Hat és fél éves Hanna

Nagy lett. Csak közhelyek jutnak eszembe, meg érzések.
Hogy milyen, amikor a hosszú karjaival átölel, megpróbálom felemelni, de a lábai majdnem a földig érnek. Ha a kezembe veszem a kezét, már nem egy csepp kis tenyér simul a tenyerembe. Akkor is kislány már, amikor alszik, a leggyönyörűbb tündér, akit valaha aludni láttam.
Nem hiszem, hogy képes vagyok objektíven írni róla, azért megpróbálom. :)
Anyukám mindig azt mondja, a képeken olyan szomorú. Van benne igazság, bár ismerem ezt a fotóarcot, és az igazit is, amikor huncut, szívből nevet, felszabadult.
Mégis, a legnagyobb fejtörést tényleg az okozza nekem, hogy Hanna mennyire felelősségteljes, mennyire ösztönösen veszi fel a felnőttszerepet, ha mi épp nem vagyunk kéznél. Nem tudom eldönteni, hogy mi adjuk neki a feladatokat, főképp a lelkieket, vagy maga veszi magára magától.
Mert bármennyire is szép ahogy a kisebbekkel van, ahogy nyitott mindenki felé, és amilyen türelme van bárkihez, néha úgy szeretném kiemelni ebből a szerepből, és csak játszani látni őt, önfeledten, korlátok nélkül.
Hanna a jógyerekünk.
Olyan sokszor kell figyelmeztetnem magam erre, és csak remélem, hogy legalább annyiszor észre is veszem, ha meg kell menteni a jóságától, mint ahányszor megköszönöm neki, hogy könnyű vele.
Nagy lett.
Lovagol, balettozik, mától pedig úszni is jár. Elképesztő, ahogy rajzol, ahogy mesél, ahogy babázik. Finom, törékeny, érzékeny.
Figyelmes, érdeklődő, tele érzelmekkel.
Nyitott mindenre, ami zene, mese, kép.
Fél a sötétben, a sötéttől, és mostanában mintha felismerné a világ fizikai korlátait, az eddigi nagy bátorsága alábbhagyott. Nem mintha nem mászna fára, jómagasra, vagy visszafogná magát, ha gyűrűt lát, amin lógni lehet, de van, amit nem próbál megcsinálni, és ez új.
Továbbra is nagyon jó mozgású, és kitartóan próbálkozik minden új dologgal. Most épp egy korcsolyapályát építettek a városban, Hanna addig ügyeskedett, míg az a fránya kori nem engedelmeskedett neki.
Vízben halacska, szárazon kiscsikó.
Nem lesz balerina, a hajlékonyságát valahol elhagyta, de egyre szebben táncol, a többi pedig kitartás kérdése.
Nyugodt, de nem csendes, bújós, és szeretnivaló, csupaszív kisember.
Ha fáradt, no akkor kifordul önmagából, ilyenkor kerülnek legtávolabbra az önfegyelem korlátai, kiabál, hisztizik, zokog vigasztalhatatlanul.
Rettentő lassú. Vagy azért, mert annyira precízen akar mindent megcsinálni, hogy abban elfárad, és emiatt nem tudja befejezni, amit elkezdett, vagy azért, mert bármi a környezetében képes elterelni a figyelmét. Ő az utolsó, ha az udvarra megyünk, itthon is, az óvodában is. Ott azért, mert minden kicsinek segít öltözködni. Ha pedig dolgozik, semmi értelme sürgetni, mert az aprólékosság az idő ellensége. Igyekszem motiválni, és drukkolok neki, hogy mire iskolába megy, legalább azt megértse, hogy bizonyos idő jut bizonyos dolgokra, több nem.
Egyre több dologról lehet vele beszélgetni, és ez olyan nagyon jó. Igényli is ezeket a beszélgetéseket, főképp a kettesben, vagy hármasban töltött időt. A legtöbbet a kisbabák érkezéséről kérdez, gyerekekkel pedig főképp a tündérekről értekezik. :)
Közösségi ember, jó barát, és nagyon jó testvér.
123cm, 23kg, fogat vált éppen, és már van egy "betemetett" foga is (Anna azt mondta, ha minden felnőtt így viseltetne a fogorvosi székben, akkor sokkal szebb lenne a fogorvosok élete :)).
Szeretjük nagyon. :)