Kisgyerek kis gond

Hanna rágja a körmét.

Nem esett igazán messze a fától, van a családban körömrágó, és anyukám tanusága szerint mikor leszoktam a cumiról, én is a körmömet rágtam, aztán a bőrt a körömágyam mellett, később a fejemet kapartam, meg a hajamat tépkedtem... aztán visszatértem a bőrtépkedésre. Szép karrier, és nem is nagyon vagyok rá büszke. Mióta gyerekeim vannak, úgy tűnik egészen elfoglalt vagyok, mert a kezem azóta rendben van. Viszont abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk Danival, vagy messzebbre megyünk autóval, előkerül ez a rossz szokás.

Hanna a legérzékenyebb gyerekünk. Amikor eljöttünk otthonról, abban a hitben tettük ezt, hogy a gyerekek nem sérülnek majd itt, hanem kapnak a nagy kaland által. Tudtam azt is, hogy nagyon nagy lesz a változás, amit nyilván valahogyan fel kell tudniuk dolgozni. A legtöbbet pedig Hanna veszített. Annak ellenére, hogy a legfontosabbakat, minket és a testvéreit maga mellett tudhatta, neki már otthon is voltak kapcsolatai, bejáratott foglalkozások, és a nagycsalád is az élete része volt már. Ezeket pedig mind hátrahagytuk. Egy egy skype beszélgetés nem pótolhatja az öleléseket, a dícséretet, akkor sem, ha sok szeretetet kap ezen keresztül akkor, amikor épp van. De ez nem ugyanaz.

Az első időkben félt az itteni gyerekektől, iszonyú volt látni, hogy az a Hanna, aki a Mikulás mellé állt alig kétévesen, hogy segítsen ajándékot osztani, és mindig, mindenkivel szemben nyitott volt, most behúzódik a lábam közé, onnan pislog csak, és ha valaki megszólítja, menekülőre fogja. Az óvodába való beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, akkor enyhült csak a félelme, amikor Mikolt is csatlakozott hozzá.

És amikor már sokmindent értett, és barátokat is talált, született egy kistestvére...

Hanna olyan, mint egy kis felnőtt. És amikor ezt leírom, nagyon nehéz lesz a szívem. Szeretném, ha gyerek volna, ha önfeledten élvezné ezt a kort, ha kevésbé venne magára terheket, ha nem akarna folyamatosan megfelelni, ha nem szeretné ő felnevelni a testvéreit. És nem tudom, mennyi ebből az, amit mi tettünk rá, és mennyire az ő belső sajátja ez a felelősségvállalás. Valószínűleg egymásra hatásokról van szó, hiszen nekem könnyű rábíznom dolgokat, ő pedig szívesen segít. Ebből pedig az következik, hogy amit már egyszer megcsinált, arról úgy gondolja, az már mindig az ő dolga... Lellét megvígasztalni, Áront felöltöztetni este, Mikolnak szólni, hogy tegyen vagy ne tegyen dolgokat...

Tudom, hogy van benne egy csomó feszültség, aminek nincs megadva a módja, hogy jól levezetődjék, mert sem az ovi nem ad eszközt a játékra, se egy normálisan használható játszótér a közelben, ahol legalább kirohangálhatné, kilóghatná magát. És mostanában nem nagyon medencézünk (főképpen miattam) és a falmászás is el-elmaradt. Pedig biztosan szüksége volna ezekre a programokra...

Küzd a többiekkel is, mindegyikük elveszi tőle a játékot, amivel épp játszik, Áron pedig ráadásul még durva is. Hanna ilyenkor rájuk kiabál, és nagyon ritka, hogy visszaüt... inkább magába fordulva sír, vagy elszalad a játékával.

Tegnap este egy pizzázóban vacsoráztunk, Dani elvitte a két középsőt egy kört futkározni, Hannával kettesben maradtunk, Lelle aludt a babakocsiban mellettünk. Hanna ölében egy baba ült, róla mesélt nekem. A baba egyedül játszott a saját szobájában, és nem mentek utána a testvérei... Na igen...

Egy pár hete kezdődött a körömrágás. Nem tudom semmihez sem kötni, nem Lelle érkezése volt az, ami kiváltotta, de mondjuk, hogy akkörülre datálható. Az összes körmét rágja, és természetesen hiába minden... Amikor megkérdeztem tőle, miért rágja, azt felelte, hogy azért, mert nem adom neki oda a cumiját, pedig ha mindig cumizhatna, akkor nem rágna körmöt. Lehet, hogy megoldaná, de cseberből vederbe ugyebár (bár egy időre, míg a Lellevarázs tart és effajta regresszióval jár akár cumizhatna is felőlem...de sosem kérte még nappal, csak alváshoz cumizik).

A lehetséges okok után kutatva a szakirodalomban, meglehetősen sok ránk illő passzust találtam. Például azt, hogy a körömrágás általában szorongásra utaló jel, ami felléphet átmenetei jelenségként az ujjszopás elhagyásakor, vagy amikor a kicsi új környezetbe kerül, nagyobb kihívásokkal találja magát szemben, esetleg kórházba kerül, vagy testvére születik. Egy másik elmélet szerint a körömrágás a szeretteinktől való elszakadás fájdalmát is kifejezheti szimbolikusan, a tépés, szakítás, sebzettség a szeretett személy hiányából adódó bánatot fejezi ki. A gyermek tünetével (mint oly sok más betegség esetében is), a passzívan elszenvedett traumát fordítja aktívba, vagyis saját akaratából újra megéli, miközben környezetének is megmutatja azt.

Persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen tudtam amikor először láttam Hannut a szájában a kezével, hogy mi a bibi, és sokkal jobb ez, mintha olyan tüneteket hozna, amik kevésbé egyértelműek, és sokkal fájdalmasabbak, mint hasfájás, fejfájás... de örülni azért nem nagyon örülök... Rossz látni, hogy csak akkor nincs a szájában van a keze, ha valamiben nagyon elmélyül. Hetek óta nem tudom levágni a körmét, és minden alkalommal, mikor a többiekét vágom, sóhajtozom is ezen... pedig milyen szép keze van. Tudom, a feszültség forrását kellene megszüntetni, de azt is érzem, hogy talán már szokássá vált a rágcsa. Tudom, mit sem ér, ha szólok, ennek ellenére szólok, mert akkor legalább kizökken és egy időre befejezi.

Teljesen tehetetlennek érzem magam, és sokszor gondolok arra, hogy mennyire elveszett voltam, amikor babaként sírt, pedig mennyivel könnyebb volt az, mint most ez (mai fejemmel ugye...). Arról nem is beszélve, hogy neki mennyire rossz ez...

És lehet, hogy abszolút nem megoldás, de tegnap előtt arra vetemedtem, hogy egyezséget ajánlottam neki. Kijelöltünk egy ujjat, amit rághat, a többivel kapcsolatban pedig abban maradtunk, hogy ha le fogom tudni vágni a körmét, akkor kap valamit. Buborékfújót kért, én pedig reménykedem, hogy nem túl hosszú az az idő, ami egy körmöcskének kell ahhoz, hogy vágható nagyságúra növekedjék. Hanna egyelőre minden nap mondogatja, hogy csak azt az egyet rágta, és lám, már milyen szépen nőnek a többiek. Én pedig dícsérem. És amikor dícsérem, ragyognak a szemei.

Lehet, hogy még ennél is sokkal többet kellene dícsérni?...