Csak hogy azt gondoljuk...

Mikolt egészen megkergült...
Nyilván neki a legnehezebb per pillanat, és ő az, aki ráadásul minden érzelmét egy enyhe csavarral adja tudtunkra, mire kibogózom, mit is jelent, már régen elszakadt a cérnája, vagy már kezelhetetlenül üvölt. Nem lehet megölelgetni, hozzá egészen más út vezet, de hogy épp mikor milyen, az egészen változó.
Nem könnyű, és tudom én, hogy tükrözi a mostani állapotomat (ma konkrétan annyira elegem van, hogy jobb, ha a közelembe se jön senki...), de így még egyel megnehezítjük egymás dolgát, mert a megoldások tárháza némileg be is szűkül a nyitottságomnak, illetve a zártságomnak köszönhetően.
A csúcs az esti elalvás. Harmadik napja tart, ami tudom, hogy nem sok, de ez csak egy darabja a határfeszegetésnek. Meg azért is meglepő, mert eddig ezzel soha sem volt tennivalónk.
És biztosan rosszul időzítettem, meg a háromból neki a legnagyobb a válozás, mégha beszéltünk is róla, meg alapvetően nyitott is volt a dologra, és igyekeztem minél kuckósabbra varázsolni az ő részét is, mégis tőle vettem el valamit, ami eddig fontos volt, és neki kellett a leginkább alkalmazkodnia az újhoz. Ripsz ropsz. (Bár tényleg ő az, akit a legkevésbé sem zavar mondjuk, ha utazóágyban kell aludnia, emlékszem Hanna sikítva menekült ki belőle...)
De. Ezzel együtt azt hiszem, sikeresnek nyilvánítható a tegnap este, meg a kiholalszik projekt.
Kissé szétcsúszott estimese után végül sikerült mindenkit a megfelelő pozícióba hoznunk, vagyis Hanna szó nélkül bekuckózott a sarokba, ahol előbb szépen elrendezte a zsebesben a kendőket, cumikat, kulacsokat, és el is aludt volna... (ha valaki azt mondja nekem az első két évében, hogy egyszer így fog elaludni, átaludni, biztosan legyintek és sóhajtozom... most pedig... hihetetlen milyen gyorsan meg lehet szokni, hogy rendben mennek az esték vele :))
Áron mellé végül befeküdtem (erősen nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, Hanna mellett feküdtem így... de mennyit Mikoltpocakkal...), ő egy cseppet eltűnődött a jelenen, de végül puhán megadta magát, és mint mindig, kicsivel 10 után álombaszopizta magát.
Mikolt... zsizsegett. Dani egy darabig feküdt mellette, de nem volt hozzá túl sok türelme, így hamarabb kijött tőlük, minthogy Mimi elaludt volna. A szivacs pedig rugós, így ha valamelyik mocorog, a másik érzi. Ez pedig új. Hanna aggódott, hogy nehogy felébredjen Áron, és folyton rászólt Mikoltra, hogy mostmár tényleg csend.
Mimi meg játéknak kezeli ezeket a helyzeteket, még jobban ugrabugrál, kimászkált, és végül vagy háromszori visszatánc után Dani megunta, és rendesen ráripakodott. Mire eltört az a bizonyos, Mikolt üvölteni kezdett, Dani lehozta, de erre már Áron is felébredt.
:):) Na ezek azok a helyzetek, amikor úgy érzem, kevesen vagyunk ennyiükhöz... meg egy kicsit nehezemre esik újrakezdeni az estét... de legalább már nem esem kétségbe ilyenkor. Áront Dani ringatta, aki folyamatosan mamázott, miközben én igyekeztem Mikoltot megnyugtatni. Nem tartott sokáig, így aztán kicsivel 11 után megkezdtük a második kört. Áron mellé kucorodás, aki egészen gyorsan visszaaludt, és mire kikászálódtam mellőle, már Mimi is elaludt... végre.
Hannát még megölelgettem, kérdeztem tőle, hogy jó lesz-e így aludni, bólogatott, befordult, és becsukta a szemét.
Másfél éve először váltottunk néhény szót kettesben a hálószobában elalvás előtt Danival :) és nem kellett arra sem koncentrálnom, hogy milyen pózban férek be a helyemre. De nagyon hiányzott a kisember mellőlem... :)
Áron egyszer fél egykor sírt fel, átmentem hozzá, és megitattam. Elaludt. Aztán három körül jött, csak a kis tappancsok csattogtak a sötétben... Akkor már nem vittem vissza...
Nekem ez is nagyon nagy dolog, remélem Mikolt is lassan visszaveszi a régi jó alvókáját... és akkor majd megveregetem a hátam. :)
Azért kevés olyan édes látvány van, mint három kis szuszogi...