Senin, 30 April 2012

A Szürreálison

Varrogatom Lelle nyulát. Épp a fülénél tartok, ami kihívás volt eddig is, meg most is az, eddig azért, mert nem találtam fehér anyagot a belső oldalához, pedig már majdnem belenyírtam egy párnahuzatba is... most meg azért, mert az egészet kézzel kell varrnom, és ezen a fül részen van egy hely, ahol már csak kívülről lehet ügyeskedni, és sehogy sem tudom kitalálni (pedig ez már az ötödik nyúlelvtárs lesz), hogy hogyan lehetne nyom nélkül megoldani.
És miközben kattog az agyam a megoldáson, haladunk szépen az autóval (mert nyulat varrni az autóban szoktam), Dani vezet, közben még beszélgetünk is, jólesik, hogy azt mondja, jól áll nekem ez a nyúldolog...
És akkor megint hazagondolok, hogy otthon vajon varrnék-e ennyi nyulat, vagy lenne más terápiás tevékenység, ami hasonlóan kikapcsol a mókuskerékből... nemistudom... jó nyulat varrni.
Otthon, itthon... My, Mo...
Gyakorlatilag semmi különbség most, hogy Lelle miatt hatványozottan bezárattunk. Nem mintha nem lenne jó menni, csak 1. nem nagyon van hová, 2. négy gyerekkel... még szokni kell a hogyanját.
Hogy mégis érezzem, hogy "angolországban" lakunk, (meg mert szeretem őket) Ákos-Szilvit szoktam olvasni, tőle értesülök az itteni hírekről, eseményekről, nagyjából olyan ő, mint az index... ahonnan meg a hazai viszonyokról szoktam néha képet kapni, ha nem éppen Viki linkjeiből.
Szeretnék én írni arról, hogy milyen az itteni élet, de ez kimerül abban, hogy miújság az Adorában. Kellemes nekem ez a futrinkautca, nincs vele baj, csak kevés az igazán izgalmas dítél... hacsak a gyerekekről szóló híreket nem veszem annak.
Nos ilyeneken morfondírozva majdnem befejeztem a nyúl fülét, Dani pedig bekanyarodott a lajoskához, és elszaladt hogy megnézze, fél hétkor megy-e még fel a kínai templomba. Az ajtót nyitva hagyta, kintről pedig mellbevágóan hűvös szél fújt be. A mellettünk álló autó esőcseppes volt, nemrég eshetett, még a föld szagát is érezni lehetett.
Önkéntelenül becsuktam a szemem, mert ez az illat nem az a trópusi esőerdős kipárolgós volt, hanem amolyan nagyon hazai, tavasz végi, még nem meleg, de már jóleső eső utáni illat.
Dítélz. Hogy mennyi apróságot elfelejtek otthonról, és egy ilyen bagatell micsoda tiszta képet villant... Szellőztetés.
Mióta itt élünk ennek a fogalomnak és főleg a ténynek semmi értelme. Az elején, ha esett az eső, azt hittük, egy ablaknyitás jólesne... de hamar megtanuluk, hogy nem...
Pedig otthon hogy szerettem télen a fürdetés után beszaladni a lányok szobájába, és borzongva becsukni az ablakokat.
Minden alvás előtt és után kinyitottam, hogy legyen bent friss. Nyárra egy komplett rendszert dolgoztam ki, hogy az esténkénti harminc fokot pár fokkal alacsonyabbra tornásszam.
Lajoska nem járt már. Felkanyargóztunk a hegy tetejére, ahonnan még lifteztünk 13!!! emeletet egy üvegfalú liftaknában, szédületes volt a hatalmas fák koronái fölé reppenni... (innen még sosem érkeztünk)
És mikor kiszálltunk, ismét megcsapott az illat. Nem lehetett több 23 foknál, de nekünk ez már pulcsis idő. Mindenhol ködfelhők, a nap épp lement már a hegy mögé, csepergett az eső is, és hirtelen az összes másfél évnél idősebb gyerekünk tele lett élettel. Találtak egy kis kutat, amiből igyekeztek kifogni az aranyhalakat, anélkül, hogy a pulóverük ujját felhúzták volna... mire eszméltünk, már mind könyékig, meg hasig vizes volt... hiába, ha egyszer ezek hárman azt sem tudják, mifán terem a hűvös...
A maradék pedig azonnal mély álomba zuhant...
Cseppet sem csoda, hogy szeretjük ezt a helyet. Itt mindig megélem, milyen nagyon megterhelő a lenti nagymeleg (és mennyire az volt pocakkal...) és azt kívánom, költözzünk fel ide pár hétre :). És nem mellesleg csodásak a fények... Mindig.
Igy aztán ide járunk... jobb híjján... meg amúgy is. (Családi képeket készíteni pl...):)
És olvasom Ákos-Szilvit, hogy tudjam, miújság a nagyvilágban. :)
Úúúgy szeretem látni őket hosszúujjúban...
A zárt cipő mindnek feltörte a sarkát... mileszvelünk ha egyszer hazamegyünk?...
A teljes sorozat képanyagot ma nem volt merszem feltenni ide, de a szokásos helyen már megnézhető.

Minggu, 29 April 2012

Négy hetes apróságok

Este megmérem :) Dani szokott néha ráállni vele a mérlegre, olyankor nagyjából tudjuk, hogy mennyit hízhatott.

Hosszú és vékony, bár vannak már kis hurkák a combjain, és elkezdett tokásodni is. Éjszakára már M-es pelust adunk rá, és úgy látom, hogy az 54es kisruhákat is le kellene cserélnünk 60asokra. Igy megy ez, ha nem figyelek, maholnap szaladni fog. A kerekedésről jutott eszembe, hogy miért nem Mikolt vagy Áron vonásait látom az arcában... nekik kerekebb buksijuk volt, Hannának és Lellének viszont épp olyan, mint Danié. Hosszúkás arc, kézbesimuló buksi. Kontyosgyerek, mondta egyszer valaki.

Az eddig eldönthetetlen szemszín határozottan szürkéskék, bár nem olyan, mint a két kékszeműé volt anno, így simán lehet még belőle bármilyen.

Igazi trópusi gyerek, a nagyon meleget szereti, pöttyök ide vagy oda...

Négy hét kellett hozzá, hogy azt mondhassam, vannak már jelzések, amiket felismerek, preferenciák, amikről tudok, apró szokásféleségek, amik megkönnyítik a napjainkat.

Ilyen pl., hogy zömmel az oldalán szeret aludni. Háton fekve egy idő után hangosan kiabél, de amint elfordítom, megbékél. És ha sokáig feküdt az egyik oldalán, kéri, hogy fordítsam át. Pl. reggelente... hét körül elkezd tekeregni, megetetem, megforgatom, és alszik tovább. :)

A hasonalvással kétszer próbálkoztunk eddig, mindkétszer heves ellenállásba ütközött a dolog. Két hete még a mellkasomon sem volt jó hason, mostanra megszerette ezt a formát, hallgatja a szívverésemet, és megnyugszik tőle.

Még mindig sokat sír, aminek két oka van általában, az első, hogy nagyon érzékeny, ha egy picit is megnyomjuk valahol, már jelzi, hogy nem volt jó... a másik pedig a pocak. Pár napja adunk neki este gripe watert, amitől (legalábbis szoros az összefüggés...) a nagyon hosszú esti sétálgatások mintha rövidültek volna.

Tegnap este fürdés után letettem Mikolt paplanjára, bebugyoláltam, és azonnal elaludt. Előtte mondjuk volt pár kör séta és hangoskodás, és egy óra múlva ismét köztünk volt, de ez volt az első alkalom, amikor viszonylag hamar elcsendesedett.

Fogdosós, szereti, ha valami van a kezében, a leginkább pedig a kezünket szereti fogni. Szopi közben is, elalváskor is.

A sírás mellett pedig mosolyog is, és már nemcsak alvás, vagy szopi közben, hanem ránk is. Hannára (aki egyébként naponta többször veszi kézbe, és rengeteget babusgatja), és rám...

Volt már körömvágás (nagyon szép keze van, hosszú ujjai, keskeny kis tenyere...), és hajmosás is, ami után minden alkalommal kicsit ritkábbnak tűnik az, ami volt, és világosabb is. A kis szederfolt teljesen eltűnt a könyökéről, a bcg helye viszont látszik. Elvileg a jövő héten mennénk orvoshoz ismét, de lehet, hogy ez elmarad... ketten négy gyerekkel nem szívesen. :)

Ime a majdnem kész nyúllal (a karjai még hiányoznak) a méretek kedvéért. :). Ez a nagyobbik, megmértem :) 38 cm.

Rólam. Jól vagyok, viszonylag rendeződtek a testi kilengések, egyre több az erőm is, és ezt jó megélni. Pici bizalmatlanság azért maradt még bennem, amitől remélem a hatodik hét elteltével majd ügyesen elbúcsúzhatok. Hogy erősítsem a hitemet, elkezdtem egy nagyon minimálkivitelű tornát (nem is nevezném ezt annak, inkább tudatos mocorgásnak), és roppant mód jólesik, hogy érzem, hogy a kölyökkutya bőr alatt van még izom is... vagy lesz :)

A bőrömet csodálom egyébként, mert ugyan nagy még rám, de ígéretes, főképp azért, mert nem gondoltam volna, hogy négy gyerek után maradhat még ennyire rugalmas...

-11 kilónál járok, egyáltalán nem tudatos ez a tempó, épp csak utamba került a mérleg. (16ot híztam)

Lelkileg pedig... próbálok minden pillanatot magamba szívni, elraktározni, és nem utolsó sorban türelemmel lenni mindegyikük felé, akkor is, amikor Lelle sír, ők pedig szertelenek. Tartalommal megtölteni az időt, amibe bele kell hogy férjen négy gyerek négyféle igénye, és közben folyamatosan emlékeztetni magam arra, hogy nem lesz mindig ilyen idilli meg nehéz sem. Örülni a jelennek, és minél inkább benne lenni.

Nagy kihívás...

Sabtu, 28 April 2012

Tömören

Ha Mikolt éhes, süket is.

Két dolog van, amitől nagyon hamar kihoznak a béketűrésemből... az egyik, ha nem válaszolnak, a másikat elfelejtettem. Általában háromszor kérdezek, kérek, vagy mondok, utána brrr...

Az alábbi kétmondatos azután hangzott el, hogy hazajöttünk az oviból, Mikolt nem akart kiszállni az autóból, aztán nem akart bejönni, majd nem válaszolt, hogy kér-e még ebédet, aztán kiabálni kezdett, aztán én is, miközben Áront etettem, Lellét szoptattam.

Végül felült a helyére, és ott zokogott azon, hogy éhes... Kértem, legalább ne üvöltsön, és ha elhallgat és kér, melegítek neki is ebédet.

Befejezte, kért, megetettem (mert mostanában etetni kell...), és mikor végre lejutott a dolog a hasába, kicsit értelmesebben is lehetett vele kommunikálni.

Én még mindig morcos voltam rá, kérdezem hát tőle:

- Mikolt, miért vagy ilyen zsivány.

Rámpillantott a hatalmas szemeivel, alulról, nagyon tudálékosan, felemelte hozzá az egyik kezét, és elmagyarázta...

- Mama... őőőő... szerintem azééért, mert nem akartam szót fogadni.

Hát ezaz...

Jumat, 27 April 2012

Egy óra

Rengeteg dolog történhet egy óra alatt.

Akkor is, ha én épp alszom...

Gyanús volt mondjuk hogy sikerült.

Lelle épp elaludt, amikor a nagyobbacskákat elvittem sziesztázni. Áron mellé ültem a földre, fogta a kezem, hamar elaludt. Mikolt, bár már nem volt éhes... viszont valószínűleg nagyon fáradt meg igen, nem akart egyedül maradni, azzal provokált, hogy bújócskázott a szivacs csücskénél. Melléfeküdtem, úgy könnyebben megmarad egyhelyben, és általában tíz percen belül elalszik.

Hanna fordult egyet, és suttogva jelentette: Lelle sír.

Hű de jó füle van... gondoltam, miközben leszaladtam a földszintre, ahol Lelle valóban nyekergett. Tisztába tettem (őt nagyon zavarja, ha tele van a pelusa), megetettem, visszaaludt. Ültem vele egy darabig, aztán letettem újra. Hamarosan hallom, hogy odafenn csattognak a kis tappancsok.

Áron jött, nyomában Hanna, aki akkor alig háromnegyed órája alhatott.

Áront felemeltem, Hannát visszaküldtem aludni, aztán a miágyunkban egészen gyorsan álomba zuhantunk.

Negyed négy volt.

Fél ötkor ébredtünk, én egy kicsit előbb, figyeltem, ahogy az óriásbébim szuszog, meg hogy lent csend van... Lelle még mindig alszik. Áron mosolygott mikor elindultunk lefelé (deszépen indul ez a délután), és ahogy a lépcsőfordulóba értünk, Hanna szaladt elénk.

Csokis volt a szája körben, lent pedig a kisszéke oda volt tolva Lelle ágya mellé.

Picit lefagytam, és igyekeztem mielőbb kideríteni, mi történt, Hanna pedig az arcomat látva megijedt, hogy megint visszaküldöm a szobájukba, először nem nagyon nyilatkozott konkrétumokról... Pedig csak aggódtam, hogy egyedül volt kitudja mióta idelenn... Mikor biztosítottam róla, hogy nem kell már aludnia, mesélni kezdett...

Arról, hogy miután visszaküldtem, nem tudott elaludni, és mert Lelle sírt, lejött hozzá, adott neki egy cumit, mitől Lelle megnyugodott, és visszaaludt. Könyveket nézegetett, majd megéhezett, megette a tegnapi maradék waffelt, egy jóadag kölesgolyót amit a pulton talált, aztán pedig egy csokis pudingot a hűtőből (amire aztán ügyesen visszatette a gyerekzárat is).

Ekközben még Yohanáék is átnéztek, visszahozták a tálunkat, amiben kóstolót vittünk nekik a múltkor Mikolt szülinapi kréméből, Hanna pedig suttogva elmesélte nekik, hogy mindenki alszik... Kérdeztem tőle, mit mondott pontosan: Mami is sleeping. (állam leesett természetesen...)

Láthatóan jól érezte magát ebben a nagy szabadságban, meg egymagában...

Csak azt nem tudom, hogy merjek-e legközelebb elaludni délután, vagy sem.

Kamis, 26 April 2012

Nem a gyerekekről...

Vajon a folytonos bizonytalanságot csinálja, vagy választja az ember?

A miember...

Engem ez a mostani megbénít, türelmetlenné tesz, és feszültté.

Nincs erőm, így aztán nincs is mit összeszednem.

Harmadik napja vagyok egyedül a néggyel, új ez, és működik, legalábbis úgy tűnik.

A jelennel nincs is bajom, a jövő az, amitől nem tudok igazán laza lenni, meg súlytalanul beleereszkedni ebbe a jóba.

Mondogatom magamnak, hogy minden rendben, és csak az számít, ami most van. De nem hiszem...

Folyamatosan hányingerem van, és szorongok...

Nem lehetne, hogy három hónappal később legyen? Mondjuk úgy, hogy közben meg lelassul az idő?

És nem lehetne, hogy ne kelljen ilyesmit akarnom?

Rabu, 25 April 2012

A gonoszak, meg Hófehérke

A minap ültünk az autóban... jó hely, mondtam már talán, itt derülnek ki a nagy dolgok mostanában.

Nos Hanna Áron székében, mellette Lelle, mögötte Áron. Murisan néz ki abban az ülésben, de ő szeret néha cserélni, mert akkor nem kell olyan messzire dobnom neki a kekszet... mondja. :)

Filozofál. Előbb egy kellemesen könnyed miért nem illik felállni a teherautóval a járdára a téma, aztán huszárvágással horror következik. Úgyis mint:

- Mama, ha levesszük az emberek bőrét, akkor meg lehet sütni a húsukat és meg lehet enni.

Mellbevág a kijelentés, közben meg vicces is, meg érezhetően sokat gondolkodott már ezen, úgyhogy ahelyett, hogy elütném egy humorral nyelek egyet, hogy időt nyerjek, aztán nagyon okosan magyarázni kezdem neki... hogy az bizony elég fájdalmas volna, és a magam részéről nem szívesen ennék emberhúst.

Nem tágít, Dani közben rám-rám néz, vigyorog...

- De a gonoszoknak, akiket a rendőrök a börtönbe csuknak, azoknak meg lehet enni a húsát.

Hűűűha :) Erre már Dani is bekapcsolódik, ő is a nemeszünkembert állásponton van, és igyekszik meggyőzni Hannát, hogy még akik börtönben vannak, mert gonoszak, azokat se lenne jó megennünk...

Hanna tűnődik pár másodpercig, aztán folytatja.

- De Papa, a vadász is ki akarta gyömöszölni Hófehérke szívét.

Ekkor már nem bírjuk, és elnevtejük magunkat... Hanna közben nagyon komoly arccal bámul kifelé, és okfejt.

- Mert a gonosz mostoha azt mondta neki.

Végül megállapodunk abban, hogy a vadász se gyömöszölte ki azt a szívet, mert ő jó ember és a gonosz mostoha is megpukkadt irigységében, mert ő meg tényleg nem túl jó arc.

Hanna hümmög... és néz kifelé továbbra is. Téma lezárva.

Azt hiszem előkapom újra azt a Bettelheimet.

Selasa, 24 April 2012

Lelle Róza egy hónapos

Muszáj legalább csak említés szintjén elámulnom azon, hogy akkor mostantól hónapokban számoljuk a Lelleidőt? Ha tehetném, lelassítanám ezt a rohamhomokórát... Nézegetem az első hónap képeit, és alig hiszem, hogy abból a csíkszemű kis csomagból több mint egy kilóval több, gombtekintetű, fehérbőrű, formás kis palánta nőtt.

A puszta tények: 4800 gramm és 56 centi.

Tegnap először erősebbnek hallottam a sírását... már nem kismacska. Pedig még két hétig hivatalosan is újszülött, már most látszik, hogy ez az apró tojáshéj, a sok sírással, a pocakfájással, a nagyon hosszú alvásokkal lassan búcsút int nekünk. Annyira szeretem ezt az időszakot, még akkor is, ha kevesebb az alvás, nagyobb a hangzavar, több a mosnivaló, mert ezzel együtt több az ölelés, a mosoly, babaillat van, és szerelem. Negyedszer is.



Senin, 23 April 2012

Méretek

Az igazságosság jegyében tegnap mind a négyet megmértem.

Még mindig van némi előnye Mikoltnak súlyban Áronnal szemben, de ezt már csak a mérleg mutatja... Viszont némiképp meg is nyugodtam, mert úgy tűnik, Mikolt mégiscsak nőddögél, mégha ezt nem is vettem észre mostanában. :) Áron buksija... nos nem lett kisebb :) viszont imádom.

Hanna 111cm, 17.1kg, 51cm a buksija, és 57cm a mellkasa.

Mikolt 96cm, 13.3kg, 49cm a buksi és 50cm a mellkas.

Áron 88cm, 12.9kg, 50cm a buksi és 51 a mellkas.

Lelle 56cm, 4.8kg, 36cm a buksija és 39cm a mellkasa.

Már nem bírnék el kettőt :):), semmilyen kombinációban :).

Minggu, 22 April 2012

Szórakoztatnak

Főképpen Áron.

Tegnap óta három szótagú szavakat mond utánunk, az imént például azt gyakorolta, hogy felveszem... A repertoárban új a hepü (repülő), a csiga, a traktor, a nem, az ezt, a hajó, a tipő... és már nem is írom, mert nem tudom követni.

Kicsit sejpítősek az sz-ek, c-k, egyébként pedig határozottan tiszta, érthető amiket mond.

Ma a kiskonyha mosogatójánál állt, amibe előbb beleszórta a lányok papírból készített öltöztetős tündéreit.

Összeráncolt szemöldökkel mondogatta... Ájóóó, Ájóóó (Áron, azzal a hangsúllyal, ahogy én szokmtam, ha csibészkedik), miközben minden egyes darabot kettétépett...

Legalább tudja, hogy ezt nem kellene...

Sabtu, 21 April 2012

Kisgyerek kis gond

Hanna rágja a körmét.

Nem esett igazán messze a fától, van a családban körömrágó, és anyukám tanusága szerint mikor leszoktam a cumiról, én is a körmömet rágtam, aztán a bőrt a körömágyam mellett, később a fejemet kapartam, meg a hajamat tépkedtem... aztán visszatértem a bőrtépkedésre. Szép karrier, és nem is nagyon vagyok rá büszke. Mióta gyerekeim vannak, úgy tűnik egészen elfoglalt vagyok, mert a kezem azóta rendben van. Viszont abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk Danival, vagy messzebbre megyünk autóval, előkerül ez a rossz szokás.

Hanna a legérzékenyebb gyerekünk. Amikor eljöttünk otthonról, abban a hitben tettük ezt, hogy a gyerekek nem sérülnek majd itt, hanem kapnak a nagy kaland által. Tudtam azt is, hogy nagyon nagy lesz a változás, amit nyilván valahogyan fel kell tudniuk dolgozni. A legtöbbet pedig Hanna veszített. Annak ellenére, hogy a legfontosabbakat, minket és a testvéreit maga mellett tudhatta, neki már otthon is voltak kapcsolatai, bejáratott foglalkozások, és a nagycsalád is az élete része volt már. Ezeket pedig mind hátrahagytuk. Egy egy skype beszélgetés nem pótolhatja az öleléseket, a dícséretet, akkor sem, ha sok szeretetet kap ezen keresztül akkor, amikor épp van. De ez nem ugyanaz.

Az első időkben félt az itteni gyerekektől, iszonyú volt látni, hogy az a Hanna, aki a Mikulás mellé állt alig kétévesen, hogy segítsen ajándékot osztani, és mindig, mindenkivel szemben nyitott volt, most behúzódik a lábam közé, onnan pislog csak, és ha valaki megszólítja, menekülőre fogja. Az óvodába való beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, akkor enyhült csak a félelme, amikor Mikolt is csatlakozott hozzá.

És amikor már sokmindent értett, és barátokat is talált, született egy kistestvére...

Hanna olyan, mint egy kis felnőtt. És amikor ezt leírom, nagyon nehéz lesz a szívem. Szeretném, ha gyerek volna, ha önfeledten élvezné ezt a kort, ha kevésbé venne magára terheket, ha nem akarna folyamatosan megfelelni, ha nem szeretné ő felnevelni a testvéreit. És nem tudom, mennyi ebből az, amit mi tettünk rá, és mennyire az ő belső sajátja ez a felelősségvállalás. Valószínűleg egymásra hatásokról van szó, hiszen nekem könnyű rábíznom dolgokat, ő pedig szívesen segít. Ebből pedig az következik, hogy amit már egyszer megcsinált, arról úgy gondolja, az már mindig az ő dolga... Lellét megvígasztalni, Áront felöltöztetni este, Mikolnak szólni, hogy tegyen vagy ne tegyen dolgokat...

Tudom, hogy van benne egy csomó feszültség, aminek nincs megadva a módja, hogy jól levezetődjék, mert sem az ovi nem ad eszközt a játékra, se egy normálisan használható játszótér a közelben, ahol legalább kirohangálhatné, kilóghatná magát. És mostanában nem nagyon medencézünk (főképpen miattam) és a falmászás is el-elmaradt. Pedig biztosan szüksége volna ezekre a programokra...

Küzd a többiekkel is, mindegyikük elveszi tőle a játékot, amivel épp játszik, Áron pedig ráadásul még durva is. Hanna ilyenkor rájuk kiabál, és nagyon ritka, hogy visszaüt... inkább magába fordulva sír, vagy elszalad a játékával.

Tegnap este egy pizzázóban vacsoráztunk, Dani elvitte a két középsőt egy kört futkározni, Hannával kettesben maradtunk, Lelle aludt a babakocsiban mellettünk. Hanna ölében egy baba ült, róla mesélt nekem. A baba egyedül játszott a saját szobájában, és nem mentek utána a testvérei... Na igen...

Egy pár hete kezdődött a körömrágás. Nem tudom semmihez sem kötni, nem Lelle érkezése volt az, ami kiváltotta, de mondjuk, hogy akkörülre datálható. Az összes körmét rágja, és természetesen hiába minden... Amikor megkérdeztem tőle, miért rágja, azt felelte, hogy azért, mert nem adom neki oda a cumiját, pedig ha mindig cumizhatna, akkor nem rágna körmöt. Lehet, hogy megoldaná, de cseberből vederbe ugyebár (bár egy időre, míg a Lellevarázs tart és effajta regresszióval jár akár cumizhatna is felőlem...de sosem kérte még nappal, csak alváshoz cumizik).

A lehetséges okok után kutatva a szakirodalomban, meglehetősen sok ránk illő passzust találtam. Például azt, hogy a körömrágás általában szorongásra utaló jel, ami felléphet átmenetei jelenségként az ujjszopás elhagyásakor, vagy amikor a kicsi új környezetbe kerül, nagyobb kihívásokkal találja magát szemben, esetleg kórházba kerül, vagy testvére születik. Egy másik elmélet szerint a körömrágás a szeretteinktől való elszakadás fájdalmát is kifejezheti szimbolikusan, a tépés, szakítás, sebzettség a szeretett személy hiányából adódó bánatot fejezi ki. A gyermek tünetével (mint oly sok más betegség esetében is), a passzívan elszenvedett traumát fordítja aktívba, vagyis saját akaratából újra megéli, miközben környezetének is megmutatja azt.

Persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen tudtam amikor először láttam Hannut a szájában a kezével, hogy mi a bibi, és sokkal jobb ez, mintha olyan tüneteket hozna, amik kevésbé egyértelműek, és sokkal fájdalmasabbak, mint hasfájás, fejfájás... de örülni azért nem nagyon örülök... Rossz látni, hogy csak akkor nincs a szájában van a keze, ha valamiben nagyon elmélyül. Hetek óta nem tudom levágni a körmét, és minden alkalommal, mikor a többiekét vágom, sóhajtozom is ezen... pedig milyen szép keze van. Tudom, a feszültség forrását kellene megszüntetni, de azt is érzem, hogy talán már szokássá vált a rágcsa. Tudom, mit sem ér, ha szólok, ennek ellenére szólok, mert akkor legalább kizökken és egy időre befejezi.

Teljesen tehetetlennek érzem magam, és sokszor gondolok arra, hogy mennyire elveszett voltam, amikor babaként sírt, pedig mennyivel könnyebb volt az, mint most ez (mai fejemmel ugye...). Arról nem is beszélve, hogy neki mennyire rossz ez...

És lehet, hogy abszolút nem megoldás, de tegnap előtt arra vetemedtem, hogy egyezséget ajánlottam neki. Kijelöltünk egy ujjat, amit rághat, a többivel kapcsolatban pedig abban maradtunk, hogy ha le fogom tudni vágni a körmét, akkor kap valamit. Buborékfújót kért, én pedig reménykedem, hogy nem túl hosszú az az idő, ami egy körmöcskének kell ahhoz, hogy vágható nagyságúra növekedjék. Hanna egyelőre minden nap mondogatja, hogy csak azt az egyet rágta, és lám, már milyen szépen nőnek a többiek. Én pedig dícsérem. És amikor dícsérem, ragyognak a szemei.

Lehet, hogy még ennél is sokkal többet kellene dícsérni?...

Jumat, 20 April 2012

24 óra a gyémántberakásos mókuskerékben

Avagy az így telik egy nap minálunk írás következik.

Tegnap este elalvás helyett agyban posztoltam. Ez lett volna az egyik muszáj, rögzítettem is fejben, nehogy elfelejtsem mire a nap is felkel. Aztán ma hogy, hogynem Cuckához keveredve már csak mosolyogtam a véletlenek összhangján, és úgy éreztem, hogy akkor tényleg itt az idő hogy ez is dokumentálódjon. Leginkább azárt, hogy majd annak idején, amikor majd azzal a bizonyos könnyvel a kezemben ücsörgök békésen, mármár unatkozva, és feldereng ennek az időszaknak a hiánya, visszakeresve rácsodálkozhassak, hogy ilyen is volt...

És persze minden nap más, azért próbálkozom :)

0-1

Általában ez a legcsendesebb időszak, amikor mindenki alszik, és nyugodtan hátra lehet dőlni, elgondolkodni azokon a dolgokon, amikre nap közben nem jutott időm. Ilyenkor szoktam Danival filmet nézni, utoljára beugrani a leveleim közé, vagy a blogba, rápillantani, jött-e új hozzászólás. De olyan is van, hogy ebben az időintervallumban születnek az új posztok. Egy körül még eszem valamit, aztán fogmosás, és sokszor ilyenkor döbbenek rá, hogy még ki kell teregetni... és akkor nekiállok...

1-2

Áron valamikor ébred. A legtöbb esetben még ébren talál, kóvályog ki a szobájukból, cumival a szájában, és keres. Mire felérek hozzá, már az előtérben ténfereg, nyújtja a kezét, és fordul is vissza, ahogy meglát. Bekísérem, lefekszik, én pedig ülök mellette, és várom, hogy elaludjon. Aztán én is lefekszem végre. Dani ilyenkor már alszik, Lellével egyetemben, aki amint megérzi, hogy mellékerültem, sóhajt egyet, és a legtöbbször alszik is tovább.

2-5

Lelle eszik egyszer, ezekre én rendszerint nem emlékszem, csak onnan tudom, hogy az egyik cicim oldalára simán rá tudok feküdni... vagyis ürült valamikor.

5-7

Áron érkezik hozzánk, befészkeli magát, és Danit kapargatja... régebben én feküdtem azon az oldalon. :) Ha magamhoz térek (5-7 perc kell hozzá), megszoptatom, erre általában Lelle is megébred, így aztán fordulok egyet és őt is megetetem, közben reménykedem, hogy Áron csendben tűri, hogy a hátamat mutatom neki... Ők visszaalszanak, én félálomban őrzöm a csendet. Dani hét körül lemegy.

8-9

Héttől nyolcig nem történik lényeges változás, maximum én is elalszom. A cseppek belém fúródva szuszognak ilyenkor... csak ébredés után tűnik fel, mennyire kényelmetlenül beékelődtem közéjük, általában valamim fáj, de ki bánja ilyen hálótársak mellett. :)

A lányok fél kilenc körül kelnek, Dani ad nekik reggelit, esetleg mesenézés közben. Aztán felöltöznek, és kilenckor elindulnak az oviba. Ha Áron is felkel eddig, akkor ő is elmegy velük. Hétfőn és csütörtökön Devi jön nyolcra, ilyenkor ő is segít elindítani a lányokat.

Lelle nagyjából nyolc körül már csak félálomban van, eszik, cumizik, és ha megfordítom, kilenc körül visszaalszik.

Áron legkésőbb kilenckor felkel, ha eddig aludt, akkor velem együtt.

Csütörtökönként annyi a változás, hogy a lányok is itthon vannak, így velük kelek, reggelizetetek hármat, hajat fésülök, öltöztetek...

9-10

A reggeli előkészületek után (fogmosás, fésülködés, öltözködés... ezeket Áron mind végigasszisztálja) reggelizünk. Jó esetben kettesben Áronnal, aki vagy eszik, vagy nem. Ha Lelle eddig nem kelt, akkor ez az óra a miénk. Ilyenkor nekem is jut időm az evésre, de sokszor már csak ebéd alatt veszem észre, hogy még nem ettem semmit.

Áron a reggeli után nekilát szétpakolni a nappalit, vagy engem nyúz, hogy induljunk valamerre. Jobb napjain játszunk, építünk, vagy adok neki valamit a konyhában, amivel elvan egy darabig, míg én (kétnaponta) ebédet főzök. Az esetek nagy többségében pár perc után megunja, és rángat, kiabál... Ilyenkor vetem be a legnagyobb ágyút, a mosogatóban vizezést.

Ha picit is csendben tud játszani, akkor ezek után megnézem a leveleimet, esetleg írok is egy keveset.

Ha csütörtök van, akkor 10re A, a lakás már romokban, B, csend van és könyvolvasás, vagy közös játék, C, is.

10-11

Ebédfőzés, Áronnal foglalkozás, Lelle ébred.

A legsűrűbb óra a következővel karöltve. Jó esetben már csak néha meg kell kavargatni a tűzön az ebédet, így megoldható, hogy Lellét öltöztessem (akár meg is fürdethetném, mert olyan szaga van reggelre, mint egy öregasszonynak... de erre sosem kerül sor), megetessem, miközben Áron segít, vagy rombol... vagy a teraszon vizez. Ez a legjobb program, a homokozás mellett, ami viszont kicsit illúzióromboló nekem, ugyanis egy macska ideszokott, és minden nap lehet utána takarítani... a gyerekek már tudják, jönnek és szólnak, hogy szedjük ki a kakit... brrr.

11-12

Lelle nyűgösködik, ha kézben van nem, vagy/és ha cumizik. Van, hogy elalszik, olyankor le tudom tenni a kiságyban a nappaliban, és míg a lányokért el nem indulunk, alszik is. Pár napja a pihenőszék kockás huzatát nézegeti, ezzel húsz percig is elvan, így lehet Áron után szaladgálni, aki ilyenkorra időzíti a nagydolgát. A kertben van egy lefolyó, amin egy nagy kő akadályozza, hogy a kisebb kavicsok beleessenek, ez Áron helye, ahol a popsiját szoktuk lemosni. Miután végez, szól, és rohan a kőhöz, imádom :)

Kész az ebéd, és mielőtt elindulunk a lányokért, előkészítem a tányérjaikat, és minden egyebet is, hogy mikor hazaérünk, ezzel már ne kelljen bajlódni...

Lelle felébred, vagy már nagyon sírós (olyankor zsebben van...), összekapom Áronnal együtt, aki végtelenül boldog, hogy kiszabadul... ennek megfelelően rohan is, én meg utána a kezemben a hordozóval vagy rajtam Lellével (és kezemben a hordozóval)...

12-13

Autóba ülünk, és felvesszük a lányokat az oviban. Áron is kiszáll persze, berohan, vagy el... a lányok pedig a saját cipőjük helyett valaki másét veszik, leginkább magassarkút (kisgyereknek magassarkút?... ázsia...), kopogósat. Könyörgök, hogy induljunk, Lelle az autóban, vagy sír, vagy nem, Áron a játszórészen, vagy sikerül elsőre kihozni, vagy nem, Hanna valaki más bringáján kőröz a bejárat előtt, ezen Mikolttal rendszerint összevesznek...

Negyed órácska, és már indulunk is haza.

Ebédet köszönik nem kérnek... kevés kivétellel.

Lellét szoptatom, közben Áront etetem és van, hogy Mimit is. A lányok játszanak, és veszekednek, hulla fáradtak már ilyenkor. Túl vagyunk pár kiabáláson, ezer kérlek ezt így, vagy ne így-en, és elengedem a reményt, hogy esznek valamit.

13-14

Lelle elpilled, letehető. Áron jóllakott, és macerálja a lányokat. Durván, vagy kevésbé durván. Mesét néznek, Áron a képernyő elé áll, a lányok kiabálnak, csitítok... már nekem sincs túl sok türelmem...

Ebédelek, egy gyerek sincs a kezemben, vagy karnyújtásnyira. Kivéve, ha rájön valamelyik, hogy mégis éhes, és akkor abbahagyom, és adok, vagy odaadom az enyémet...

A délutáni alvás előtt még elpakolunk, én a konyhában is rendet teszek, Lellét a miágyunkba viszem, ha minden jól alakul, akkor ott elalszik, ha nem, akkor sír... Ha sír, akkor viszem magammal, míg a többiek lefekszenek (több kör ez is, mert a lányok pisilnek, Áront pelenkázni kell, de nagyjából negyed óra alatt ezzel is megvagyunk jóesetben... ha Mikolt is, Áron is kapható r, hogy ágyba masírozzon), aztán viszem át a nagyágyba, és szépen megkérem, legyen el tíz percig.

14-16

Mostanában Lelle olyannyira megértő, hogy miután betakargatom, elalszik. Áron mellé ülök, aki fogja a kezem, közben simogatja a karom, a csípkedésről sikerült leszoktatni... Már nem szoptatom (augusztus elseje óta... olyan ügyesen elfogadta ezt, cumizik, paplanja van, amit magára húz, és elég a kezem)... és így is kb. tíz perc és alszik.

Nem úgy Mikolt. Lelóg a szivacsról, mocorog, provokál... Ha Áron elaludt és Lelle sem sír, akkor melléfekszem, Hannát megsimogatom (ő is ébren még, de csendben, és nyugodtan...), aztán szép lassan elalszunk mind.

Három körül átmegyek Lelléhez, aki eszik, aztán vagy visszalaszik, vagy ébren nézelődik... majd felkel.

Van olyan is, hogy Lelle lent marad valami miatt, Áron pedig felébred korábban, mint szokott, olyankor átviszem a nagyágyba, hogy a többieket ne ébressze, és ebben az esetben meg is szoptatom, mert azzal visszaalszik.

16-17

Szép sorban ébred mindenki.

Uzsonnázunk, én ekkorra fáradok el, rendszerint a kanapé zugába húzódom, míg a három (Lelle még alszik általában... ha nem, akkor még fáradtabb vagyok :)) elolvasgat, vagy babázik, kirakózik, és olvasok, írok, levegőt veszek. Várjuk Danit, de ez még nagyon korai.

Ilyenkor szoktunk beszélni a hazaiakkal, ilyenkor alkotunk, ha van ötletem, és ilyenkor mesélek, bábozunk, társasozunk...

17-18

Lassan halad a délután, Lelle születése előtt ilyenkor már elindultunk a játszóra (a közeli most épp bezárva augusztus 31-ig), vagy a medencéhez, és egyre többször kérdezik, hogy mikor jön a papa. Lelle ébred, szopizik, nézelődik, aztán nyűgösködik. Én ekkorra összeszedem magam, és sütit csinálok, vagy palacsintát sütök, vagy gyerekezek kitartóan, mert mindnek szüksége van rám... vagy a palacsintára, és akkor képesek várni, és magukban lenni. Sütés közben úgy teszek, mint aki észre sem veszi, hogy egyre nagyobb a kupi... este úgyis elpakolnak. Vagy elpakolunk...

18-20

Valamikor Dani hazaér, összeszedjük magunkat, és a gyerekeket (fél óra) és elindulunk valamerre, ahol futhatnak, játszhatnak... Ha nagyon későn ér haza, akkor csak a helyi egységbe megyünk fagyizni, bringázni, halakat etetni, vásárolni, vacsorázni. Ha korábban, akkor messzebbre is eljutunk, pl. a tavas játszóra, vagy a tescoba... :) Ha van erőnk, akkor itthon vacsorázunk nyolctól, ha nincs, akkor inkább kint eszünk (ez jó itt, hogy sok olcsó hely van, ahol lehet enni, itthon pedig sokszor pont ugyanannyiból jövünk ki, és nem is esznek...).

20-21

Vacsora, fél kilenckor pedig szétválunk. Én igyekszem minél gyorsabban eltakarítani a romokat, felmosok ha kell... általában kell és mindezt a hangyák miatt... Dani pedig felviszi a kis hadsereget, a három állni tudót a kiskádba teszi, a mégkisebbet pedig nekilát megfürdetni. Lelle javában lubickol, mire felérek, lefürdetem a nagyokat, illetve csak Áront, a többiekre már csak felügyelni és picit utánmosni kell. Lefürdök én is, közben Hanna megtörölközik, Dani Lellét készíti az estére, a többieket pedig én terelem ki a kádból.

21-22

Fél tíz körülre mindenkin pizsama van, hármon még pelus is, itatók feltöltve, kellékek bekészítve, és mesélek. Rendszerint egy hosszabbat Hannának előbb, közben Mimi és Áron a legmorcosabb nézésünkre sem hederítve rohangál és ugrál a szivacson, aztán Mikoltnak egy Anna és Petit, Áronnak pedig egy böngésző oldalt.

Lelle alszik, vagy sír. Mindenesetre ezt Danival teszi, én pedig szívem szerint kettészakadnék...

Áron csak velem tud elaludni, ha Dani megy, ordít.

22-23

Fél tizenegyre általában már kihullott az összes hajam, Lelle alszik, Áron végre elpilled, Mikolt és Hanna még ficereg... de kijövök, mert ők már megoldják az álommanókkal... És amint kilépek, Lelle általában felsír, hasa fáj, vagy passz... Dani megy először, általában hiába... aztán én következem, és ha semmi sem használ, akkor lehozom, és ringatjuk felváltva... Lassan, nagyon lassan elalszik, és a kanapéra kerül, vagy az ágyba...

Kis filmezés, vagy világhírek begyűjtése következik, és várjuk az éjfelet, amikorra biztosan mind alszik már.

24

Ülök a kanapén, és nézegetem az aktuális képeket, természetesen a gyerekekről, és olvadozom, milyen szépek, édesek... Mert ilyenkor jut erre is. Időm, szemem... és felesleges fogadalmakat teszek olyanokról, hogy nem fogok kiabálni, amikor harmadszor is magára önti a levest, sőt, nem is fog érdekelni egyáltalán... hogy türelmesebb leszek, ha tépik egymás haját, vagy felébresztik egymást, neadjisten Lellét... hogy hagyom, hogy gyurmázzanak, mert mit nekem morzsahegyek az asztal alatt, és nem törődöm azzal sem, hogy behozzák a homokot, mert muszáj megkóstolnom a sütit. Feltétlenül idebenn.

Kamis, 19 April 2012

Áron 20 hónapos

Hatalmasat nőtt az elmúlt hónapban a második számú ezerarcú. Bébiből óriásbébi lett. A legtöbb változás Lelle születése okán történt, némileg muszájból, de tudtam én előre, hogy ez így lesz...

Itt van mindjárt a szopikérdés. Augusztus elseje óta csak akkor adok neki cicit, ha éjjel átjön és kér. Amíg annyi tejem volt, hogy fejnem kellett (volna), Áronnak adtam a felesleget. Kettőt szoptatni elég fárasztó. Nincs ellenemre, de sok volt... Mióta nem ömlik már, nem bánom, hogy Áron képes meglenni nélküle.

Az alvása is változott, elalváshoz már nem fekszem mellé, csak a kezemet simogatja, és cumizik, ami viszont új. Éjjel egyszer ébred, másodjára hozzánk jön. Reggel pedig mosolyogva ébred, ami nekem hihetetlen jó érzés... főleg a sokhónapnyi sírós, rángatós karrierünkre visszagondolva.

Mindent ért, a legösszetettebb utasításokat is simán, de csinálni csak ha kedve van. Mindent megértet, elképesztő mimikája van, és bármit elmutogat. Angol szavakat is ért, Devinek köszönhetően. Imádom az arcait, bármit leutánoz, és tudja jól, mennyire szeretem a szemráncolóst :)

Már nem csak rombol (bár még mindig ez a fő tevékenység, a száétszedés, széttépés, kipakolás, ő a legnagyobb kupikészítő még mindig... mentségére legyen mondva, ő segít a legkészségesebben, ha kérem, tegyünk rendet), épít is, a legújabb, hogy a duploból csinál magas tornyot, házat.

A legkedvesebb játéka a vizezés, kint és bent is. A kertben sokszor estig folydogál a slagból a víz, mert délelőtt hosszan eljátszik azzal a minimális csordogálással, amit a popsimosás után engedélyezek neki.

Sokkal nagyobb térre lenne szüksége, és sokkal több mozgásra. Gymboreen elemében van, ez az egyik legjobb alkalom a héten arra, hogy picit elfáradjon. A másik a medence. Teljesen lelazul, ha vízbe visszük, háton is úszkál már, és még mindig egy szemernyi kétsége sincs affelől, hogy a víz éppolyan biztonságos, mint a szárazföld.

Egyre több szót mond utánunk, és egyre többet használ is. A lányokkal ellentétben az ő elsői között előkelő helyen szerepel az autó, a motor, a traktor, a hajó, a busz és a repülő (remélem semmit sem hagytam ki :)).

Egy hatalmas, ártatlan kiselefánt még mindig, angyali arccal képes átgázolni a lányokon, megijed a gyíktól, lázba jön a hangyáktól, és lebeszélhetetlen arról, hogy szétrugdossa kint a leveleket, amit a takarítók gondosan összesöpörtek előttünk.

88 centi, majdnem 13 kiló, és ebben a hónapban sem nőtt foga (11nél tartunk, alul még csak három bújt ki, bár gyanakszom, mert egyfolytában a szájában matat, ahol fehérlik legalább három). Tejfölszőke, egy ideje nem vágattuk a haját, és így is jó simogatni a buksiját :).

Amikor éjjel Lelle után átmegyek, és megfogdosom, olyan nagynak tűnik... és tényleg az. 23as a lába, majdnem akkora, mint Miminek...

Mindenhol csupa izom, húsgolyónak hívjuk, meg kerekgyereknek, meg vasgyúrónak, meg dömpernek, meg kiselefántnak.

És még mindig baba, bújós, nagyon apás, cipeltetős, de már már szerves része a négyből a hármas egységnek.

Rabu, 18 April 2012

Lelle 5 hetes

Tegnap Dani azt mondta, hogy teljesen kék a szeme. Még változhat, nekem nagyon zöldnek tűnt az első napokban, de valóban, tagadhatatlanul gyönyörű kék lett belőle. Sosem gondoltam volna, hogy négyből háromnak lesz kék szeme... :)

Mikolt új nevekkel illeti mostanában, úgymint Jejjemejje, és Jejjike. A Jejjejóza elmaradt, pedig azt is úgy szerettem. Mi nem becézzük, hacsak az nem számít, hogy néha Áronnak, vagy Miminek, megint mások Hannának szólítom...

Kerekedik, simul, pöttyös állandóan, és napról napra több a szempillája, no meg hullik a babahaja.

Rettenetesen sokat sír esténként, volt egy időszak, amikor úgy tűnt, lecsengőben ez, mostanra ez úgy változott, hogy a fürdés után egy órát szendereg, aztán felsír, és onnantól fél egyig megállás nélkül kiabál. Egy alkalommal sikerült megtalálni a megoldást, bebugyolálva betettük a pihenőszékbe, az oldalára (ezek egytől egyig lényeges apróságok ám), cumival... és miután még mindig sírt, betettem az arca elé az egyik melltartóbetétemet. Dani szkeptikus volt, de Lelle elhallgatott. És aludt egy sorozatrésznyit, hogy aztán előlről kezdjük a ringatást...

Növöget ő is, mit növöget, ő a leggyorsabb mind közül :). Hurkákról azért még mindig nem beszélhetünk, van már két kisebb combtájékon... amúgy pedig balerina alkatú, hosszú, formás. A hurkákat a szimmetriájuk miatt szeretem leginkább, mióta Angéla megmutatta, hogy ez lényeges diagnosztikai szempont, minden ilyesmit árgus szemekkel kutatok. Jelentem rendben, mint ahogy a fejecskéjét is mindkét irányba fordítja, és középen megtartja. Azért ha egyszer hazaérünk mindenképpen megmutatom Kornélnak, remélem ő is így látja majd. :)

Még mindig ő a legjobb modellem, kivéve, hogy rákapott a cumizásra, ha pedig kiveszem, hamarosan sírni kezd... plusz cumi nélkül ezt a csíkszájat produkálja :) pedig esküszöm nagyon szép szája van :).

A mai kedvencem pedig ez...



Selasa, 17 April 2012

Batu Caves

A Genting és a Berjaya dombok felé is abba az irányba vezet az út, ahol a nagy istenszobor aranylóan magaslik. Mikolt is tudja már, mi a neve, és Áron, valahányszor meglátja, hangos óóóhűűűaaa felkiáltásokkal méltatja a valóban megkapó, monumentális építményt.

Szeretünk ide járni, ha nem futja messzebbre, akkor általában ez a végcél, a véges számú lehetőség közül ez a kulturprogram.

Mindig vannak emberek, mindig történik valami, vagy egyszerűen csak jólesik nézni ezt a nagyon más vallást, a nagyon más szimbólumaival, a rengeteg színes faliképpel, a száriban áldást osztó papokkal. Áron retteg ezektől a sötétbőrű, félmeztelen, összefirkált homlokú férfiaktól, általában Danira kötve keresi a menekülőutat, hangosan kiabálva mutogat. Aztán ha elefántszobrot lát, megnyugszik. Abból pedig szerencsére majdnem minden sarokban van egy.

Tegnap este is oda mentünk kicsit töltődni, a lányok a nagyonszép ruháikban jöttek, mondván, hogy ott mindenki nagyon szép ruhában van... és egyébként tényleg fantasztikus, hogy egy egyszerű szári, vagy a hosszított blúz és a nadrág plusz selyemsál mennyire nőies... mindig kedvet kapok, hogy legalább a kislányoknak legyen ilyenjük.

A bejáratnál levettük a cipőinket, ahogy azt szoktuk, Áron már akkor méltatlankodott, mutogatva, cipő, cipő... Pedig nem is olyan régen voltunk utoljára, azt hiszem épp a Lelle születése előtti napon.

A lányok azonnal sorba álltak áldásért, három ilyen hely is van a templomban, ezek közül kettőnél fehér pöttyöt, a harmadiknál, a shiva szentélynél pirosat kapnak.

Szeretem, ahogy a papok egyértelműen osztják ezt bárkinek, aki kéri.

Ez az egyik olyan hely Kuala Lumpurban, ahol sosem érzem magam kívülállónak, pedig sem a bőröm színe, sem a ruhám nem hasonlít az övékéhez... jócskán kitűnök közülük. És mégis.

Tegnap este ételosztás is volt. Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan működik ez, de most egy család ciplete a két nagy ételtárolót, amit a templom közepén álló fa köré épített pihenőfalra tettek, és kis zacskókba mérték a főtt csicseriborsót, és az édesrizst. Nem nagy dolog, mégis olyan szép szokás ez, pléne a szimbolikája tetszik, meg az, ahogyan aki csak ott van ilyenkor, az leül egy oszlop tövébe, és eszeget. Közben beszélgetnek, együtt vannak. Szép...

Miután lejutottunk a felső szintről, ahol a gyerekek kiszaladgálták magukat, a kezünkbe nyomtak néhány zacskónyi elemózsiát, kerestünk egy alkalmas oszlopot, és letelepedtünk. A mellé a család mellé sikerült, akik kislánya Lellét csodálta, aztán Mimivel játszott egy darabig. A mama, egy másik nő, a nagymama, az apuka, és négy gyerek. A legkisebb a kislány, ő is már vagy 9-10 éves lehetett,a fiúk közül a legidősebb 20 körül.

A gyerekeink persze kaptak a szocializálódás lehetőségén, és hamar melléjük kerültek. Eleinte azt ették, amit mi adtunk, aztán később azt, amit tőlük kaptak. Áron ekközben jóllakott, és szaladgálni kezdett a család körül, kikerülve az oszlopot, elfutva mellettünk. Néha a nagymamán gázolt keresztül, aki a karjaival követte, nehogy elessen.

Amikor pedig egy huszárvágással a kör közepén gndlta lerövidíteni az útját, beletaposott az egyik adag rizsbe. A mama felkapta, kiszaladt vele a lábmosóhoz, majd tisztára sikálva hozta vissza. Épp negyed órája ismertük egymást.

Egy egy ilyen mozzanatért olyan hálás vagyok... és ezek azok az apróságok, amiket kínaiaknál sosem, malájoknál pedig csak ritkán tapasztaltunk eddig. Ha gyerekekről van szó, az indiaiak állnak hozzám a legközelebb. Dolgozni valószínűleg nem velük a legjobb, de ez legyen más gondja. :)

Senin, 16 April 2012

Készülődnek haza

Úgy tűnik, az itteni mandátum lassan lejár.

Nem így terveztük, de mostanra megtanultam, az efféle dolgokat nem lehet tervezni.

Részleteket azért nem írnék, mert nincs belőlük kellőképpen kiforrott megbízható, és egyelőre még Danit sem kérdeztem meg, hogy írhatom-e...

Pont ezek miatt a részletek miatt érzem magam egy kissé hintában, kicsit olyan ez, mint a hosszútávfutó a rajtnál, aki arra vár, hogy dördüljön el a pisztoly, tudva, hogy sokat és nagyon nagy energiákkal kell teljesítenie, de hogy az a pisztoly mikor óhajt végre elsülni... senki sem tudja.

A lényeg, hogy azért készülődünk, legalábbis lelkiekben mindenképpen, és bár a gyerekekkel erről még konkrétan nem beszéltünk, egészen jó antennáik vannak, meg nem is süketek (csak ha egyébről van szó...).

Két kis párbeszéd következik, az egyik KisMikolt az autóban. Sóhajt (ezt kitől hallotta, hogy így kell gondterheltnek lenni...).

- Papa, én úgy szeretnék Magyarországra menni.

- Nocsak... és miért?

- Mert a Jutka is ott van.

- És mit szeretnél ott csinálni?

- Hát... visszavinni a papucsát... annak szerintem nagyon örülne.

Áron álmát őrzöm, illetve őrizném, de mind zsizseg. Rájuk dörrenek... elcsendesednek. Hanna feláll, csendben odajön hozzám (tudja, hogy nem nagyon rajongok ezért, mert Áron általában a félálomból aktív üzemmódba vált ha megérzi Hannát), általában azt szeretné ilyenkor, hogy ölelgessem meg. Már épp ráncolnám a szemöldököm, mikor suttogva megszólal.

- Mama, mi előbb megyünk haza Magyarországra, mint a Bogiék?

- Ezt hogy érted Hanna?

- Hát hogy nekünk előbb megy haza a repülőnk, mint nekik.

Kisimítva a ránc, megértem, mit szeretne...

- Ők most épp ott vannak... De amikor ők visszajönnek, akkor még nagyon sokáig itt fognak lakni. Amikor majd mi hazamegyünk, akkor már nem jövünk ide vissza. Soha többet.

Csend. Belekapaszkodva ebbe a csendbe átfut rajtam egy csomó érzés, fogalmam sincs, Hanna mit gondol éppen. Folytatom, ül az ölemben, simogatom a haját.

- Nekem hiányozni fog majd a meleg, meg a medence...

Felül, rámnéz, bár a sötétben nem látom az arcát.

- De Mama, a házunkban is van medence... emlékszel (csilingel a hangja) hogy a slaggal töltöttél bele vizet? Na majd azt a medencét megint felállítjuk, ha nyár lesz, mert ha meleg van otthon, akkor a mi udvarunkban is lehet medencézni. Télen nem, de nyáron igen.

Megpuszilgatom, visszamegy.

Én meg azon tűnődöm a fennmaradó fél órában, míg szabadulok, hogy mennyi ruhát kell beszereznem a télre...

Minggu, 15 April 2012

Azok a csodás kockák

Hanna egészen picike volt, mikor rájöttünk, hogy ha a nagy esti sírásnak véget akarunk vetni, a legjobb módszer, ha a mosógépre applikált alkalmi pelenkázóra tesszük. Véletlenül a kazán alatt volt a mosógép, és akárhányszor letettük oda, Hanna hatalmas szemekkel bűvölte a kazán alját, elfelejtve az összes bánatát.

Megnéztem mit figyel, a kazán alja rácsos volt. A kontúrok, ahogy a luk sötétje váltogatta a rács fehérre festett csíkjait, az volt ennyire lenyűgöző.

Ahogy kicsit később a könyvespolc ejtette rabul...

Van nekünk egy pihenőszékünk, Hannáé volt eredendően, aztán mindegyik örökölte, Áron rengeteget aludt benne minikorában, az asztal tetején. Kornél nem szereti, főleg amiatt nem, mert amikor három és négy hónapos koruk környékén a babák elkezdenek hasból felülés jellegű mozdulatokat produkálni (ami reflexes, egy idegrendszeri érés mellékhatása, semmi igazi adaptív funkcióval nem bír), akkor hajlamosak megkapaszkodni, és felhúzni magukat ülésbe. Ami pedig egyfelől korai, másrészt pedig nem is igazi, mert a felülnést (és bármi egyéb mozgást is) támasztással jó elkezdeni... Áronnál már figyeltem erre, mert tudtam, hogy kell. De ne szaladjunk előre ennyire...

Nos, míg ilyen picikék, ennek nincs jelentősége, viszont mindegyikük szeretett összegömbölyödve nézelődni, leginkább azért, mert a mi végtelenül egyszerű székünk huzata kockás.

Lelle a negyedik, aki a nagy sírás közepette bekerülvén a székbe (zavar ez a szó, mert igazából nem is szék, hiszen fekszik benne), nagy szemekkel fixírozza a huzat kockáit. Mindezt oly hatékonyan, hogy többször bele is aludt már. Legutóbb ma délben, előtte pedig tegnap délután, mikor futtában került bele a sarokban, a játékok közé száműzött alkalmatosságba. Egészen úgy nézett ki, mint egy a lányok sok játékbabája közül. :)

Sabtu, 14 April 2012

Kirakó

Csütörtökönként a gyerekeim megtáltosodnak... Nem mindegyiken, de többnyire.

Nem mennek oviba, talán ez az ok, bár ugyanolyan korán kelnek, mintha mennének, és nyilván fáradtak is... és mégis.

Ma pl. leszámítva pár összetűzést hihetetlen összhangban játszottak, Hanna Áronnal a kertben vizezett egy csomót (új dimenziót nyitottak kismedencézés terén, a falhoz állítottba vizet engedtek, és a felfújható gyűrűkön fetrengtek, szorosan egymás mellett), Mikolt pedig egyedül játszott majdnem egész délelőtt.

Az emeleten babázott, gondosan kiszedve majd minden plüsst is a nagykosárból, az ágyába fektette őket, és betakargatta mind a harmincat.

Aztán négy babával és a hordozóval (ami a sok gyerek mellett csálén lógott a karján) jött ebédelni, a hatodik felszólításra... ma mégsem sikerült neheztelnem rá emiatt. :)

A legnagyobb meglepetést viszont ma a címben említett kirakózás okozta nekem.

Mikolt sem nem az az egyhelyben ülő, sem pedig az az igazi szüszmötülő típus. Mondhatnám ezt úgy is, hogy nem igazán kitartó, de ez nem igaz... csak nem érdekli egy sor dolog. Mert mondjuk könyvet nézegetni nagyon hosszan képes, sőt kipakolni is módszeresen pakol... viszont az esti mese egy jóideje kikopott Mimi életéből, egyszerűen nem hajlandóm kivárni, míg végigolvasom. Lehet, hogy fejből kellene... most viszont nem vagyok erre alkalmas.

A kirakózás Hanna privilégiuma volt eddig. Mikolt mégcsak a közelébe sem ment, leszámítva azt a kevés alkalmat, amikor kedvet kapott, és Hanna mellé kuporodva elnézegette egy darabig, hogyan készül a kép.

Szülinapjára kapott egy bárányos, nagyméretű, katicásat, hátha kedvet kap...

És lőn.

Tegnap először csak arra lettem figyelmes, hogy fent teljes a csend, és Mikoltot jóideje nem láttam. Este, amikor végre feljutottam, a játszórészen három teljes szett kirakó várt, hibátlanul összerakva a szőnyegen. Két kilenc darabos, és egy hatos. Nem volt szívem szétszedni. :)

Ma pedig nekilátott egy komoly 40 darabosnak, leült a kisasztal mellé, és míg a többiek a teraszon pancsoltak, ő kitartóan küzdött a részekkel. Teljesen más technikával, mint Hanna, de tökéletesen illesztette egymás mellé a darabokat. Soha még ennyit egyhelyben ülni és egy dologra figyelni nem láttam, repesett a szívem, ahogy oda-odapislogtam, nehogy elvesszen a varázs.

Végül Hanna bejött és a segített befejezni a képet, de a nagyját Mimi csinálta.

Jumat, 13 April 2012

Negyedéves értékelő

Harmadszor írom meg ezt a bejegyzést. A második elszállás után egy órát bőgtem a medence mellett, ezen az átkozott állandó várakozó létemen, amiben semmi, de semmi kontrollom nincs. Megőrülök ettől az érzéstől, és ordíthatnékom van a tehetetlenségtől... most utoljára nekifutok, mert fontos, nagyon fontos nekem ez a bejegyzés.
Három hónapja indultunk útnak, gondoltam összefoglalom, mik történtek ez idő alatt, és milyennek látom most a helyzetet.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha anyukám az első hét hetet velünk töltötte. Hosszú volt a várakozás, itt is, otthon is, és nehezen fogadtuk be a megszokottak hiányát, egy olyan közegben, amiből már egyetem után vidékre menekültem. Azt hiszem, rengeteg hálával tartozunk Josephynek, amiért olyan módon volt mellettünk az első pár hétben, mintha családtag volna, segített, bár végül nem az ő hathatós közbenjárásával sikerült olyan helyet találnunk, ahol el tudtuk képzelni a hosszabb távú jövőt.
December közepétől vált egy kicsit rendezettebbé, és talán könnyebbé az életünk, egyfelől a rosszulléteim akkorra csillapodtak, másfelől pedig megérkeztek a bútoraink, tárgyaink (leszámítva néhány kisebb nagyobb apróságot, amiből a nagyobb az én szívemet fájdítja, ugyanis eltűntek az aranyékszereim, és ezért senki sem vállal felelősséget... ez persze nem teszi könnyebbé az érzést, hogy elvitte valaki azt a felbecsülhetetlen értékű, nagyapámtól kapott gyűrűt, amit a 18. szülinapomra adott, vagy a lánykérésem emlékét, amit Hannának szerettem volna egyszer adni...) amitől a gyerekek ismét a megszokott módon tudtak létezni.
Dani munkája a második héttől része az életünknek, lassan megszokja ő is, mi is, és bár sokkal nyugisabb az a tempó, amit itt diktál, zömmel magának, azért mint minden újdonságba, tenni kell ebbe is, hogy teremjen. Ezzel együtt úgy érzem, sokkal több energiája marad ránk, főleg ebben a kicsit sem plusszos helyzetben, amikor újra felborul a családszerkezet, illetve az én hozzáadott értékem mondjuk fele az általam elvártnak.
Jó, hogy sok az ünnepnap, jó, hogy most is itthon van négy napot, így ügyesebben be tudom osztani azt az energiamennyiséget, ami rendelkezésre áll.
A ház még mindig nem otthon, bár Hanna épp a napokban nevezte annak először. Én még sokszor kapom magam azon, hogy a kanapén ülve elmerengek az otthonról, és szokom a látványt, az érzést. Pedig valószínűleg belül kell megérkeznem, mert maga a környezet fokozatosan szépül, alakul, sőt, a külső terek kifejezetten szemet-lelket gyönyörködtetnek. Sokszor jut eszembe, amikor az oviba megyek Hannáért, hogy le kellene fényképeznem egyszer az utat, mert annyira jó végigmenni a bambuszokkal övezett járdákon, a tó partján, nézni a zöld fákat, a rendezett járdát... még harmincsok fokban is.
Lassan alakulnak a rutinok, és nagyon lassan kezdjük felfedezni a kerítésen kívüli világot is. Az a szombat azért is volt nagyon jó, mert végre találtunk olyan kikapcsolódási lehetőséget ebben a Plázavárosban, ami nem csak az evésről, vásárlásról, mozizásról szól, hanem egyéb tartalmakkal is meg tudja tölteni a hétköznapokat. Nagyon hiányzott már mindez, és kevés hitem volt benne, hogy találunk ilyet.
Egészen biztosan legjobb helyen lakunk KL-en belül, bármerre induljunk, autópálya van a közelben, gyorsan eljutunk bárhová, forgalomtól függően. De tényleg azt gondolom, hogy a mászóhely és a kis uszoda mellett, ha ma tényleg megtaláljuk azt a lovasklubot is, amiről csak álmodni mertem eddig, akkor nagyjából sikerült reprodukálni az otthoni állapotot, már ami a sportokat illeti. Sőt, már a kezünkben van a landlord által aláírt papír is, ami feljogosít a klubház használatára, vagyis lehet végre konditermet, még három medencét és még ki tudja mit használni, sétatávolságon belül.
Ez a három hónap kellett ahhoz is, hogy kitapasztaljuk, megtaláljuk, hol lehet minőségi lisztet, megfelelő felvágottat, jóízű joghurtot kapni, ami bagatellnek tűnik, de lévén ez itt Ázsia, mindennek édes az íze, és szokatlan, az első idők nagyon nagy energiaráfordítást igénylő aktusai a vásárlások voltak. Mára végre nem a körítés veszi el az időnket, hanem a lényeg, és ez nagyon sokat jelent. Pláne, hogy minden nap főzök (hiszen itt nincs házhozszállítósdi, és a gyerekek sem nagyon bátrak, kivéve a sushit :)), olyanokat is, amiket soha életemben, mondjuk a nagymamák ízeit is, hogy pótoljak valamit az otthonból. Ez az egyik legnagyobb változás talán az életemben, hogy rengeteget és sokfélét főzök. Nem mintha cél lett volna, magam még most sem tartom jó szakácsnak, bár ezt cáfolják a fiúk mostanában...
A kapcsolataink is alakulnak, de a maguk természetéből fakadóan nagyon nagyon lassan. Türelmes vagyok, mert tudom, nekem is kell befektetnem, és ezt három és egy féllel nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak az otthoni barátok, a család, és meglehetősen utálom ezt a hét óra időeltolódást, mert nagyon bekorlátozza a kapcsolattartás lehetőségét. Így marad a blog, és a lehetőség szerinti minél több skype. Kevés...
Gyarapodtunk kultúrában (a miénk változatlanul nagyon hiányzik, a belvárossal, a sokféle múzeummal, táncelőadással, egyéb színházzal... és még sorolhatnám), nyelvben, már most lenne egy csomó mesélnivaló az unokáknak is, és mégis úgy érzem, ez még mindig nagyon nagyon az eleje valaminek. Nagyjából így állunk, remélem három hónap múlva még több pozitívumot tudok majd sorolni, azért most megszavazok magunknak az elmúlt időszakért egy erős négyest.
(megírtam, megkönnyebbültem, aki olvassa az most kivételesen ne csak magának tartsa meg a gondolatait kommenteljen, mert nagy szükségem volna rá... és most megpróbálom közzétenni...)

Kamis, 12 April 2012

Féléves helyzetjelentés

Pár nappal el is múlt már, hogy fél éve itt élünk.
Még mindig meggyőződésem, hogy kell egy év, mire szép lassan helyére kerülnek a dolgaink, kiismerjük magunkat ebben a világban, megtapasztaljuk az erősségeinket, gyengeségeinket egyaránt annyira, hogy abból meríteni is tudunk majd már.
Nekem sokkal könnyebb volna mindez, ha lenne egy keret, mint pl, az évszakok változása. Ebben az örök nyárban csak múlik az idő, de nem változik. :)
Egy hónappal ezelőtt éreztem először, hogy már nem zavarnak a körülmények, nem az veszi el a legtöbb energiát, hogy figyelnem kell, mert minden új, ismeretlen, szokatlan, kezdve az arcoktól, az ízekig, illatokig. Volt egy nap, amikor az autóban ülve már nem kellett a gps ahhoz, hogy eligazodjak, megtaláljam a helyet, ahová mennem kellett. Maradt egy kis nézelődéssel kitölthető szakasz is út közben, és sikerült akkor először a gondolataimba merülnöm vezetés közben.
Az elmúlt három hónap már nem a túlélésről szólt csupán, hanem a berendezkedésről, az otthonteremtésről. Arról is, hogy rátaláljunk magunkra, az itteni utunkra, és most először merült fel bennem a kérdés... mit is keresünk itt valójában. Nem mondom, hogy kielégítő választ kaptam a kérdésre, de formálódik. A legőszintébb válasz, hogy ez a három év annak a nosztalgiának a valóra váltása, hogy jó nekünk világot járni, annak a ténynek a gondolati mellőzésével, hogy a mostani élethelyzetünk nem ugyan olyan, mint hét évvel ezelőtt.
Nem volt a döntésünkben semmi racionális azt hiszem, és egyáltalán nem szeretném ráhúzni ezt arra sem, hogy a gyerekeknek ez milyen fantasztikus lesz majd. Nem volt hosszas előkészítő munka, és senki sem állt mögöttünk. Egyszerűen jött egy lehetőség, mi pedig éltünk vele.
Hogy emiatt millió olyan nehézségbe ütközött a beilleszkedés, ami másoknak pl. magától értetődően nincs, részben rajtunk múlt, részben nem is vettünk róla tudomást.
Abban a hitünkben, hogy az úton menni kell, a többit pedig majd megoldjuk, nekivágtunk.
Ma már lehet, hogy egy kicsit legalábbis körültekintőbb volnék... Mert ez a fél év arra is elég volt, hogy tudjam, mik azok sarokpontok, amiket mindenképpen tisztázni kell, mielőtt egy család nekivág a nagyon távolinak, ráadásul négy ekkora gyerekkel.
Talán ez a legnehezebb most, hogy higgyek benne, a gyerekek kapnak. Épülnek, okosodnak, és nem okozunk nekik maradandó sérüléseket. Mert hogy mi, a házasságunk, a kapcsolatunk már most erősebb, mint valaha, az nem kérdés. Kellene még egy adag hit és türelem nekem, hogy ennyire biztos legyek magunkban a gyerekek szempontjából is. Pedig rengeteget változott az, ahogy vagyok velük, ahogy "nevelem" őket, nagyszülők, barátok nélkül... Én maradtam nekik és Dani, és most Peti. Rengeteg dologra emlékeznek a lányok, és sokat emlegetik az otthont, Magyarországot, de mert még legalább egy év, mire először újra látják majd a szülőföldet, nem tudom, mennyire reális a kép, ami bennük él.
Áronnak már ez az otthon. Tegnap a játszóra gyalog ment a háztól, ez egy kb. negyed órás séta az ő tempójában, végtelenül boldog volt, hogy önálló, és pontosan tudta, mikor merre kell kanyarodni. Hanna anno a Barackos játszótérrel volt így, mikor Mikoltot vártam. Eszembe jutott, és kicsit megsirattam magamban... :) Mellette pedig nagyon furcsa jó érzésem is volt, hogy Áron szeret itt, és Lellének már végképp ez lesz az ismerős, az otthonos.
Az amerikai család egy pár hetet odahaza töltött. Amikor megjöttek, a gyerekek vidáman szaladgáltak az udvaron, Kristen szerint fáztak odahaza a tavaszi időben...
Köt minket ide jónéhány dolog már, és ezt nagyon érdekes megélni. Hogy tudom, vannak részei az itteni életnek, amik nagyon hiányoznak majd, ha egyszer el kell mennünk. Ez is új, pár hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen. Ezek pedig főleg apróságok, de mégis vannak. Mint az állandó friss gyümölcs, és a medence, a víz, Penang közelsége pl.
Vannak kapcsolataink, alakulóban, és nem sok, de már nem vagyunk teljesen egyedül. Napi szinten még mindig nem beszélgetek senkivel, de tudom, hogy sokan innen is gondolnak ránk. Karen, Kristen, auntie Julie, Yohana, Valerie, Magdalena... hogy csak néhányukat említsem. Nincs játszótéri kisközösség, és ez nagyon hiányzik, és nincs állandó közeg sem, ahol ugyanazokkal lehet rendszeresen mélyíteni a kapcsolatokat, de ezek a meglévők rajtam múlnak, hogy mennyire szeretném, tudom mélyíteni. Nagyon igaz az, hogy nem az anyanyelven kommunikálni, nem olyannal, akinek jelent valamit Babits, vagy Miskolc... nehéz. Egyrészt, mert folyamatos monitorozást igényel, hogy vajon ami nekem ezt jelenti, az neki is, vagy sem... Magdalena, aki lengyel, vele érzem itt egyedül, hogy egy a tő.
És persze itt van mindjárt Szilvi és Ákos, akikkel viszont nagyszerű, hogy csak négy órányira vagyunk egymástól, azt hiszem ez egy hatalmas adomány, hogy épp ők, épp most, épp itt vannak. És nem csak nekem, de a gyerekeknek is. Minden alkalommal, amikor találkozunk egyre mélyül a kapcsolat. És ezért nagyon hálás vagyok.
Ennyit a nagyobb horderejű dolgokról, az apróbbak viszonylag változatlanok... A miteszünk témakör annyiban bővült mára, hogy találtam a tescoban egy remek foodcoutöt, ahol 300-400 forintért lehet enni nagyon jókat. Azóta többször is voltunk ott, mint ahogy abban a kis indiai félig nyitott félig zárt étteremben is, amit még Szilviékkel fedeztünk fel. Innen lehet hazahozni mondjuk rotit, ami olyan, mint a palacsinta, és van hal is, amit a gyerekek nagyon szeretnek.
Visszatekintve erre a fél évre... olyan, mint egy új gyerek, az eleje lassan megy és rengeteg benne a kihívás, aztán hirtelen felgyorsul az idő, és egyre gyorsabban pereg. Most így érzem. Helyére került sokminden, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek hullámok, de a kérdések, amiken dolgozom már mások, mint decemberben.

Rabu, 11 April 2012

Egy fotelnyi kislány

Szép lassan formálódunk. Hatunk családdá, hármunk nagytestvérré, ketten négygyerekesekké. Én pedig ismét egy újszülött édesanyjává. Mind izgalmas, mind kihívás, mind szép.
Gyakoroljuk, hogy a táskában legyen kicsi és nagy pelus is, plusz popsitörlő, három kulacs, két cumi, de inkább három, csereruha, textilpelus... hogy hogyan fér el mindenki az autóban, hogyan kell a babakocsit összehajtogatni, és úgy elhelyezni, hogy a legtöbb hely maradjon az egyebeknek... hogy minek hol van a legjobb helye a lakásban, hogy csak a praktikus részeket soroljam. :)
Ennél persze sokkal izgalmasabb, ahogy Lelle alakul, változik. A kezdeti fogalmamsincs állapot (már ami a ritmusokat illeti) elmúlóban van, bár még messze sincsenek rutinjaink, kivéve az esti fürdést. Szeretem az estéket, mégha sok is a sírás, és legtöbbször egyszerre két helyen kellene lennem ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Áron és Mikolt fürdeni nem szeretnek, Lelle a fürdés utáni időt.
Dani Lellét fürdeti, én a többieket, aztán Lelle a nagymamával lazít, míg a többieknek mesélünk (paralell legalább kétfélét), majd Áron álomba szopizza magát.
Aztán Lelle következik, ő a nehezebb dió, általában ilyenkor kezdődik az a háromnegyed órától háromig terjedő intervallum, míg eszik, sír, aztán elalszik.
Egyre könnyebbek ezek az elalvások is, úgy tűnik, hogy összeszoktunk, már vannak eszközeim, és Lelle is egyre inkább reagál ezekre. Például a legtöbbször beválik, hogy a bal oldalára fektetem, és szorosan magamhoz ölelem, közben fogom a kezét, és simogatom a hátát, pocakját. Csend és sötét kell az elalváshoz... de csak éjjel.
Ha végül elaludt, akkor egyszer ébred az éjszaka során, akkor is csak nyögdécsel, eszik, és alszik is tovább. A reggeli után 11ig, van, hogy délig nem is hallunk felőle.
Nap közben sokat alszik, tulajdonképpen majdnem egész nap... Két napja, hogy többet van köztünk, nyitott szemmel nézelődik. Délután sokszor kér enni, bepótolva a délelőttöt, és leginkább belealszik. Ahogy simán elalszik a babakocsiban és a hordozóban is.
A sírása kismacska, a szeme talán mégis kék lesz, a haja még mindig sok és sötét, leesett a köldökcsonkja, és egyre halványabb a könyökén a piros folt... és rengeteg kakis palusa van, zömmel nyakig... A nagymama tegnap este ruhát is cserélt :), magán.
Árad a babaillat, ömlik a tej. Jó nekünk? :)

Selasa, 10 April 2012

Másról se...

Kicsit egyhangú a blog posztjainak témája mostanában... belátom :) de míg tart a hormonbomba, és míg Lelle az egyetlen, aki zokszó nélkül áll modellt...
Szobafogságra ítéltettem, tegnap itt jártak Karenék, játszótereztünk, délután pedig PutraJayat mutattuk meg a mamámnak, és meglehetősen elfáradtam. Ráadásul Veelan azzal engedett haza, hogy ha erősen véreznék, akkor jöjjünk vissza... hát valami hasonlót produkálok, ami rosszabb, mint szeretném, de nem annyira, hogy azonnal rohanjunk... de azért engem is, Danit is aggaszt. Holnap felhívjuk Choongot.
Lelle egész nap melegkiütéses, reggel a legpöttyösebb. Aki dunna alatt alszik a legfinomabbakat... :)
... és hogy a többiekről is legyen pár új.
Áron kukucsol ha fényképezném, aztán rohan megnézni a művet :) és nem érti, miért mondogatom, hogy ez nem az...
és mondja magára, hogy Ájó.
A lányok rákaptak a Fekete Péter kártyajátékra, egész nap zsugáznának. Kissé átértelmezve a szabályokat, azon versenyeznek, kinél marad a FP, és persze ennek érdekében még a másik lapjaiba is bele belekukkantanak :)

Senin, 09 April 2012

Útleveles

Postás csengetett ma délelőtt... négyet. :)
Meghozta Jakartából Lelle születési anyakönyvi kivonatát, a magyar nagykövetség által fordítottal együtt. A hiteles fordítás okán még mindig Gonci Lelle Roza a név.
Dani felhívta a szingapúriakat, ott azt mondták, nem lesz baj, hogy nincs ékezet a névben... viszont kérte a konzul, hogy szerda helyett kedden menjen Dani, mert ő szerdán már szabadságra utazik, Magyarországra.
Vagyis ha holnap Dani odarepül, akkor a konzul magával viszi a papírokat Magyarországra.
Egy körrel kevesebb.
Otthon az anyakönyvi hivatal kiállítja az eredeti magyar anyakönyvet, aminek vissza kell érkeznie ide, majd útlevél igénylés, és kiállítás, és készen is vagyunk...
Senki sem tudja, mikor.
Köszönjük a felajánlott segítségeket ezügyben, nagyon jó lett volna ha valóban tudunk velük élni...

Minggu, 08 April 2012

Útleveles 2. kör

Dani ma hajnalban repülőre szállt, Szingapúrba ment kicsit dolgozni, közben pedig Lelleügyeket űintézni. Vitt minden papírt, amit kellett, és bízott abban, hogy meglesz az az egy lap, amit anno aláírtam.
A fenntartásunk oka, hogy magyar nagykövetségen az utolsó látogatásunk óta cserélődött az emberállomány, az akkori konzul mandátuma lejárt, a mostani pedig csak ideiglenes. Nem is volt túl segítőkész, nem beszélve arról, hogy mennyire nem is ismerte az ügymenetet a mi esetünkre vonatkozóan. Nem gondolom, hogy százával születnének a magyar gyerekek ezen a vidéken, de annyit mondjuk megtehetett volna, hogy legalább alaposan utánajár, és úgy tájékoztat a teendőket illetően.
Kaptunk egy kis segítséget, amit ezúton is nagyon köszönünk. A nagykövetségen dolgozik egy barátunk ismerőse, barátja, aki férjestül, gyerekestül él Szingapúrban, és jelenleg a legtöbb infoval és tudással rendelkező személy ott. Már tudott rólunk, mikor Dani odaért, beszélgettek, segített, így most legalább tudjuk, amit tudnunk kell...
Vagyis egyrészt azt, hogy a magyar születési anyakönyvi kivonat fizikai birtoklása nem feltétele az útlevél igénylésének. Csak az, hogy hivatalosan el legyen indítva a kérelem. Vagyis azzal, hogy Jakartában lefordították a maláj hatóságok által kiállítottat, és megküldték Szingapúrba, ezt a feltételt teljesítettük. Ami egyben azt is jelenti, hogy ha Dani vitt volna két fényképet Lelléről, és egy aláírt papírt a kérvényezésről, akkor már ma útlevéllel jöhetett volna haza...
A magyar születési anyakönyvi kivonat nagyjából egy hónap alatt lesz készen, de erre itt nincs is szükségünk. Daninak pedig lesz mégegy útja a szigetre valamikor. Viszont jót beszélgetett ma, és legalább tudjuk, hogy kit kell keresni, kérdezni ezen túl. A konzul pedig holnap elviszi a papírjainkat Magyarországra. Ez is eredmény :)

Sabtu, 07 April 2012

MimiLelle

Ma reggel, amikor kezembe került a kisbody, eszembe jutott egy kép, amit annyira szeretek a kéthetes Mikolról. Annyira benne van Mimi mai arca ebben a fotóban... Mikolt babakori képeit nézegetve sosem látom a többieket, annyira egyedi ő, a szemeivel, a karikákkal alatta, a kócos hajával, ami már pár centisen sem lapult a fejecskéjére :)
Lelle más...
Főként a habitusa okán, és bár van bennük tagadhatatlanul közös (példul hogy napestig nézegetném mindkettejüket :)), mégis más... hiába az egyforma ruha, meg zizegős párna :)

Jumat, 06 April 2012

Kint is pancsol, bent is pancsol

Tegnap délután Áron kimasírozott a kertbe.
Szokott ilyet máskor is, de rendszerint pár perc után bejön, kézen fog(na...), és rángat kifelé. Kompániára van szüksége, egyedül nem jó. De tegnap különleges napja volt. Alig hallottunk felőle, miután kimostam a kakiból, és meztelenül tehette a dolgát. Picit nyitva hagytam neki a kerti csapot, talált egy szivacsot, egy vödröt, és ezek bűvöletében töltötte az elkövetkező másfél órát. Locsolt, öntözött, mindent lemosott, a faltól a földig, a virágoktól a terasztajtóig.
Aztán megjelent egy formával, közölte "hal" (és tényleg az volt...), majd mutatta az irányt a homokozóba. Csináltam neki néhány formát, aztán egyedül hagytam. Újabb fél óra áhitat, ezúttal a homokformák bűvöletében.
Végül visszatért a vizezéshez. :)
Az egyik legjobb dolog az ittélésben (azt hiszem már említettem néhányszor), hogy bármi bármennyire bármikor vizes lehet, semmi esélye a megfázásnak, illetve bármi percek alatt újra száraz lesz. Plusz nem kell ruha sem... úgy meg könnyű dolgom van ha homokos, vizes a gyerek.
Ugyanakkor sok esetben annyira meleg van odakinn, hogy még pancsolni sincs kedve a kertben semelyiknek. Áront viszont cseppet sem riasztja vissza sem a magasság, sem a hely korlátozott mérete... beveszi magát a mosogatóba is ha kell, és ott vizez. Mellette kell állni, mert különben mindenhova jut, de olyan átszellemülten kísérletezik, hogy nem lehet nem engedni a kérésnek. :)
A habtest pedig egyre inkább az... főleg mióta a tartalmas anyatejjel fejezzük be a napokat... látványosan megerősödött... vagy csak Lelle mellett tűnik óriásbébinek?

Kamis, 05 April 2012

Csak egy régi dia

Hogy miért olyan fontos a kireütött ez a gyerek kérdés?
Fogalmam sincs :) (Illetve de, de az nagyon földhözragadt magyarázat volna ide... mondjuk hogy erősítendő a kötődést, vagy igazolást keresni az egységünkre...)
Már magamon is mosolygok, de tényleg minden napnak megvan az a része, amikor ezzel foglalkozom... :) Zömmel a szoptatások alatt, nézegtem, csodálom, hallgatom a kortyolást, a szuszogást (hogy ez mennyire elfeledteti az összes nyűgöt...), puszilgatom, szagolgatom, és közben kérdezgetem őt is... Kire hasonlítasz kicsi Lelle? :)
Aztán ma volt egy grimasza, tegnap egy mosolya, ébren, csaknekem... és a kettő együtt egy régi diát juttatott eszembe. 1977ben készítette az apukám.
Sosem gondoltam, hogy bármelyikük hasonlíthat rám, most sem hiszem, hogy magukon és Danin kívül bárkire is (Áron még Danira sem... :))... de ma egy kicsit megdobbant a szívem. :) Hátha van belőlem is valami bennük...

Rabu, 04 April 2012

Komatál

Ez is egy olyan szokás, ami miatt melegséggel tölt el, ha hazagondolok. Bár nálunk "falun" erről sosem hallottam, azért az anyukám, Marianyukám, Vikibarátnőm az első időkben engem is elláttak mindenféle földi jóval, ami ilyenkor segít a családnak életben maradni, nekem pedig hamar felépülni, és csak a kisbabámra koncenrtálni.
Szlovákiában, Erdélyben, sőt Piliscsabán a mai napig szokás húslevest, rántott húst, bort vinni a frissen szült anyának. Ahogy egy barátunk mesélte, a piliscsabaiaknál ez egy igencsak irigylésre méltó kezdeményezés, a kisgyerekes családok összefognak, és ha ismerik az új anyát, ha nem, minden nap valaki visz neki enni. Szerintem ez gyönyörű.
Sosem gondoltam volna, hogy itt a világ végén is így működik ez, hogy fontos dolog másoknak is, hogy kisbaba érkezett hozzánk, azon kívül is, hogy gratulálnak, esetleg velünk örülnek.
Még a kórházban voltunk, amikor Yohana egy csokor virággal és egy képeslappal jött át hozzánk. Dani munkahelyén (bár ez minden alkalom esetében így van, mégis megható volt) a nagycsapat pénzt gyűjtött, a főnöke ajándékot küldött, kaptunk egy rezgő pihenőszéket, egy csomag kisruhát két másik kollégától...
És az igazi komatál... egyfelől anyukám ittléte eddig nemismert kényeztetés nekem. A mélyhűtőnk lassan dugig van mindenféle finomsággal, így miután hazamegy is lesz mit ennünk egy darabig. Devi első héten hozott nekem húslevest. Aranyló, nem csípős, és mégis egy cseppet más ízű, mint a miénk. Aztán hozott hallevest is, és ma ismét főzött egy nagy adag húslevest.
A legnagyobb meglepetést a négygyerekes amerikai szomszédcsalád, Kristenék okozták.
Pár napja egyik délután csengettek, öten álltak az ajtóban... három hatalmas csomaggal.
Kristen hozott egy hatalmas tál csirkés tésztát, salátával, friss kenyérrel (az igazi bangasari pékségből valóval), két hatalmas doboz fánkot, és egy kisebb csomagnyi ruhácskát Lellének.
Lelle épp a nappaliban aludt, sajnos elmulasztottam lefotózni, ahogy hét gyerek figyeli az álmát :)
Minden ilyen ajándék meghat... Vannak körülöttünk fantasztikus emberek.

Selasa, 03 April 2012

Hároméves a Kisoroszlán

Hároméves lett ez az ezerarcú, milliószínű, rajzoltszemöldökű, aprócska, nagyhangú, erős akaratú, tisztatekintetű, mérhetetlenül nagy kihívás.
A báj és a slamposság csodás egyvelege Mikolt, aki képes teljes igénytelenséggel magába kenni azt, amit előbb kiöntött, majd egy perccel később felhívni rá Hanna figyelmét, hogy húzza közelebb magához a tányérját...
Devi "teacher"-nek, tanárnak hívja.
Független, okos, és van benne valami nagyon művészi.
Imádom, ahogy nagyot ránt a nadrágján, ha le akar csúszni, ahogy kéri, hogy ne hallgassam, amit mond, ha valami olyat akar, amiről tudja, nem engedném. Imádom a babanyelvét, hogy még mindig keszket mond, és picelni kell, és meggívasztalni ha valami sérelem érte.
Imádom, hogy képtelenség összefogni a haját, mert pár perc múlva úgyis kócos lesz, és imádom a két színű gombszemeit.
Három éves lett... (sóhaj... ilyen az, amikor a világ megáll egy pillanatra... ) pedig tegnap még baba volt... :)
3, 12 és 23 hónaposan...

Senin, 02 April 2012

Hanna beteg

Múlt vasárnap volt egy kis hőemelkedése, de nem komoly... azért hétfőn itthon tartottam, bár akkor már semmi sem utalt arra, hogy bújkálna benne valami.
Kedden és szerdán volt oviban, szerdén úgy jött haza, hogy nem volt finom az ebéd, nem ette meg. (Mikolt igen...)
Aztán estére arra panaszkodott, hogy fáj a hasa.
Csütörtökön amúgy sem vittem volna őket, mert a medencézés után minden alkalommal valami kijött rajtuk, és már nem akarnám kockáztatni az egészségüket. Bent légkondi van, nem szárítanak hajat, és kitudja mikorra törlik meg őket.
Csütörtökön is fájlalta a hasát, meg mondogatta, hogy beteg. Ismerem Hannuskát, tudom, mennyire a szívére vesz dolgokat, mennyire mélyen megél bármit, így nem tulajdonítottam igazán nagy jelentőséget ezeknek a panaszoknak, jobban figyeltem rá, és extra babusgatást is kapott, de arra gyanakodtam, hogy letelt a bűvös két hét, a boldogság-újdonság mámor, kiürültek a tartalékok, újra kell tölteni mindegyiküket... hiszen Lelle marad, és sír, és ismét többször hangzik el, hogy máris, légy türelemmel...
Pénteken reggel aztán magas lázzal ébredt, ami estére még magasabb lett. Sosem volt még 40 fokos láza... Tudom, hogy Hanna jó beteg, fekszik, alszik, iszik, és hamar gyógyul. De ennyire magas láz nekem mégis fura, fertőzésre gyanakodtam... a pocakja pedig folyamatosan fájt.
Ma reggel ismét lázzal ébredt, délben a doktornéninél jártunk. A torka minimálisan piros az egyik oldalon, a pocakja pedig nagyon morgolódik, mondta. Ha marad a magas láz, akkor hétfőn vissza kell mennünk, reméli, hogy nem lesz rosszabb a fájdalom sem. Lebegett egy vakbélgyanú is a levegőben, de nem ijesztgetett szerencsére...
Ma is feküdt egész nap, piciket eszik, iszik rengeteget, és zokszó nélkül viselte, hogy Dani a két középsővel szülinapi zsúrba ment délután... A pocakja pedig még mindig fáj... nagyon sajnálom. :(