Személyi igazolvány

A nagy jó tavaszi szünet közepén Orsit olvasva rádöbbentem, hogy Hannának nincs személyije.
Bár komolyan fogalmam sincs, hogy minek egy hatévesnek ilyen holmi (mikor van születési anyakönyvi kivonata, meg lakcímkártyája is, és a többség valamelyik szülőjével érkezik az effajta helyekre), felsejlett az óvoda ajtajára kiragasztott papír, és egészen őszintén megrettentem, hogy mi lesz, ha mégiscsak kell majd az a plasztikkártya.
Végül szerda este lett, és azon kaptam magam, hogy az okmányirodák nyitvatartását böngészem, miközben azt mérlegeltem, vajon hogyan jobb. Itt helyben az utolsó pillanatban, vagy messzebb, vagyis hosszabb időt elpazarolva, egy, kettő, vagy négy gyerekkel...
Csütörtökön reggel még futottam pár kört (kiderült az is, hogy a 11. kerületben majdnem két órát kell várni), és végül mégis a mindengyerek, messzebb, de a biztos mellett voksoltam.
Dugó is volt, meg rossz helyen is parkoltam első körben, aztán a másodikban is, de akkor már a kezemben volt egy sorszám, a négygyerek meg az autóban, majd harmadik nekifutásra találtunk egy olyan parkolóhelyet, ahonnan egy belső udvaron ár vezetett az utunk. Az udvarban egy almafa tele (!!!) tavalyi almákkal, meg gerlékkel, akik épp reggeliztek a tavalyi almákból, meg nagykavicsos murvakupaccal, és ibolyával. Nem siettünk nagyon, ellenben így is másfél órát vártunk odabenn.
Nagyon nagyon büszke vagyok a gyerekekre, és végtelenül hálás a gyerekbarát okmányirodának, ahol a vizezős dolog egy szekrény takarásában bújt meg, így Lelle csak az utolsó negyed órában vette észre, ahol a játéksarokban kisasztal volt, dobozban építőkocka, csakúgy egy csúszda, mindez szőnyeggel puhán aládolgozva, és ráadásul olyan megoldással, hogy csak egy ajtónyi nyíláson lehetett ki meg bemenni (vagyis nem tudtak ezerfelé szaladni) és ahol még pelenkázó is lett volna, ha viszek magammal pelust.
Lelle valószínűleg örült volna, ha nem kellett volna egész délelőtt kakis pelenkában lennie, én meg annak örültem, hogy sikerült elterelni a figyelmét, és csak akkor akadt ki, mikor már elindultunk kifelé, és szerettem volna felöltöztetni.
Az egész ügymenet egyébként három percnél nem volt hosszabb, csak sokat kellett várni.
Hogy aztán ma, a beiratkozáskor egyáltalán ne hiányozzon senkinek ez a dokumentum, annál inkább Hanna tajkártyája, amiről viszont fogalmam sincs, hol lehet.
Tanulság nincs, a lényeg viszont, hogy Hanna ma az iskolában járt, és szeptembertől új időszámítás kezdődik a családunkban.
Néztem, néztem, ahogy a folyosón sétálgat míg vártunk, elképzeltem, hogy mennyivel lesz majd magasabb ősszel, hogyan fogadja majd a korábban kelést, a nehéz táskát, mit fogok majd csomagolni neki uzsonnára.
Hirtelen olyan nagynak tűnt, mintha egyszerre kinőtte volna az óvodát.
Aztán az jutott eszembe, hogy épp ennyi idős voltam, mint most Hanna, mikor elsőbe mentem. Neki van még majdnem fél éve. Azt hiszem nekem kell megérnem erre, ő már készen van.