Családi nap

Ma délelőtt kettévált a családunk...
Csak ideiglenesen, mert Daninak reggel kilencre Shah Alamban kellett lennie egy kis céges össznépi bringázásra. Nagyon gondolkodtunk, hogy hogyan legyen, mert szívesen vitt volna mindünket, de nekem már sok az idegen helyeken ácsorgás a negyven fokban, a lányoknak viszont jó kis program lehet.
Végül arra jutottunk, hogy Dani és Peti elviszik a csajokat, (nyolckor kiveszik őket az ágyukból, hogy aztán még egy órát szundikálhassanak az autóban) én meg maradok Áronnal idehaza.
Az ő részük maximálisan jól sikerült, végül olyan bringákat kaptak, amin gyerekülések is voltak, így mindenki vitt egy egy gyereket, a cél pedig egy kis tisztás volt, ahol játszó várta a kisebbeket és némi svédasztal a nagyobbakat.
(no ez egy kicsit Pilis hangulatú, de a nagy melegre való tekintettel mégsem :))
Mi Áronnal itthon mindenfélét csináltunk... leginkább mentünk. Kisjátszó, kismedence, folymatosan mozgásban tartott. Sokszor nehezebb így egyel, mint hárommal... Délben már nagyon vártam a fiúkat, mert idő közben rengetegszer éreztem, hogy kb. olyan mértékű felelősséget tudok vállalni Áronért, mint a Dédi... és ez nem túl felemelő.
Fél egyre szerencsére hazaértek, és mi is megúsztuk egy apró bokorbaeséssel, amit aztán a külső helyszínen elfogyasztott ebéd után egy kiadós orraesés követett. Hiába, Áron azt hiszem merészebb, mint amennyire a képességei engedik, de egyre ügyesebb is... a két lábbal lépcsőről ugrálást azért még sokat kell(lene) gyakorolnia.
Anyukámat ma hőssé nyilvánítom. Elindult hozzánk, Amszterdamban várja épp a csatlakozást, hogy aztán 12 óra repülés után holnap hajnali hatkor megérkezzen. Nem beszél nyelveket, és elég messzire jön... csak miattunk. Tegnap még beszéltünk, én azt hiszem jobban izgultam, mint ő. Nagyon várjuk, a lányok folyton emlegetik.
Update... most beszéltem vele telefonon, épp áll Amszterdamban egy sorban, egy óra múlva indul a gépe tovább... jajj remélem minden rendben lesz...
Lelle tegnap este egy rossz mozdulatomat követően betette a lábát a két alsó bordám közé, amitől alig bírtam felegyenesedni... megoldottuk, de nem volt finom.
Ilyet egyébként még sosem éreztem, nagyon hosszúnak érzem, bár nem nagy, sem a háta, sem a buksija. Viszont határozottan megy lefelé, főleg esténként érzem, ahogy keresi az útját.
Choong kérése ide vagy oda, szerintem már nem vagyunk nagyon messze...
És hamár ez egy családi bejegyzés... íme az új kedvenc képeim a hármasról. Elképesztően elgyengülök, amikor ilyen pillanatokkal bombáznak.