Eljött a pont.
Elfogyott minden erőm és türelmem... eddig sem volt túl sok, de most úgy érzem, bármi, de bármi könnyebb lenne már ennél a semmi állapotnál. Ami persze amúgy irigylésre méltó és áldott, meg magasztos... és sorolhatnám, és ha nem épp én lennék benne, akkor valóban így is gondolnám.
De elfogyott. És teljesen tehetetlennek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, és elfáradtam a várakozásban, holott hivatalosan csak holnap van vége... Nekem mindig a vége a legnehezebb, és most ráadásul azt sem tudom, hogy az mikor is lesz. Jó volna átszellemült mosollyal kötögetni és ráhagyatkozni az idő folyására, ami tudom, hogy nekünk dolgozik.
Most nem megy...
Már sírtam is. Most pedig üresnek érzem magam... Illetve úgy, mint aki már befejezte a dolgát. Nekem már nincs teendőm. Engedem, ha jönni akar, csak annak a gondolatát nem tudom már jól kezelni, hogy még nem...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar