Négyen

Úgy gondoltam, ma hazamegyünk... meg úgy is, hogy az lesz a legjobb, ha nem jönnek be a gyerekek... Áron születésekor iszonyú nehéz volt az elválás, és nem szerettem volna megismételni egy hasonló mindenkisír a nagyöröm ellenére alkalmat.

De mert Hanna alig várta, hogy elinduljanak végre, és mert mégiscsak, bejöttek. És nagyon nagyon jó volt látni őket, először így egy kupacban. Hihetetlen kedvességgel és örömmel fogadták a legkisebbet, mind a maga legtermészetesebb módján, és annál még sokkal finomabban. Még a kiselefántunk is lelassított egy időre, ölbe vette Lellét, megsimogatta, megpuszilgatta, és mikor fáradni kezdett, akkor ugrált csak körülötte.

Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretek elmerülni bennük, jó látni, hogy ilyen jó nekik is. Amitől féltem, hogy nem fognak tudni elengedni. Ezzel szemben Hanna és Mikolt csak annyit kérdezett, hogy mikor jövünk haza, Áron pedig spontán megölelgetett, megmutatta, mennyire szeret... :)

Csak miután elmentek éreztem, mennyire gyenge vagyok. Igy aztán maradunk még egy éjszakát...