Elballagott

"Egyszer régen Édesapa megfogta a kezemet...".
Így kezdődött.
Egészen pontosan emlékszem, hogy azon a kissé hűvös reggelen, mikor először útnak indult, milyen komolyan vette a feladatát, mennyire nagyon várta már, hogy óvodás lehessen, és milyen szépen, gyorsan, finoman illeszkedett be a csoportba.
Hihetetlen, ahogy elrepült ez a három ovis év. Hihetetlen, hogy még két hét, és többet nem megy.
Ahogy az is, hogy ebből a háromból egy évet megfűszereztünk számára Malajziával, meg a kilátástalannak tűnő elkeseredéssel, körömrágással.
És ahogy tavaly még olyan esetlenül magasnak tűntek a nagycsoportosok, a sok girbegurba fogsorral, a hosszú karjaikkal, ma azt figyeltem, milyen szépek, milyen csodaszépek ezek a sudár, iskolaérett, okos, a világból majdnem minden lényegeset ismerő legnagyobbak.
Volt már, hogy elérzékenyültem egy egy ünnepség alkalmával, de olyan, hogy a szememet törölgetem, hogy lássak, most először fordult elő velem. Verset mondott, táncolt, mesélő volt egy hosszú darabban, és miközben megölelgette a felékacsázó legkisebbet (igazi Hannás természetességgel, szeretettel és gondoskodással), egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.
Iskolás lesz.
Egy ideje tudom a fejemmel, de a szívemnek kell még ez a három hónap. Már megint tanulok Hannától, ahogy ismét van egy elsőnk, egy gyönyörű, okos, mégegypicit óvodás, máregypicit iskolás kisnagylányunk.