Két dolog van, amitől nagyon hamar kihoznak a béketűrésemből... az egyik, ha nem válaszolnak, a másikat elfelejtettem. Általában háromszor kérdezek, kérek, vagy mondok, utána brrr...
Az alábbi kétmondatos azután hangzott el, hogy hazajöttünk az oviból, Mikolt nem akart kiszállni az autóból, aztán nem akart bejönni, majd nem válaszolt, hogy kér-e még ebédet, aztán kiabálni kezdett, aztán én is, miközben Áront etettem, Lellét szoptattam.
Végül felült a helyére, és ott zokogott azon, hogy éhes... Kértem, legalább ne üvöltsön, és ha elhallgat és kér, melegítek neki is ebédet.
Befejezte, kért, megetettem (mert mostanában etetni kell...), és mikor végre lejutott a dolog a hasába, kicsit értelmesebben is lehetett vele kommunikálni.
Én még mindig morcos voltam rá, kérdezem hát tőle:
- Mikolt, miért vagy ilyen zsivány.
Rámpillantott a hatalmas szemeivel, alulról, nagyon tudálékosan, felemelte hozzá az egyik kezét, és elmagyarázta...
- Mama... őőőő... szerintem azééért, mert nem akartam szót fogadni.
Hát ezaz...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar