Ágyjelenetek

Az izgalmas dolgok mostanában itt történnek ugyanis. Meg a legviccesebbek. És a legszívmelengetőbbek is. A többit nem árulhatom el hivatalból, de ahogy a dolgok állnak, még az is lehet, hogy egyszercsak lesz egy felnőtt és egy gyerekszoba nálunk.
Azt pedig csak nagyon halkan írom, hogy ezügyben az egyik szemem nevet, a másik meg sóhajtozik.
Nos a velő.
Ha itthon vagyok, Lelle senki mással nem hajlandó elaludni. Ha más dolgom van, akkor inkább jön velem, és segít bármiben (leginkább lassítja a folyamatot persze), csak ne kelljen lefeküdnie nélkülem. Gyenge próbálkozásként tegnap Dani felvitte míg kiteregettem két adag vizes ruhát, Lelle pedig végigzokogta azt a negyed órát, míg felértem.
Mikor meglátott abbahagyta, és szüttyögve a helyére mászott, majd alig három perc múlva már mélyen aludt.
Még álmában is hüppögött, Áron pedig kérdezgette, mit csinál Lelle. Azt hiszem tanult egy új szót. Vagy kettőt. Idejében ki fog derülni, ahogy ismerem.
Áron az ágyában térdelt, és kifejtette, hogy igazából mellettem szeretne lenni. Elfáradtunk, engedtem, azzal a feltétellel, hogy egy kicsit maradhat, aztán menjen vissza a saját kuckójába.
Odakúszott, majd pár perc bújás után feltérdelt:
- Mama, sajnos mennem kell a saját helyemre.
Adtam neki egy puszit, biztosítottuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, majd visszament.
Miután befészkelte magát, az apjához fordult:
- Papa, úgy döntöttem, hozzád bújok.
:)
Forgolódtunk egy keveset, sehogy nem fértem el (egészen máig fel sem tűnt, hogy kevés az a harminc centi), így aztán fogtam Lellét paplanostul, és áttettem a kiságyába azzal a képzettel, hogy két óra múlva már a fejemen fog szuszogni.
Tévedtem.
Lelle háromszor kért az éjjel enni, mindannyiszor békésen elfogyasztotta a jussát, majd aludt tovább.
Reggel Áronnal együtt ébresztettük fél tízkor.
Felállt az ágyában, és a kérdésemre, hol aludt, a mellettem lévő üres zugra mutatott. :)
Három és fél éve ma először aludtunk ketten a miágyunkban Danival. Azt hiszem kicsit nagy nekünk. :)