Lovak régi és új helyeken

Régóta érik már Csobánka cseréje.
Nem mintha nem lenne jó program kiruccanni oda, gyönyörű a táj minden évszakban, és megesik, hogy nem megyünk a gyerekekkel, amiért cserébe kapunk egy intézkedős délelőttöt.
Viszont messze is van, és nem is vagyok egészen meggyőzve arról, hogy igazán, alaposan foglalkoznának ezekkel a kicsikkel.
Persze nem elvárás, hogy egy év alatt díjugratókat neveljenek belőlük, de valahogy mégis azt érzem, hogy juthattak volna előrébb is, és ami még fontosabb, hogy mélyülhetett volna ezidő alatt a tudásuk.
Vagy ha komolytalankodnak, akkor azt tegyék úgy, hogy közben mégis valamilyen kapcsolatot alakítanak, alakíttatnak ki az állatok, és a gyerekeink között.
Csobánka mindig telve van, percre pontosan jön a következő, sok ember foglalkozik az enyémekkel, így aztán hétről hétre fogalma sincs az épp aktuális oktatónak, hol tartott az épp aktuális a múlt héten.
Kaptam már egy, sőt két helyről is ajánlást, menjünk Piliscsabára, ott van az egyik legjobb, legkedvesebb, leggyerekbarátabb lovas hely közel s távol. Valószínűleg így is van, amit olvastam, no és amit hallottam ezt erősíti. Piliscsaba ellenben szintén nem a szomszéd innen.
Pláne, ha összeszámolom, hány lovarda működik kisfalunk tőszomszédságában, minden alkalommal arra jutok, hogy kell legyen egy éppenjó hely itt a közelben is.
Tudom is, hogy van, és jártunk már itt is néhányszor, és máig nem tudom, mi volt az pontosan, ami miatt mégis abbahagytuk. Talán mert Feri mindig megszervezte, szervezi Csobánkát, nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy összeszedjük a csapatot, és döntsünk, megyünk vagy maradunk.
Egészen három héttel ezelőttig csak néha dilemmáztam.
Aztán kirándulni mentünk Nagyszénás felé, ahol az erdőszélen lakik Ibolyka, meg a lovai.
Nem egy hatalmas terület, ahol a gyerekek lovazhatnak, viszont pont az a tempó és stílus amit Ibolyka képvisel az, ami számomra a kapcsolat kialakításában, és az alapok elsajátításában a legfontosabb.
Épp kint volt harmadmagával a kerítés mellett tereplovagolni (:)), kértünk is egy időpontot, és egy hét múlva a lányok már nála csutakoltak, futószáraztak.
Ibolyka lassan halad velük, annak érdekében, hogy biztonságban, és alaposan beléjük plántálja az alapokat. Közben a többiek kutyázhatnak, fára mászhatnak, gyapjút fésülhetnek, mert Ibolyka udvara olyan, mint egy mesebeli mézeskalácsház, csupa érdekes, és az enyémek számára új tárgyakkal, tennivalóval. Nagyon szeretem ezt a természetközeliséget, és bár nem tudnék ennyire nomád módon élni azt hiszem, végtelenül jólesik látni, mennyire felszabadulnak itt a gyerekeim, mennyi olyan tudást kapnak észrevétlenül, amit én nem tudok megtanítani, testközelből megmutatni nekik.
A lovakkal is egyre ügyesebben bánnak, öröm részese lenni az örömüknek, a fejlődésüknek. Hanna a maga megfelelős módján ügyesedik, bár Ibolyka mindent megtesz a lazításáért, Mikolt pedig ragyog itt, és csacsog, és ha lóra kerül azonnal ki akar próbálni mindent, amit csak tud.
Hogy mennyire volt sikeres a döntés... Nos a múlt hétvégén szombaton egy szülinapi zsúrban voltunk, ahová Ibolyka lehozta a lovakat, vasárnap délelőtt Csobánkán iskoláztak, délután pedig Nagyszénásban.
Úgy tűnik a lovakból sosem elég. :)
Lellének egyelőre csak messziről nem, bár a múlt vasárnap délután a nagyok közé felült ő is, és a végén nem akart leszállni.
És hamár megemlítésre került a kis negyedik is, épp ma jöttem rá, hogy Lelle szerint a ló Ná. Énekelve természetesen. Pedig tudja mondani azt is, hogy ló...

Éljen május elseje

Megünnepeltük. Mégiscsak a munka ünnepe ez, méltó rá, hogy megadjuk a módját.
Én beértem volna egy sima lazulós nappal, a csodaidő persze kirángatott bennünket a kerten túlra is, és gyors konszenzussal Solymárra esett a választás.
Van ott egy völgy, ahová ilyenkor kivonul a város, meg a mi Ibolykánk is mondjuk lovak nélkül, de egy halom fajátékkal, és legutóbb három éve három gyerekkel is szuper kis program volt, sőt, már azt is tudtuk, hogy ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni az amúgy festői erdőben a patak mentén, akkor a másik irányból néhány lépést kell csak tenni, és már ott is vagyunk.
Gyorsan kerestünk még vállalkozókat, Mari és Peti kaptak is az alkalmon, és csatlakoztak hozzánk.
Idén sem volt csalódás. Az erdő pompás, a patak mégpompásabb, a tisztás elég helyet ad a nem túl nagy tömegnek, és van minden, amire ilyenkor vágyhat a nép. Kézműveskedés a gyerekeknek, kirakodó igényesen, főzőverseny, aminek az eredménye fogyasztható a publikum számára is jelképes összegért, és gyönyörű környezet.
Ennyit a majálisról, ajánlom mindenkinek, aki érintett lehet a környéken és nincs jobb ötlete, mert tényleg.
De igazán emlékezetessé Lelle tette ezt a napot.
Először azzal, hogy eltűnt.
Van egy pszichológiai jelenség, aminek a lényege, hogy tömegben megoszlik a felelősség, mindenki azt hiszi, elengedheti, mert vannak elegen, akik majd magukra veszik.
Hogy ez mennyire nem tudatos, saját tapasztalás. Mondjuk ilyenből köszönöm épp elég volt erre az évre, tanulság van, megszívleltem. Sokadszorra.
Az történt ugyanis, hogy abban a kellemes állapotban, hogy négyen vagyunk négy gyerekre, Lelle az egyik pillanatban még megvolt, a másikban már nem.
Szerintem nagyon rég futottam ennyire gyorsan, és abban is biztos vagyok, hogy legutóbb Mikolt eltűnése adott okot az életem filmjének lepergetésére, de ez akkor sem, most sem esett jól.
Dani kezében érkezett végül vissza, mikor az apja rátalált, a patakparton állt, és nézte teljes lelki békével a gyerekeket, akik odabenn játszottak.
Én úgy harminc évet öregedhettem tíz perc alatt, de a lényeg, hogy megkerült...
A másik, ennél örömtelibb pillanata a napnak az alvás utáni peluscsere után ért.
Lelle nem akarta felvenni a tiszta pelust a csere végeztével, nevetett rám, és elszaladt.
Egy ideje szól, miután pisilt, kivenni nem hagyja, de az irány mindenesetre biztató volt eddig is. A szűkítőt már rég lehoztuk, mert fel is kéri magát a pulpitusra, ül három másodpercig, majd papírt kér, végül távozik.
Most csak simán elszaladt pucér popsival, a szemem sarkából figyeltem miközben az uzsonnát készítettem. Idővel odasomfordált mellém, és koncentrálni kezdett, ami jel.
Mondtam is neki, hogy látom, hogy készül valamire, mi lenne, ha a wcben próbálná meg befejezni. Adta a kezét, felültettem, dolgozott, és lőn.
Diadalmas mosolygás, örömkönnyek.
Azóta reggelenként nagyon figyelem, és ha úgy alakul akkor sikerrel végződik az akció.
Még messze a szobatisztaság (amit én sosem sürgettem eddig sem), de ha arra gondolok, hogy kicsit több hely marad nemsokára a kamrában, akkor mosolyoghatnékom van. Meg persze büszkeség is, öröm is, nagy dolog ez. :)

Pirítós

Délutáni uzsonna.
Kérdezem Mikoltot, mit kér.
Gondolkodik, fejvakargatva, közben balettozik a lábain, spicc, pipa, és arcokat vág.
Mondom neki, igyekezzen, mert indulnánk, a többiek már rég megették a magukét. Kikérdez sorra, ki mit rendelt, de semmi fogára valót nem hall a felsorolásban.
Ránézek, mintegy sürgetésből:
- Jójó, mondom már. Roppantós kenyeret kérek, emeletest, nutellával.
Azaz gépi kenyeret pirítósnak elkészítve, nutellás szendvics formájában tálalva.
Imádom a Miminyelvet. :)

Egy nap a világ

Igazolt elmaradásom egyik kardinális oka, hogy elég sok munka halmozódott egymásra ebben a hónapban, így ha van egy nyúlfarknyi időm magamra, akkor azt retusálással töltöm.
Időből van a legkevesebb, momentán versenyt futok érte magammal, tudom, hogy sikerülni fog, és a végén minden meglesz, de nem szeretek csúszni, ha meg mégis, akkor ledolgozhatatlan lelkiismeretfurdalás a vége.
A többi sorjában.
Volt ovis ünnepség, amire minden gyerekről csináltam egy képet, ezek pedig felkerültek a faliújságra, mellettük az anyukák képe a gyerekek ceruzájából. Mitagadás meghatódtam, pedig a felét tudtam ennek a titoknak.
Aztán volt még fotózás, mind emlékezetes, és mind olyan élményekkel teli, amik töltik az embert az esős napokra. :) Ezekről majd a másik blogban képes beszámoló is lesz valamikor.
Volt Áronbetegség, amiből két nap alatt gyógyult ki a gyermek, és senki más nem kapta el tőle, kivéve engem.
Mondjuk nekem lázam nem volt, lett viszont elragadó jazzénekesnő hangom, némi torokfájással és minimális orrfolyással.
Az egésznek nem kerítettem volna nagy feneket, ha nem szombaton lett volna az a nap, amit meglehetősen régóta, centivágással egybekötve nagy nagy izgalommal vártam.
Valamikor az év elején, egy munkás éjszakán egymásba botlottunk az FBn pár nagyon régi táncos baráttal, aminek az lett a vége, hogy a sírva röhögős beszélgetésen kívül összehoztunk gondolatban egy amolyan ősharmóniás tánctábort is. Ráadásul a Tánctanárúr is jelen volt az eseményen, úgyhogy nagyon nem is kellett győzködnünk, maga ígérte, ha lesznek legalább 20an, akkor megszervezi.
És lettek, sőt.
Szombatra még összeszedtem magam, bár volt azon az éjjelen minden, ami megkérdőjelezte, hogy képes leszek reggelre lábra állni, de az izgatottság és a mehetnék messze felülírt minden kifogást.
Így aztán kaptam egy egész napot reggeltől éjjelig, hét órányi táncolással, egy csomó régenlátott baráttal, meg olyan élményekkel, amiket nem is tudok szavakba önteni.
Egy időutazás volt az egész, olyan, mint egy osztálytalálkozó, csupa olyan szívemnek kedves ember társaságában, akik valamikor az életem részét jelentették. Azt hiszem mindannyian visszakerültünk abba a pörgős állapotba, amiben valamikor 2000 környékén lehettünk, amikor a többség befejezte a táncos pályafutását. Mondanám, hogy visszafiatalodtunk, de egyrészt most sem vagyunk öregek ;), másrészt pedig fizikailag azért na... szóval bírtam, de a hetedik óra után már nem volt hiányérzetem. :))))
Előkerült egy tonnányi régi fotó, és míg mi nem láttunk különbséget mostani, és 15 évvel ezelőtti önmagunk között, néhányunk gyereke nem ismerte fel a saját szülejét a képeken, vagyis nyilván eltelt az a 15 év nyomokat is hagyva, de ez bennünket cseppet sem zavart. Mindenki hozta a formáját, humorban mindenképpen, no meg sármban, és táncolni vágyásban főképp, és olyan nagyon jólesett menzán ebédelni, és szocreál épületben a koszlott kanapén csacsogni, majd elkésni a kezdésről.
A gyerekek nyomokban hiányoztak, este 9 felé már kezdtem üresnek érezni a kezeimet, de egy cseppet sem bánnám, ha egy év múlva meg lehetne ismételni ezt az egy napos kiruccanást ezekkel az emberekkel.
Mondjuk épp három évet kell várnom erre, csak hogy nem vesszen el a varázs, mondta a fővezér.
Mindegy is, én annyi mindent kaptam, hogy elképzelhető, hogy kitart három évig.
Most mindenesetre van egy részem, aki még mindig Agárdon ropja, miközben igyekszik a szürke hétköznapokra koncentrálni. És ahogy az FBn olvasom, sokan vagyunk ezzel hasonlóképpen. :)
Képek a gépemből, meg másokéból. :)

Bodza

Két hete minden nap alapos vizsgálódás előzi meg a homokozást. A kis bodzabokor virágait várták úgy, mint télen a Mikulást.
Hiába mondtam nekik, hogy hamar megérnek azok a kis bogyók, volt olyan nap, mikor Áron egy teljesen virágtalan kis ággal állított elém, hogy akkor kezdhetjük a szörpgyártást.
Hétfőre aztán a kis bokor a kertben végre virágba borult (csak a napos oldalon persze :)), gyorsan le is szedtük az első adaghoz való mennyiséget.
Azóta pedig megkezdődött a szörpfőzés, 12 üveg telt meg eddig. Utána kéne olvasnom, mennyit készítettem tavaly, mert annak legalább a duplája elfogyott volna, a bokor pedig még csak most kezd igazán beindulni.
Tegnap meg is kóstolták az első szériát, egy kicsit savanykásabb lett a múltkorinál, így a hatalmas lelkesedés ezúttal elmaradt. Nekem mondjuk ízlik így is. :) A maiba egy kicsit kevesebb citrom került, hátha. Ha meg nem, akkor majd mind megiszom én. :)

Csakmiketten

Randim lesz délután.
Bizonyám.
Ráadásul, ha úgy tartja kedvünk, akkor három napig ott ülhetünk a kút szélén.
Mondjuk van szállásunk, de kitudja.
Most már csak a gyerekekért, és a nagyszülőkért aggódom.
Mi valahogy elütjük majd az időt.
(a kép Annie Leibovitz alkotása)

Az ezerarcú 2.0 dumaládává avanzsált

Lelle megunhatatlan, sőt, kimeríthetetlen témaforrás.
Nemrég egy majdnem egy évvel ezelőtti albumot lapozgattak a nagyok, mögöttük állva döbbentem vettem tudomásul, hogy Lelle már akkor Lelle volt. Minden ízében.
Aztán este arra jutottam, hogy visszafelé könnyű belelátni a mostani valóját, és persze csírájában már akkor is ott volt benne minden Lellejellemző, de tisztán emlékszem arra a vágyra, hogy halljam, ahogy elkezd majd beszélni, lássam, ahogy teszi az egyik lábát a másik elé.
Csak aztán olyan gyorsan megtörtént minden, hogy innen úgy tűnik, már egy éve is ilyen volt. Pedig dehogy.
Például nem tudott járni. Döbbenetes, mennyire elfelejti az ember, hogy mennyit hallotta a kis tenyerek csattanását mikor közeledett, hányszor húztam vissza a nadrágomat, amibe kapaszkodott, hogy fel tudjon állni, és milyen görbécske volt a lába, mikor végül elindult.
Most meg... A nagymamától hazáig szalad.
Egyszer előveszem a telefonom, és "lekamerázom", mert egy élmény, ahogy műveli.
A lábacskái még mindig görbék, de már nem hűdenagyon, csak nagyon, és csámpázik is befelé valamennyire. A dédi szerint nekem volt ilyen görbe lábam. Mégha rontja is a renomém, nem tudok nem emlékezni rá, ahogy minden alkalommal utánam szólt annak idején, kislányom, kifelé rakd a lábad. :)
Szóval nagy erőkkel fut, közben a karikalábacskák kacsáznak, de úgy, hogy a szemlélőnek az az érzése, hogy biztosan elbotlik saját magában, de nem. Valószínűleg több energiát használ a kelleténél, úgy ötször, de a mozgás öröme felülír minden egyebet ilyenkor.
Fut, sokat, aztán megáll, visszanéz, hogy megyünk-e mögötte. Előrehajolva, nagyon tudományosan vizsgálja ezt, majd uccu neki újrastartol.
Ha vízelvezetőhöz ér, megtorpan, hosszan méregeti, melyik láb legyen az első, a legjobb, ha valaki utoléri, mert annak elkapja a kezét, haláltmegvető bátorsággal átevickél, majd elenged, és fut tovább.
Az egyetlen dolog, ami annyira megijeszti, hogy lendületből fordul vissza, és a tempón mit sem változtatva az ellenkező irányba rohan, az a kutya. Nagyon vicces, ahogy hang nélkül fordul sarkon, és meg sem áll az első biztonságot jelentő emberig. Legyen az bárki.
Aztán itt van a beszéd.
Mind későn kezdők voltak, Lelle miatt sem aggódtam soha.
Mostanra ő lett a csendőrség nálunk, bárkit, bármiért, bármikor kioszt. Olyan hangsúllyal és hangerővel, amin csak mosolyogni lehet.
Ha épp nem tetszik neki, hogy az édesapja megsimogatja, összevonja a szemöldökét, és énekelve kiabálja, neeeem, papaaa.
A legújabb vezényszavai az erre, arra, le, be, ki, ebbe. :) Tegnap éjjel mehetnéke támadt, feltérdelt, és a szokásos mutogatás mellé kaptam egy le-t is.
Este, ha beteszem az ágyába, elszöszöl egy darabig, majd kinyúl a rácsokon keresztül, megpaskolja a helyet mellettem, majd aszongya, vagyis inkább énekli, ebbe, ebbe, és válaszra nem várva kipakolja a paplant, és utánaugrik.
Ha megkérdem, most jó? lassan bólogat.
És hamár ilyen hirtelenjött kvázi hófordulós bejegyzés lett, gyorsan egy kis szószedet. Ezeket a szavakat már magától használja. Aukó, fogalmam sincs, hogy a tiszta autóból miért lett ez, vizs, ojja, haja, krokodil (Áron sokszor mondja, szerintem a következő a kard lesz :))), ami kokoij, tea, és mondja azt is hogy gumicukor, erre mondjuk nem vagyok büszke, de a húsvéti nyúl a ludas..., és ráadásul nem tudom lekottázni Lelle nyelven hogyan hangzik, de fülelek, és megírom, és van cumi is, amit legalább háromszor kell elmondania, hogy felfogjam mit szeretne, mert ez is annyira sajátos. És persze nem tudom visszaadni ezt sem. :)
Ezen kívül pedig Mikolt nyomdokain az ezerarc. Íme:









A gumicsimma pedig azért, mert kisnagysága maga húzza a maga lábára. Nem tűr sem beleszólást, segítséget meg mégkevésbé.
Öltöztetni pedig amúgy is rémálom, mind le, mind pedig fel (ami egyszer felkerült, azt levenni meglehetősen macerás róla, de ráadni sem könnyebb ennél egy kicsit sem), így aztán megkönnyebbülés egy hasznos cipő, amit egyedül is képes kezelni (le és fel :)), és majdnem minden időjárás esetén hordható.
Valószínűleg idővel crocsra váltja.
Na jó, a nőiessége védelmében... Van még három pár cipője, ezeket random módon szúrja ki néhanap, viszont akkor azt és csak azt hajlandó felvenni. Résen kell lennem, mert ha egyet megmutatok, akkor amellett is rendszerint kitart, változtatásnak helye nincs.
Csak akkor, ha bárki más cipőjéről van szó. A sajátot máséra bármikor örömmel cseréli, rendszeresen találom az udvaron az apja papucsában klaffogva.
Szómiszó, szórakoztató. :)

Róma

Már majdnem hazaértem lélekben is. Illetve már vannak olyan pillanatai a napnak, amikor a gondolataim és a testem egy helyen vannak egy időben.
Többnyire viszont még mindig az történik, hogy pl. a mosogatóban folyik a víz, én meg bambulok kifelé a cseresznyefára tapasztott tekintettel, közben pedig gondolatban a Trastevere szűk utcácskáin sétálok kézenfogva Danival, és a jázminnal futtatott falak közé ékelődött vendéglők kockás abroszos asztalai mellett elhaladva megcsap a capricchosa illata.
Ha szerencsém van, Áron előbb szól, mint ahogy leforráznám magam. :)
Egyébként pedig muszáj elmondanom, hogy a legjobb pizzát a reptéren, már hazafelé, a sorban állva ettük. :)
Az egész azzal kezdődött, hogy régesrégen egyszer, bedobtam egy pénzérmét a Trevi kútba. Nehogy véletlenül ezen múljon. Róma az a város, ahová tizennyolc éve visszahúz a szívem.
Danié is húzott, bár ő eddig nem tudta, miért. Most már azt hiszem tudja. :)
Szóval elég hosszú ideje készülünk Rómába, amolyan csehovi módon, hol én nem hiszek, hol ő. A tél közepe lehetett, amikor az egymás ugratásából kérdés lett, a kérdésből meg válasz.
Nagyon nehezen hittük hogy sikerülhet, nagyon sokáig győzködtük magunkat magunkban, már akkor is, amikor a repülőjegyeket rég lefoglaltuk. Sőt. Az indulás előtti héten is volt egy halvány megingás, főképp az aggódás jegyében, kisebb mértékben pedig az anyagi vonatkozás miatt.
Végülis elérkezett a péntek hajnal, nagyjából elrendezve a gyerekek és a nagyszülők sora (mondjuk előtte négy napig megállás nélkül mostam, meg sütöttem, azt hiszem a lelkiismeret furdalásom leküzdése miatt), és az összeset álmában az ágyában hagyva, kiléptünk az ajtón.
Bele a nagy szabadságba, a háromnaposba, amire nem volt példa, mióta Hannát vártam.
Persze utaztunk sokat (mondanom sem kell :)), de kettesben nem voltunk ennyi időt azóta.
Jól működünk. Ez a konzekvencia. Meg az, hogy ránkfért nagyon. A három nap is, meg Róma is mindenestül (annyira ránk vall egyébként, hogy nem egy háromnapos ágybanfekvős programot választottunk, hanem egy majdnem hegymászóst).
Persze nem tudok végigaludni lendületből nyolc órát. :)
Viszont képesek vagyunk lejárni a lábunkat úgy, hogy pénteken a szállásról a városba menet azon nevetgélünk, hogy még egy útikönyvünk sincs. Aztán lett, és ki sem bújtunk belőle, és majdnem mindent megnéztünk, ami benne volt. Leszámítva a múzeumokat, ahol sorba kellett volna állni (ezért aztán jól kinéztük a könyvből annak a töredék részét, amit bent láttunk volna... legalább picit képben vagyok, hogy mi maradt ki).
Voltunk tengerparton, reggeliztünk a parkban, nem láttuk a pápát, pedig még jegyünk is volt a Pünkösdi misére, ellenben végigjártunk egy csomó templomot, és volt ami nagyon megfogott. Buszoztunk, és vonatoztunk, és stoppoltunk is, mert vasárnap egyszerűbbnek tűnt, mint kivárni míg jön a menetrendnélküli, és hazafelé izgultunk, mert nem jött az, amivel a reptérre kellett volna kijutnunk, így megint stoppoltunk (az egyik legjobb élmény volt), és végül kiértünk. Épphogy.
És csatangoltunk kisutcákban, és láttunk egy csomó ázsiai arcot, meg maidet is babakocsit tologatni, vagy a bevásárlásban segíteni (rettentő furcsa, és egyben otthonos volt), és ettünk olyan étteremben a belvárosban, ahol egy egyiptomi fiú volt a beterelőgyerek, egy bangladesi a felszolgáló, meg egy vágottszemű lány a pincér. Azt mondták, hogy igazi homemade pizzát csinálnak. :)))
Átverekedtük magunkat a Trevi kút előtti tömegen, ültünk a Spanyol lépcsőn nagy tömegben, és megnéztünk a Pietát, ami sosem lesz kevésbé magával ragadó.
Fogtuk egymás kezét, beszélgettünk, sétáltunk, ültünk csendben, hallgattuk a gondolatainkat, ettünk anélkül, hogy az evésen kívül bármire figyelni kellett volna, és kifolyt az idő a kezünkből. Este lett, aztán reggel, és azt csináltunk, amihez csak kedvünk volt.
A gyerekek nagyjából szombat délután kezdtek hiányozni, bár valószínűleg egy pár napot még kibírtunk volna ezzel a hiányérzettel együtt is.
Vasárnap éjjel érkeztünk, mindenki aludt már (a saját ágyában) és egyik sem ébredt fel ránk (pedig végigpuszilgattuk mindegyiküket), és már az is csodálatos, ahogy Lelle a tőle megszokott módon ébredt mindkét éjjel néhányszor, és evett, cumit kapott, és zokszó nélkül aludt tovább, reggel pedig, mikor meglátott, elmosolyodott. Azóta is mosolyog, pedig tőle tartottam leginkább (Hanna péntek este borult ki, de ő aznap délután nem is aludt, most pedig Mikolt a legelveszettebb, Áronon, meg Lellén pedig semmi nyomot nem hagyott a távollétünk).
Fantasztikus volt az egész, és fantasztikusak voltak a nagyszülők, no meg a gyerekek is.
Külön köszönet Annának, Titének és EmmaFlórának, akik a pénteki rutint megőrizve társaságot szolgáltattak a mieinknek. :)

Névnapos

Mielőtt azt gondolnátok, hogy elfogyott a téma, megnyugtatni jöttem magam, hogy nemsokára már lesz is időm megírni mindent.
Most viszont aludnom kell, pedig még messze nem értem a végére annak, amit csinálok, és mert ráadásul titok is, így meg sem mutathatom. Egyelőre. Nagy fa ez kérem, de nem is én lennék.
Mindenesetre volt Hanna nap, akkor, amikor egyébként az Esztereket ünneplik mások, erről is írok majd, de tudom, hogy már egyszer kiveséztem, miért van május 24-én Hanna nap nálunk.
Édes volt, úgy várta, mintha a második születésnapja lett volna legalábbis.
Egyelőre ennyi, a többit nemsokára.
Megmutatni megmutatom, mert szépnek gyönyörű. :)

Elballagott

"Egyszer régen Édesapa megfogta a kezemet...".
Így kezdődött.
Egészen pontosan emlékszem, hogy azon a kissé hűvös reggelen, mikor először útnak indult, milyen komolyan vette a feladatát, mennyire nagyon várta már, hogy óvodás lehessen, és milyen szépen, gyorsan, finoman illeszkedett be a csoportba.
Hihetetlen, ahogy elrepült ez a három ovis év. Hihetetlen, hogy még két hét, és többet nem megy.
Ahogy az is, hogy ebből a háromból egy évet megfűszereztünk számára Malajziával, meg a kilátástalannak tűnő elkeseredéssel, körömrágással.
És ahogy tavaly még olyan esetlenül magasnak tűntek a nagycsoportosok, a sok girbegurba fogsorral, a hosszú karjaikkal, ma azt figyeltem, milyen szépek, milyen csodaszépek ezek a sudár, iskolaérett, okos, a világból majdnem minden lényegeset ismerő legnagyobbak.
Volt már, hogy elérzékenyültem egy egy ünnepség alkalmával, de olyan, hogy a szememet törölgetem, hogy lássak, most először fordult elő velem. Verset mondott, táncolt, mesélő volt egy hosszú darabban, és miközben megölelgette a felékacsázó legkisebbet (igazi Hannás természetességgel, szeretettel és gondoskodással), egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.
Iskolás lesz.
Egy ideje tudom a fejemmel, de a szívemnek kell még ez a három hónap. Már megint tanulok Hannától, ahogy ismét van egy elsőnk, egy gyönyörű, okos, mégegypicit óvodás, máregypicit iskolás kisnagylányunk.

A ballagás kellemes velejáróival kapcsolatban

Azon kívül, hogy Hanna várta, és hetek óta minden nap meghallgathattuk az összes verset és éneket a műsor repertoárjából, aminek eredménye, hogy immár Áron is birtokában van mindnek (magyar és német verzióban egyaránt :)), magamra rántottam a ballagó gyerekek ajándékának elkészítését. Nem azt, amit kaptak, hanem azt, amit adtak.
Mégiscsak családi kötelezettség, legalábbis annak éreztem nem kiadni ezt a hálás, meg munkás feladatot másnak, nem is szólva arról, hogy Csillának is ez volt az utolsó ballagása. (Ezt amúgy nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, és kicsit félek a következő évektől, annyira nagy biztonságot éreztem mindig, ha az ovira, és az oviban a gyerekekre gondoltam...)
Valami nagyon szépet szerettem volna készíteni, és mert minden évben valami nagyon szép készült eddig is, izgultam, hogy a megálmodottnak legalább részben megfeleljen az, ami végül kikerül a kezemből.
Egy fotókból, rajzokból, idézetekből álló kis könyvet álmodtam, mindenkinek apró részfeladattal. A gyerekek rajzoltak, a szülők felírták a gyerekek gondolatait az óvónénikről, dadusnéniről, vagy választottak egy idézetet és küldtek három képet. Egy babásat, egy kiscsoportost, meg egy aktuálisat. Az óvónénik, és a dadusnéni kapott egy egy papírt a ballagó gyerekek neveivel, és arra kértem őket, hogy írjanak három dolgot mindegyikről, azt, ami elsőre az eszükbe jut róluk.
Én fotóztam meg szerkesztettem, vágtam, ragasztottam, elégedetlenkedtem, aztán már nem is láttam, hogy milyen a végeredmény.
Valaha Dani kapott tőlem minden jeles alkalomra egy saját készítésű képeslapot, de azok azért egyszerűbben mentek, mint ez a mostani. Élveztem minden pillanatát, de mert összesen két napom volt végül a konkrét megvalósításra, szerda estére táncoltak a képek a szemem előtt.
Így nézett ki az ebédlőasztal két napig, csak reméltem, hogy Lelle és Áron lesznek annyira belátóak, hogy nem randalíroznak ezen a felén. Használtam mindent, amit itthon találtam, a régi újságpapír szélét, ami a gardróbban a felső polcon őrzött egy régi képet (még maradt a képnek is :)), sütőpapírt, maradék gombokat, szalagokat, no meg a gyerekek nyomdakészleteit, parafadugókat, és persze előmunkálatképpen két órát álldogáltam a kreatív bolt papíros polca előtt, mire sikerült kiválasztanom ezeket a gyönyörű kétoldalas kartonokat. (Ezek olyan szépek, hogy tényleg komolyan izgultam, hogy el ne rontsam a saját bájukat valamivel.)

Az írást egykori gimnáziumi osztálytársnőmre bíztam, aki mellesleg az egyik ballagó Pillangó anyukája is, és mert egyéb időpont nem volt alkalmas egyiküknek sem, a szerda este negyed 11et beszéltük meg.
Altattam, de Lelle nem aludt el, valószínűleg érezte a készültségemet, és mikor el akartam indulni, rettenetesen elkeseredett (takonyésnyálfolyósretteneteskiabálós sírással adta tudtomra, hogy vagy mindketten megyünk, vagy maradok...), végül mindenki békéje, és a cél érdekében magammal vittem.
Abban bíztam, hogy elalszik az ölemben.
Nem aludt, viszont kedves és mosolygós volt végig, összefirkálta a sajtcédulákat, éjfélkor húsleveset evett, meg eperlekvárt, majd fél egykor vette a cipőjét, és elköszönt.
Egyre lettünk készen, addigra trópusi eső kerekedett, nagyon romantikus volt, ahogy Lellét a paplanjába csavarva futottam az autóig, nehogy nagyon megázzanak a kész kincsek a kosaramban.
Csütörtök délelőtt apró simítások után végül elkészültek az ajándékok, külsejükben hasonlóak, tartalmukban személyre szabottak, és már én is szépnek láttam mindhármat. :) Kicsit nehezen váltam meg tőlük, de szerencsére az egyiket végigfotóztam, így ebben a formában megmarad nekünk is.
Íme az album publikálható oldalai, a többit a személyiségi jogokra való tekintettel nem csatolhatom. :)





A végeredmény fémgyűrű nélküli, a lapok egy natúr zsineggel vannak összefogva, a kerek kartonok a rajzokkal, és az idézetekkel pedig szintén egy egy oldalt adnak a dupla oldalak között.