Róma

Már majdnem hazaértem lélekben is. Illetve már vannak olyan pillanatai a napnak, amikor a gondolataim és a testem egy helyen vannak egy időben.
Többnyire viszont még mindig az történik, hogy pl. a mosogatóban folyik a víz, én meg bambulok kifelé a cseresznyefára tapasztott tekintettel, közben pedig gondolatban a Trastevere szűk utcácskáin sétálok kézenfogva Danival, és a jázminnal futtatott falak közé ékelődött vendéglők kockás abroszos asztalai mellett elhaladva megcsap a capricchosa illata.
Ha szerencsém van, Áron előbb szól, mint ahogy leforráznám magam. :)
Egyébként pedig muszáj elmondanom, hogy a legjobb pizzát a reptéren, már hazafelé, a sorban állva ettük. :)
Az egész azzal kezdődött, hogy régesrégen egyszer, bedobtam egy pénzérmét a Trevi kútba. Nehogy véletlenül ezen múljon. Róma az a város, ahová tizennyolc éve visszahúz a szívem.
Danié is húzott, bár ő eddig nem tudta, miért. Most már azt hiszem tudja. :)
Szóval elég hosszú ideje készülünk Rómába, amolyan csehovi módon, hol én nem hiszek, hol ő. A tél közepe lehetett, amikor az egymás ugratásából kérdés lett, a kérdésből meg válasz.
Nagyon nehezen hittük hogy sikerülhet, nagyon sokáig győzködtük magunkat magunkban, már akkor is, amikor a repülőjegyeket rég lefoglaltuk. Sőt. Az indulás előtti héten is volt egy halvány megingás, főképp az aggódás jegyében, kisebb mértékben pedig az anyagi vonatkozás miatt.
Végülis elérkezett a péntek hajnal, nagyjából elrendezve a gyerekek és a nagyszülők sora (mondjuk előtte négy napig megállás nélkül mostam, meg sütöttem, azt hiszem a lelkiismeret furdalásom leküzdése miatt), és az összeset álmában az ágyában hagyva, kiléptünk az ajtón.
Bele a nagy szabadságba, a háromnaposba, amire nem volt példa, mióta Hannát vártam.
Persze utaztunk sokat (mondanom sem kell :)), de kettesben nem voltunk ennyi időt azóta.
Jól működünk. Ez a konzekvencia. Meg az, hogy ránkfért nagyon. A három nap is, meg Róma is mindenestül (annyira ránk vall egyébként, hogy nem egy háromnapos ágybanfekvős programot választottunk, hanem egy majdnem hegymászóst).
Persze nem tudok végigaludni lendületből nyolc órát. :)
Viszont képesek vagyunk lejárni a lábunkat úgy, hogy pénteken a szállásról a városba menet azon nevetgélünk, hogy még egy útikönyvünk sincs. Aztán lett, és ki sem bújtunk belőle, és majdnem mindent megnéztünk, ami benne volt. Leszámítva a múzeumokat, ahol sorba kellett volna állni (ezért aztán jól kinéztük a könyvből annak a töredék részét, amit bent láttunk volna... legalább picit képben vagyok, hogy mi maradt ki).
Voltunk tengerparton, reggeliztünk a parkban, nem láttuk a pápát, pedig még jegyünk is volt a Pünkösdi misére, ellenben végigjártunk egy csomó templomot, és volt ami nagyon megfogott. Buszoztunk, és vonatoztunk, és stoppoltunk is, mert vasárnap egyszerűbbnek tűnt, mint kivárni míg jön a menetrendnélküli, és hazafelé izgultunk, mert nem jött az, amivel a reptérre kellett volna kijutnunk, így megint stoppoltunk (az egyik legjobb élmény volt), és végül kiértünk. Épphogy.
És csatangoltunk kisutcákban, és láttunk egy csomó ázsiai arcot, meg maidet is babakocsit tologatni, vagy a bevásárlásban segíteni (rettentő furcsa, és egyben otthonos volt), és ettünk olyan étteremben a belvárosban, ahol egy egyiptomi fiú volt a beterelőgyerek, egy bangladesi a felszolgáló, meg egy vágottszemű lány a pincér. Azt mondták, hogy igazi homemade pizzát csinálnak. :)))
Átverekedtük magunkat a Trevi kút előtti tömegen, ültünk a Spanyol lépcsőn nagy tömegben, és megnéztünk a Pietát, ami sosem lesz kevésbé magával ragadó.
Fogtuk egymás kezét, beszélgettünk, sétáltunk, ültünk csendben, hallgattuk a gondolatainkat, ettünk anélkül, hogy az evésen kívül bármire figyelni kellett volna, és kifolyt az idő a kezünkből. Este lett, aztán reggel, és azt csináltunk, amihez csak kedvünk volt.
A gyerekek nagyjából szombat délután kezdtek hiányozni, bár valószínűleg egy pár napot még kibírtunk volna ezzel a hiányérzettel együtt is.
Vasárnap éjjel érkeztünk, mindenki aludt már (a saját ágyában) és egyik sem ébredt fel ránk (pedig végigpuszilgattuk mindegyiküket), és már az is csodálatos, ahogy Lelle a tőle megszokott módon ébredt mindkét éjjel néhányszor, és evett, cumit kapott, és zokszó nélkül aludt tovább, reggel pedig, mikor meglátott, elmosolyodott. Azóta is mosolyog, pedig tőle tartottam leginkább (Hanna péntek este borult ki, de ő aznap délután nem is aludt, most pedig Mikolt a legelveszettebb, Áronon, meg Lellén pedig semmi nyomot nem hagyott a távollétünk).
Fantasztikus volt az egész, és fantasztikusak voltak a nagyszülők, no meg a gyerekek is.
Külön köszönet Annának, Titének és EmmaFlórának, akik a pénteki rutint megőrizve társaságot szolgáltattak a mieinknek. :)