Féléves helyzetjelentés

Pár nappal el is múlt már, hogy fél éve itt élünk.
Még mindig meggyőződésem, hogy kell egy év, mire szép lassan helyére kerülnek a dolgaink, kiismerjük magunkat ebben a világban, megtapasztaljuk az erősségeinket, gyengeségeinket egyaránt annyira, hogy abból meríteni is tudunk majd már.
Nekem sokkal könnyebb volna mindez, ha lenne egy keret, mint pl, az évszakok változása. Ebben az örök nyárban csak múlik az idő, de nem változik. :)
Egy hónappal ezelőtt éreztem először, hogy már nem zavarnak a körülmények, nem az veszi el a legtöbb energiát, hogy figyelnem kell, mert minden új, ismeretlen, szokatlan, kezdve az arcoktól, az ízekig, illatokig. Volt egy nap, amikor az autóban ülve már nem kellett a gps ahhoz, hogy eligazodjak, megtaláljam a helyet, ahová mennem kellett. Maradt egy kis nézelődéssel kitölthető szakasz is út közben, és sikerült akkor először a gondolataimba merülnöm vezetés közben.
Az elmúlt három hónap már nem a túlélésről szólt csupán, hanem a berendezkedésről, az otthonteremtésről. Arról is, hogy rátaláljunk magunkra, az itteni utunkra, és most először merült fel bennem a kérdés... mit is keresünk itt valójában. Nem mondom, hogy kielégítő választ kaptam a kérdésre, de formálódik. A legőszintébb válasz, hogy ez a három év annak a nosztalgiának a valóra váltása, hogy jó nekünk világot járni, annak a ténynek a gondolati mellőzésével, hogy a mostani élethelyzetünk nem ugyan olyan, mint hét évvel ezelőtt.
Nem volt a döntésünkben semmi racionális azt hiszem, és egyáltalán nem szeretném ráhúzni ezt arra sem, hogy a gyerekeknek ez milyen fantasztikus lesz majd. Nem volt hosszas előkészítő munka, és senki sem állt mögöttünk. Egyszerűen jött egy lehetőség, mi pedig éltünk vele.
Hogy emiatt millió olyan nehézségbe ütközött a beilleszkedés, ami másoknak pl. magától értetődően nincs, részben rajtunk múlt, részben nem is vettünk róla tudomást.
Abban a hitünkben, hogy az úton menni kell, a többit pedig majd megoldjuk, nekivágtunk.
Ma már lehet, hogy egy kicsit legalábbis körültekintőbb volnék... Mert ez a fél év arra is elég volt, hogy tudjam, mik azok sarokpontok, amiket mindenképpen tisztázni kell, mielőtt egy család nekivág a nagyon távolinak, ráadásul négy ekkora gyerekkel.
Talán ez a legnehezebb most, hogy higgyek benne, a gyerekek kapnak. Épülnek, okosodnak, és nem okozunk nekik maradandó sérüléseket. Mert hogy mi, a házasságunk, a kapcsolatunk már most erősebb, mint valaha, az nem kérdés. Kellene még egy adag hit és türelem nekem, hogy ennyire biztos legyek magunkban a gyerekek szempontjából is. Pedig rengeteget változott az, ahogy vagyok velük, ahogy "nevelem" őket, nagyszülők, barátok nélkül... Én maradtam nekik és Dani, és most Peti. Rengeteg dologra emlékeznek a lányok, és sokat emlegetik az otthont, Magyarországot, de mert még legalább egy év, mire először újra látják majd a szülőföldet, nem tudom, mennyire reális a kép, ami bennük él.
Áronnak már ez az otthon. Tegnap a játszóra gyalog ment a háztól, ez egy kb. negyed órás séta az ő tempójában, végtelenül boldog volt, hogy önálló, és pontosan tudta, mikor merre kell kanyarodni. Hanna anno a Barackos játszótérrel volt így, mikor Mikoltot vártam. Eszembe jutott, és kicsit megsirattam magamban... :) Mellette pedig nagyon furcsa jó érzésem is volt, hogy Áron szeret itt, és Lellének már végképp ez lesz az ismerős, az otthonos.
Az amerikai család egy pár hetet odahaza töltött. Amikor megjöttek, a gyerekek vidáman szaladgáltak az udvaron, Kristen szerint fáztak odahaza a tavaszi időben...
Köt minket ide jónéhány dolog már, és ezt nagyon érdekes megélni. Hogy tudom, vannak részei az itteni életnek, amik nagyon hiányoznak majd, ha egyszer el kell mennünk. Ez is új, pár hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen. Ezek pedig főleg apróságok, de mégis vannak. Mint az állandó friss gyümölcs, és a medence, a víz, Penang közelsége pl.
Vannak kapcsolataink, alakulóban, és nem sok, de már nem vagyunk teljesen egyedül. Napi szinten még mindig nem beszélgetek senkivel, de tudom, hogy sokan innen is gondolnak ránk. Karen, Kristen, auntie Julie, Yohana, Valerie, Magdalena... hogy csak néhányukat említsem. Nincs játszótéri kisközösség, és ez nagyon hiányzik, és nincs állandó közeg sem, ahol ugyanazokkal lehet rendszeresen mélyíteni a kapcsolatokat, de ezek a meglévők rajtam múlnak, hogy mennyire szeretném, tudom mélyíteni. Nagyon igaz az, hogy nem az anyanyelven kommunikálni, nem olyannal, akinek jelent valamit Babits, vagy Miskolc... nehéz. Egyrészt, mert folyamatos monitorozást igényel, hogy vajon ami nekem ezt jelenti, az neki is, vagy sem... Magdalena, aki lengyel, vele érzem itt egyedül, hogy egy a tő.
És persze itt van mindjárt Szilvi és Ákos, akikkel viszont nagyszerű, hogy csak négy órányira vagyunk egymástól, azt hiszem ez egy hatalmas adomány, hogy épp ők, épp most, épp itt vannak. És nem csak nekem, de a gyerekeknek is. Minden alkalommal, amikor találkozunk egyre mélyül a kapcsolat. És ezért nagyon hálás vagyok.
Ennyit a nagyobb horderejű dolgokról, az apróbbak viszonylag változatlanok... A miteszünk témakör annyiban bővült mára, hogy találtam a tescoban egy remek foodcoutöt, ahol 300-400 forintért lehet enni nagyon jókat. Azóta többször is voltunk ott, mint ahogy abban a kis indiai félig nyitott félig zárt étteremben is, amit még Szilviékkel fedeztünk fel. Innen lehet hazahozni mondjuk rotit, ami olyan, mint a palacsinta, és van hal is, amit a gyerekek nagyon szeretnek.
Visszatekintve erre a fél évre... olyan, mint egy új gyerek, az eleje lassan megy és rengeteg benne a kihívás, aztán hirtelen felgyorsul az idő, és egyre gyorsabban pereg. Most így érzem. Helyére került sokminden, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek hullámok, de a kérdések, amiken dolgozom már mások, mint decemberben.