerint, ami otthon éjjel egy óra. Közel másfél órát ácsorgott az útlevél ellenőrzésnél, majd pillanatok alatt megtalálta a bőröndjét (mindene megvan!!! :):), ami azt is jelenti, hogy egy csomó hazait kapunk megint), és ha minden jól megy, akkor mostanra már az autóban ülnek Danival, és hazafelé tartanak.
Az út idáig nagyjából annyi, mintha Győrből kellene feljutniuk Budapestre, szerintem kicsivel 10 után lesznek itthon.
Biztosan nagyon fáradt, de Dani azzal hívott, hogy minden rendben, mosolyogva érkezett.
A lányok percenként kérdezik, hogy mikor érnek már haza... :)

Mi lapul a bőröndben?

:)
Megérkezett. :)
Volt nagy öröm, Áron részéről némi fenntartás, aztán kis idő elteltével a Petibe bújást felváltotta egy kissé távolságtartó, de bíztatóan előremutató kéznyújtás is. :) Picike volt még, amikor a nagymama itthagyta, pedig akkoriban nagyon összenőttek.
A lányok ma délután a szobájukba invitálták a szivacsra aludni. Édesek, ahogy mindet el akarnak mesélni, a kezét fogni, beszéltetni.
Anyukám pedig nem kíméli magát, egyfolytában beszél, mesél, pakol, gyerekezik. Nem bánom, ha azért pihen is majd, és nem fogy el az ereje már ma :):)
Azt mondta nagyon sokat nőttek, nyugisak, szépek, és nagyon érzelemteliek... és hogy Áron nagyon emlékezteti rám... amilyen én voltam ekkorának :):) Majd kikérdezem, ez mit is jelent pontosan...
A bőröndből sokminden majd csak szülinapok alkalmával fog előkerülni, de amit ki lehetett venni belőle, az...
Cseresznye!!! Hazai, a telekről, igazi nagyszemű, ropogós. A gyerekek fejenként 5 szemet kaptak, beosztjuk. :) Ránézésre az itteni árakon ez aranyat ér, nagyjából sokezer forintot adnának érte, de mi nem adjuk természetesen semmi pénzért.
Mint ahogy a Dédi pogácsáját sem, ami majdnem elfogyott már.
Jött még gyulai kolbász, amiből holnap végre újra rakott krumpli lesz, darált mák, túró rudi, és márványsajtos vajkrém... nekem.
Aztán szerecsendió, és szódabikarbóna, meg homeopátiás dolgok, és haribo, amiről a csöppek csak igazi közelharc árán álltak le... :)
És egy halom kisruha, főleg Lellének, amik nem fértek be az előző szállítmányba.
Ja és mesekönyv, és Pali nagypapa is küldött néhány kézzel rajzolt szinezni valót (ez valódi kincs...).
Meg Áronnak egy kisautó, amit azonnal meg is talált, és mondogatta boldogan, hogy autttó. :)
És biztosan kimaradt még egy csomó dolog, mert a ház tele lett hirtelen, de a legfőbb, hogy a mamám itt van, velünk van, és bár már most fáj a szívem, mert egy nappal kevesebb, mint tegnap volt, azért ez nagyon nagyon jó dolog.
Nekem a legszebb, hogy itt lesz Lelle érkezésekor... azt hiszem, ez neki is ajándék...

Költői

Az, hogy Lelle minden este éjfél, fél egy, néha kicsit később... kezd el hihetetlen tempóban és lelkesedéssel pörögni odabenn, vajon azt jelenti-e, hogy kint majd ugyanebben az időzónában lesz ugyanilyen aktív, vagy csak azt, hogy finoman jelzi, menjek már aludni?...

Pár pillanat

A medencézésnek vannak azért negatív hozadékai is... sajnos a leggyengébb ismét Mikolt.
Kicsit be van gyulladva a szeme, és délután azzal ébredt, hogy fáj a foga, de gyanítom, hogy az a torka lesz...
Egyelőre a remélemen és némi homeopátiás segítségen kívül nem teszek mást. Hátha...
Áron egyre jobban hasonlít Mikoltra, legalábbis az ezerarca, meg a temperamentuma mindenképpen.
Nekilátott az erejével játszani, ma megharapott... nagyon. :) Csupa szereteből. Aztán bármivel, ami a kezébe kerül, üt. Furulya, kisautó, kalapálós játék kalapácsa.
A legédesebb ebben az amúgy durva és veszélyes üzemmódban, hogy érti a kis zsivény, hogy az fáj. És akkor a következő történik:
Boldog, nagyon huncut arccal üt, majd összevonja a szemöldökét, nagyon fájdalmas arcot vág, és simogat. Nagyjából három másodperces snittek ezek, százasával ismétlődve... már ha hagyjuk.
És mert Hanna a legbéketűrőbb, csak annyit mondott ma neki: Hess. Áron pedig kis papagáj módjára mondogatta aztán: hess... és közben püfölt tovább.
Míg aztán végképp megunta és védelmezésre Hannához fordult, mély torokhangon zengedezve neki: mammma :):) Édes. :)

A Rák hava, 20 nap... avagy a 37. hét meg egy kicsi

Tegnap betöltötte Lelle pocakbeli létének 37. hetét.
Mostantól érett a kinti életre, a tüdeje is elég fejlett ehhez. Sokat csuklik mostanában, ami gyakorlatilag is erre utal. Nagyot nőtt, érzem, hogy már nem fér el, sokszor az az érzésem, hogy a bőrömöm keresztül szeretne megszületni :), és bár csak helyezkedik, kidugdossa a lábát, a popsiját a szegycsontomhoz nyomja, ilyenkor fel-felszisszenek... a jelenlévők meg mosolyognak, vagy hüledeznek, attól függően, mennyire látványos a dolog.
Dani szerint sokkal többször nem kerek a pocakom, mint igen... :)
Most, hogy nagyjából minden készen áll az érkezéséhez, megnyugodtam... és lelassultam.
Nincs listám, így csak fejben fogynak a teendők. Talán, mert tudom, hogy amit most nem tudok megcsinálni, az megvár :) és mert egy negyedik kis ember érkezése inkább lelkileg fogja megdolgozni mindannyiunkat, az összes többi dolog pedig nem is fontos.
Anyukám varrt fejvédőt, és zsebes tárolót a kiságyra, épp olyan, mint a többieké (egyszerű fehér, és nekem nagyon kedves, mindig eszembe jutnak ezek a születés előtti idők... no meg jó látni a mamám keze munkáját is), már csak kötők kellenek rá.
A csomagunk még nincs készen, talán ez az egyetlen dolog, ami nem várhat :)
Ugyanakkor pedig mióta négy felnőtt jut három gyerekre (ez lenne az ideális felállás... de azt hiszem, ezt nevezik luxusnak, viszont egészen konkrétan érzem, hogy mennyire nehéz volt ezt eddig egyedül csinálni, és tudom, hogy ennek a kánaánnak egyszer vége lesz...) sokkal többet tudok Lellére figyelni, amivel az is együttjár, hogy elengedtem azt a kényszert, hogy mindenáron most azonnal akarjak szülni.
Van még három hét, bár tudom, hogy az a készülődés, amit érzek, azt jelzi, hogy Lelle sem fogja kivárni a július 11. napját. De hogy mikor érkezik, azt mostmár rá tudom bízni, és ez nagyon jó érzés. Figyelem a jeleket, és néha egészen elérzékenyülök azon, hogy hamarosan végetér ez az időszak... Nem volt könnyű, sőt, talán a legnehezebb az összes eddigi várandósságom közül, de tudom, nem döntenék másként, ha előlről kellene kezdenem.
Lellével vagyunk egész, vele kerek a családunk, az ő érkezésével ismét újrafogalmaztunk rengeteg mindent. Tudatosan is, és az adottság miatt is.
Hogy ő pont ezt az időszakot választotta, hogy pont itt akart megszületni... Lehetett volna a könnyebb utat választani, de nem tettük. És nem bánom.
A szüléssel kapcsolatban... most úgy érzem, kórházban szülök majd, annál is inkább, mert bízom benne, hogy tényleg békén hagynak, pont annyira, mintha itthon szülnék. Remélem beérünk időben... A többit pedig már jól ismerem, és bízom magunkban, a kis csapatunkban, hogy mindenki teszi majd a dolgát, és nagy szeretet és kíváncsiság van bennem. Lellével és az érzekésével kapcsolatban is.

Még nem...

A csend változatlanul nagy, és minden este (miután mindenki elcsendesedik... :)) elindul a 10 percenkénti, de nem elég komoly munka... Néha nap közben is.
Ma megyünk orvoshoz, de mivel úgysem csinál semmit, igazából ez csak amolyan kötelező kör.
Amiért pedig nem írtam... A lányok csütörtökön már nem mentek oviba, Hanna arra panaszkodott, hogy beteg. Volt némi hőemelkedése, és neki is látom a szemén, hogy nem az igazi.
Szeretem, ha itthon vannak, bár jobb lenne, ha mindezt százszázalékosan tennék. Igy sok a nyűglődés, meg a hangoskodás. Még úgy is, hogy sokkal több felnőtt jut egyre, mint eddig. Talán ez is furcsa nekik.
Dani is épp egy mélyebb hullámot él meg, nagyon szeretnék segíteni neki. Ezekkel mindig erősödünk, csak nehéz látni, hogy elkeseredik, és érdemben nem tudok tenni semmit.
És aztán persze magamra is figyelek, egyre elmélázóbban, üresebben...
De bármi érdemleges történik úgyis jelzem :)

Mikolt a flegma gyerekem

Elképesztően szórakoztató, és gyakran igencsak tenyérbemászó stílusa van a kisoroszlánnak.
Video nélkül nehéz ezt szemléltetni, ahogy arcokat vág a mondat közben, felhúzza a szemöldökét, aztán minden visszarendeződik az eredeti állapotba.
Játszik a hangjával, és közben még mindig megvan a vidékies akcentusa.
Gyakran fulladozunk a nevetéstől egy egy akciója kapcsán, meg összenézünk, hogy vajon ha értő közösségbe kerül, hogyan fognak rá reagálni. Azt hiszem kellő körültekintéssel kell majd tanítónénit választanunk neki... :)
A két gyöngyszem.
Úszik a medencében, (az udvaron lévő zseniális, mert hosszában végig lépcsőt építettek, öt fokkal, egyenként legalább 70 cm mélyek, lehet rajtuk kényelmesen ülni, de a különböző korú gyerekeknek így van pancsoló is a nagymedencében) karúszó nélkül természetesen, legalább olyan lendülettel az egyik sekályebb részen, mintha az olimpián volna... A távolban egy kisbaba sír.
Egyszercsak megáll, fülel, lekapja a szemüveget, és nagy szemekkel kérdezi:
- Ez a Jejje Józa?
- Nem.
- Akkor csak egy kisbaba?
Bólogatok, mire visszacsobban és küzd tovább az aranyért. Annyira édes, hogy megenném, a következő kibukkanásánál meg is kérdezem:
- Mimi, adhatok egy puszit?
Félig fuldokolva, de nagyon konkrétan ez a válasza...
- Nem.
Kurtán, határozottan, hangosan.
Hogy jól értsem :):)
És természetesen rám sem hederítve tovapillangózik.
Dani ekközben könnyesre vonyítja magát... megértem :):)

Jááájjj mindig van valami...

Szokásos pénteki orvosos szeánsz...
Elég annyi, hogy mikor kijöttünk, elsírtam magam.
Az amúgy teljesen normális, eddig támogató Choongunk olyan nemtörődöm volt, amit nem szoktam meg tőle, és igazán jólesett volna néhány hajrákismama, már a finisben vagyunk lelkesítő mondat a részéről.
Ehhez képest csak újra arra kért, várjuk meg a júliust, és csak kitérő válaszokat adott a kádbelső kérdésére (konkrétan azt válaszolta, hogy nem volt ideje az elmúlt héten rákérdezni, hogy megérkeztek-e már a dolgok...)... meg újra elővette a streptococcus vizsgálatot, amit már egyszer végigrágtunk... vele is. Most minden felelősséget ledobott magáról, és rám bízta, akarom-e vagy sem.
Az se vígasztalt, hogy volt uh, inkább bosszantott, hogy egy egyszerű szívhang hallgatás helyett megint macerálja... Azért leírom, hogy 9 cm a buksija átmérője, meg a combja is, és majdnem 3 kiló. A szíve rendben, legalábbis amennyit hallgatta.
Jövő hétre újabb találkozót beszéltünk meg, mert neki meggyőződése, hogy addig nem szülök.
Hogy én mit érzek, azzal nem is foglalkozott, hiába mondogattam neki, hogy legyen készen, mert én tényleg nem tudom garantálni, hogy Lelle nem indul el addig.
Kifelé gondoltam egyet, és kértem Danit, hogy menjünk át a szülőszobára, hogy legalább szokjam ismét egy kicsit azt a közeget. A nővérpultnál egy kisebb hadsereg ült, legalább 10en, (erről majd írok külön...), feltettük a liner kérdést. Természetesen nem érkezett még meg, egy darab van, az már bekészítve, mert valaki napokon belül szülni fog, de már meg van rendelve. Hát nem nyugodtam meg... Liner nélkül nem lehet medencében szülni. Pont.
Itt van előttünk a hétvége, amikor biztosan nem érkezik semmi sehonnan.
Hogy legyek így laza, meg engedjem el az összes félelmemet, hogy engedjem Lellének, hogy akkor induljon, amikor ő akar?
De legalább megnézhettem a medencét, szép, formás, épp jó méretű. A liner pedig egy átlátszó műanyag borítás, ami a külső kapaszkodókra fekszik fel, gyakorlatilag egy bélés, amit minden szülés után kidobnak. Értem én, hogy ez a leghigénikusabb megoldás, de forrongok, hogy hogy a csudában lehet ezt elfelejteni... hogy fordulhat elő, hogy a mostanra egyre intenzívebb érdeklődés ellenére (már két másik doki is elkezdett vezetni vízben szülést, ami azt jelenti, hogy júliusban 5en vagyunk, akik szeretnének vízben életet adni... vagyis ki tudja, hogy én hányadik vagyok, leszek...), egy hét elteltével (amikor számomra kiderült ez az apró kis bibi) sem tud a doktor infot arról, hogy hol tart a feltétel.
Lelle pedig készülődik. Nem fogom megkérni, hogy maradjon, ha jönni akar. Szeretnék végre megnyugodni, szeretném érezni, hogy biztonságban vagyunk, leszünk.
Ma (szombat) éjjel végül az jutott eszembe, hogy szerzek én egy saját betétet. 22 ezer forintnak megfelelő dollárért amerikából el is küldik, 1-3 munkanap alatt. Vagyis semmit sem tudnak persze garantálni, de talán szerdáig ideérhet egy, amiről tudom, hogy csak a miénk.
Hétfőn Dani megkéri a dokit, hogy nyilatkozzon, és ha bármennyire is bizonytalan a válasz, akkor elindíttatjuk a csomagot, és reménykedünk...
Közben pedig Dani lelkét igencsak kikezdik a munkahelyén, Lelle pedig egyre lejjebb tornázza magát. Én pedig szeretnék... úgy szeretnék egy kicsit otthon lenni, egy kicsit Erzsike kezei között tudni magam Siklós idióta vicceivel fűszerezve.
És akkor újra felmerül az itthoni kád, mint mentsvár.
Hát van egy ilyenünk is.
Összepakoltam a bőründünket... és holnap van anyukám születésnapja.

Épít

Amikor Peti január végén megérkezett, sokszor próbált kevés sikerrel Áronnal konstruktív játékokat játszani. Neki tetszett volna, ha egy vonatsínt össze lehetett volna építeni, de Áron akkoriban a második sín után szétszedte a készülőben lévő művet, így Peti sóhajtva feladta.
Azzal bíztattam, hogy eljön majd az idő, amikor Áron fogja kérni, hogy építsenek... Nem nagyon hitt nekem. :)
Mígnem egy pár napja...
Azt hiszem végképp elrontottam a lányokat... minden délben (míg én megeszem az ebédemet... csendben, egyedül...) megnézhetnek néhány mesét, mondjuk nagyjából húsz percnyit. Áront nem nagyon érdekli a dolog, bár amikor a távirányító a kezembe kerül, lelkesen toporog a képernyő előtt, aztán három perc múlva csendesen eljátszik mással.
Az egyik mese a Chuggington, Thomas mintájára vonatos, íme a főcím :)

Áron természetesen szereti, a zenéjére táncot lejt, nagyon édes, ahogy a ritmusra mozgatja az egész testét :)
Aztán a minap, a produkció után a sarokba robogott, ahol a kisvonatokat és a síneket tároljuk, és a kosárból a szőnyegre vitt egy darabot, majd visszaszaladt a kosárhoz a következőért, összeillesztette az elsővel (forgatnia kellett, hogy egymáshoz passzoljanak), majd újra szaladt... míg egy tisztességes kis pályát varázsolt.
Annyira ügyesen, és olyan kitartóan sokáig, hogy még volt időm arra is, hogy letotyogjak a kameráért, és megörökítsem a legkisebbünk első, önálló, konstruktív alkotását.

Jutka Nagymama 55 éves

A mama ma ünnepelte a 28. születésnapját.
8 éves voltam, amikor ennyi lett. Akkor kapott a nagypapámtól 28 szál színes szekfűt. A csokor felkerült egy magas állvány tetejére, én meg csak néztem, és olyan nagyon soknak tűnt... hogy azt találtam mondani, hogy mostantól mindig ennyi idős lesz nekem...
Azóta minden évben július 26-án ezt a számot üljük.
Annak ellenére, hogy a gyerekek betegek, Áronnak a fél szeme alig látszik, és elég nyűgösek is, a délutáni köszöntés igazi jóhangulatú, meghitt ünnepléssé vált. Anyukám tortát is csinált, a lányok pedig befejezték végszóra a kis ajándékot, amit hetek óta készítünk.
A mamám pedig csodaszép. Épp, mint 28 éves korában. És olyan jó, hogy itt volt ma, annak ellenére, hogy sokszor eszembe jutottak az otthoniak, akik viszont biztosan nagyon hiányolják a közös nagycsaládi ünneplést.
Isten éltessen sokáig Mama!