Szokásos pénteki orvosos szeánsz...
Elég annyi, hogy mikor kijöttünk, elsírtam magam.
Az amúgy teljesen normális, eddig támogató Choongunk olyan nemtörődöm volt, amit nem szoktam meg tőle, és igazán jólesett volna néhány hajrákismama, már a finisben vagyunk lelkesítő mondat a részéről.
Ehhez képest csak újra arra kért, várjuk meg a júliust, és csak kitérő válaszokat adott a kádbelső kérdésére (konkrétan azt válaszolta, hogy nem volt ideje az elmúlt héten rákérdezni, hogy megérkeztek-e már a dolgok...)... meg újra elővette a streptococcus vizsgálatot, amit már egyszer végigrágtunk... vele is. Most minden felelősséget ledobott magáról, és rám bízta, akarom-e vagy sem.
Az se vígasztalt, hogy volt uh, inkább bosszantott, hogy egy egyszerű szívhang hallgatás helyett megint macerálja... Azért leírom, hogy 9 cm a buksija átmérője, meg a combja is, és majdnem 3 kiló. A szíve rendben, legalábbis amennyit hallgatta.
Jövő hétre újabb találkozót beszéltünk meg, mert neki meggyőződése, hogy addig nem szülök.
Hogy én mit érzek, azzal nem is foglalkozott, hiába mondogattam neki, hogy legyen készen, mert én tényleg nem tudom garantálni, hogy Lelle nem indul el addig.
Kifelé gondoltam egyet, és kértem Danit, hogy menjünk át a szülőszobára, hogy legalább szokjam ismét egy kicsit azt a közeget. A nővérpultnál egy kisebb hadsereg ült, legalább 10en, (erről majd írok külön...), feltettük a liner kérdést. Természetesen nem érkezett még meg, egy darab van, az már bekészítve, mert valaki napokon belül szülni fog, de már meg van rendelve. Hát nem nyugodtam meg... Liner nélkül nem lehet medencében szülni. Pont.
Itt van előttünk a hétvége, amikor biztosan nem érkezik semmi sehonnan.
Hogy legyek így laza, meg engedjem el az összes félelmemet, hogy engedjem Lellének, hogy akkor induljon, amikor ő akar?
De legalább megnézhettem a medencét, szép, formás, épp jó méretű. A liner pedig egy átlátszó műanyag borítás, ami a külső kapaszkodókra fekszik fel, gyakorlatilag egy bélés, amit minden szülés után kidobnak. Értem én, hogy ez a leghigénikusabb megoldás, de forrongok, hogy hogy a csudában lehet ezt elfelejteni... hogy fordulhat elő, hogy a mostanra egyre intenzívebb érdeklődés ellenére (már két másik doki is elkezdett vezetni vízben szülést, ami azt jelenti, hogy júliusban 5en vagyunk, akik szeretnének vízben életet adni... vagyis ki tudja, hogy én hányadik vagyok, leszek...), egy hét elteltével (amikor számomra kiderült ez az apró kis bibi) sem tud a doktor infot arról, hogy hol tart a feltétel.
Lelle pedig készülődik. Nem fogom megkérni, hogy maradjon, ha jönni akar. Szeretnék végre megnyugodni, szeretném érezni, hogy biztonságban vagyunk, leszünk.
Ma (szombat) éjjel végül az jutott eszembe, hogy szerzek én egy saját betétet. 22 ezer forintnak megfelelő dollárért amerikából el is küldik, 1-3 munkanap alatt. Vagyis semmit sem tudnak persze garantálni, de talán szerdáig ideérhet egy, amiről tudom, hogy csak a miénk.
Hétfőn Dani megkéri a dokit, hogy nyilatkozzon, és ha bármennyire is bizonytalan a válasz, akkor elindíttatjuk a csomagot, és reménykedünk...
Közben pedig Dani lelkét igencsak kikezdik a munkahelyén, Lelle pedig egyre lejjebb tornázza magát. Én pedig szeretnék... úgy szeretnék egy kicsit otthon lenni, egy kicsit Erzsike kezei között tudni magam Siklós idióta vicceivel fűszerezve.
És akkor újra felmerül az itthoni kád, mint mentsvár.
Hát van egy ilyenünk is.
Összepakoltam a bőründünket... és holnap van anyukám születésnapja.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar