A Rák hava, 20 nap... avagy a 37. hét meg egy kicsi

Tegnap betöltötte Lelle pocakbeli létének 37. hetét.
Mostantól érett a kinti életre, a tüdeje is elég fejlett ehhez. Sokat csuklik mostanában, ami gyakorlatilag is erre utal. Nagyot nőtt, érzem, hogy már nem fér el, sokszor az az érzésem, hogy a bőrömöm keresztül szeretne megszületni :), és bár csak helyezkedik, kidugdossa a lábát, a popsiját a szegycsontomhoz nyomja, ilyenkor fel-felszisszenek... a jelenlévők meg mosolyognak, vagy hüledeznek, attól függően, mennyire látványos a dolog.
Dani szerint sokkal többször nem kerek a pocakom, mint igen... :)
Most, hogy nagyjából minden készen áll az érkezéséhez, megnyugodtam... és lelassultam.
Nincs listám, így csak fejben fogynak a teendők. Talán, mert tudom, hogy amit most nem tudok megcsinálni, az megvár :) és mert egy negyedik kis ember érkezése inkább lelkileg fogja megdolgozni mindannyiunkat, az összes többi dolog pedig nem is fontos.
Anyukám varrt fejvédőt, és zsebes tárolót a kiságyra, épp olyan, mint a többieké (egyszerű fehér, és nekem nagyon kedves, mindig eszembe jutnak ezek a születés előtti idők... no meg jó látni a mamám keze munkáját is), már csak kötők kellenek rá.
A csomagunk még nincs készen, talán ez az egyetlen dolog, ami nem várhat :)
Ugyanakkor pedig mióta négy felnőtt jut három gyerekre (ez lenne az ideális felállás... de azt hiszem, ezt nevezik luxusnak, viszont egészen konkrétan érzem, hogy mennyire nehéz volt ezt eddig egyedül csinálni, és tudom, hogy ennek a kánaánnak egyszer vége lesz...) sokkal többet tudok Lellére figyelni, amivel az is együttjár, hogy elengedtem azt a kényszert, hogy mindenáron most azonnal akarjak szülni.
Van még három hét, bár tudom, hogy az a készülődés, amit érzek, azt jelzi, hogy Lelle sem fogja kivárni a július 11. napját. De hogy mikor érkezik, azt mostmár rá tudom bízni, és ez nagyon jó érzés. Figyelem a jeleket, és néha egészen elérzékenyülök azon, hogy hamarosan végetér ez az időszak... Nem volt könnyű, sőt, talán a legnehezebb az összes eddigi várandósságom közül, de tudom, nem döntenék másként, ha előlről kellene kezdenem.
Lellével vagyunk egész, vele kerek a családunk, az ő érkezésével ismét újrafogalmaztunk rengeteg mindent. Tudatosan is, és az adottság miatt is.
Hogy ő pont ezt az időszakot választotta, hogy pont itt akart megszületni... Lehetett volna a könnyebb utat választani, de nem tettük. És nem bánom.
A szüléssel kapcsolatban... most úgy érzem, kórházban szülök majd, annál is inkább, mert bízom benne, hogy tényleg békén hagynak, pont annyira, mintha itthon szülnék. Remélem beérünk időben... A többit pedig már jól ismerem, és bízom magunkban, a kis csapatunkban, hogy mindenki teszi majd a dolgát, és nagy szeretet és kíváncsiság van bennem. Lellével és az érzekésével kapcsolatban is.