Szeretünk ide járni, ha nem futja messzebbre, akkor általában ez a végcél, a véges számú lehetőség közül ez a kulturprogram.Mindig vannak emberek, mindig történik valami, vagy egyszerűen csak jólesik nézni ezt a nagyon más vallást, a nagyon más szimbólumaival, a rengeteg színes faliképpel, a száriban áldást osztó papokkal. Áron retteg ezektől a sötétbőrű, félmeztelen, összefirkált homlokú férfiaktól, általában Danira kötve keresi a menekülőutat, hangosan kiabálva mutogat. Aztán ha elefántszobrot lát, megnyugszik. Abból pedig szerencsére majdnem minden sarokban van egy.
Tegnap este is oda mentünk kicsit töltődni, a lányok a nagyonszép ruháikban jöttek, mondván, hogy ott mindenki nagyon szép ruhában van... és egyébként tényleg fantasztikus, hogy egy egyszerű szári, vagy a hosszított blúz és a nadrág plusz selyemsál mennyire nőies... mindig kedvet kapok, hogy legalább a kislányoknak legyen ilyenjük.
A bejáratnál levettük a cipőinket, ahogy azt szoktuk, Áron már akkor méltatlankodott, mutogatva, cipő, cipő... Pedig nem is olyan régen voltunk utoljára, azt hiszem épp a Lelle születése előtti napon.
A lányok azonnal sorba álltak áldásért, három ilyen hely is van a templomban, ezek közül kettőnél fehér pöttyöt, a harmadiknál, a shiva szentélynél pirosat kapnak.
Szeretem, ahogy a papok egyértelműen osztják ezt bárkinek, aki kéri.
Ez az egyik olyan hely Kuala Lumpurban, ahol sosem érzem magam kívülállónak, pedig sem a bőröm színe, sem a ruhám nem hasonlít az övékéhez... jócskán kitűnök közülük. És mégis.
Tegnap este ételosztás is volt. Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan működik ez, de most egy család ciplete a két nagy ételtárolót, amit a templom közepén álló fa köré épített pihenőfalra tettek, és kis zacskókba mérték a főtt csicseriborsót, és az édesrizst. Nem nagy dolog, mégis olyan szép szokás ez, pléne a szimbolikája tetszik, meg az, ahogyan aki csak ott van ilyenkor, az leül egy oszlop tövébe, és eszeget. Közben beszélgetnek, együtt vannak. Szép...
Miután lejutottunk a felső szintről, ahol a gyerekek kiszaladgálták magukat, a kezünkbe nyomtak néhány zacskónyi elemózsiát, kerestünk egy alkalmas oszlopot, és letelepedtünk. A mellé a család mellé sikerült, akik kislánya Lellét csodálta, aztán Mimivel játszott egy darabig. A mama, egy másik nő, a nagymama, az apuka, és négy gyerek. A legkisebb a kislány, ő is már vagy 9-10 éves lehetett,a fiúk közül a legidősebb 20 körül.
A gyerekeink persze kaptak a szocializálódás lehetőségén, és hamar melléjük kerültek. Eleinte azt ették, amit mi adtunk, aztán később azt, amit tőlük kaptak. Áron ekközben jóllakott, és szaladgálni kezdett a család körül, kikerülve az oszlopot, elfutva mellettünk. Néha a nagymamán gázolt keresztül, aki a karjaival követte, nehogy elessen.
Amikor pedig egy huszárvágással a kör közepén gndlta lerövidíteni az útját, beletaposott az egyik adag rizsbe. A mama felkapta, kiszaladt vele a lábmosóhoz, majd tisztára sikálva hozta vissza. Épp negyed órája ismertük egymást.
Egy egy ilyen mozzanatért olyan hálás vagyok... és ezek azok az apróságok, amiket kínaiaknál sosem, malájoknál pedig csak ritkán tapasztaltunk eddig. Ha gyerekekről van szó, az indiaiak állnak hozzám a legközelebb. Dolgozni valószínűleg nem velük a legjobb, de ez legyen más gondja. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar