Időből van a legkevesebb, momentán versenyt futok érte magammal, tudom, hogy sikerülni fog, és a végén minden meglesz, de nem szeretek csúszni, ha meg mégis, akkor ledolgozhatatlan lelkiismeretfurdalás a vége.
A többi sorjában.
Volt ovis ünnepség, amire minden gyerekről csináltam egy képet, ezek pedig felkerültek a faliújságra, mellettük az anyukák képe a gyerekek ceruzájából. Mitagadás meghatódtam, pedig a felét tudtam ennek a titoknak.
Aztán volt még fotózás, mind emlékezetes, és mind olyan élményekkel teli, amik töltik az embert az esős napokra. :) Ezekről majd a másik blogban képes beszámoló is lesz valamikor.
Volt Áronbetegség, amiből két nap alatt gyógyult ki a gyermek, és senki más nem kapta el tőle, kivéve engem.
Mondjuk nekem lázam nem volt, lett viszont elragadó jazzénekesnő hangom, némi torokfájással és minimális orrfolyással.
Az egésznek nem kerítettem volna nagy feneket, ha nem szombaton lett volna az a nap, amit meglehetősen régóta, centivágással egybekötve nagy nagy izgalommal vártam.
Valamikor az év elején, egy munkás éjszakán egymásba botlottunk az FBn pár nagyon régi táncos baráttal, aminek az lett a vége, hogy a sírva röhögős beszélgetésen kívül összehoztunk gondolatban egy amolyan ősharmóniás tánctábort is. Ráadásul a Tánctanárúr is jelen volt az eseményen, úgyhogy nagyon nem is kellett győzködnünk, maga ígérte, ha lesznek legalább 20an, akkor megszervezi.
És lettek, sőt.
Szombatra még összeszedtem magam, bár volt azon az éjjelen minden, ami megkérdőjelezte, hogy képes leszek reggelre lábra állni, de az izgatottság és a mehetnék messze felülírt minden kifogást.
Így aztán kaptam egy egész napot reggeltől éjjelig, hét órányi táncolással, egy csomó régenlátott baráttal, meg olyan élményekkel, amiket nem is tudok szavakba önteni.
Egy időutazás volt az egész, olyan, mint egy osztálytalálkozó, csupa olyan szívemnek kedves ember társaságában, akik valamikor az életem részét jelentették. Azt hiszem mindannyian visszakerültünk abba a pörgős állapotba, amiben valamikor 2000 környékén lehettünk, amikor a többség befejezte a táncos pályafutását. Mondanám, hogy visszafiatalodtunk, de egyrészt most sem vagyunk öregek ;), másrészt pedig fizikailag azért na... szóval bírtam, de a hetedik óra után már nem volt hiányérzetem. :))))
Előkerült egy tonnányi régi fotó, és míg mi nem láttunk különbséget mostani, és 15 évvel ezelőtti önmagunk között, néhányunk gyereke nem ismerte fel a saját szülejét a képeken, vagyis nyilván eltelt az a 15 év nyomokat is hagyva, de ez bennünket cseppet sem zavart. Mindenki hozta a formáját, humorban mindenképpen, no meg sármban, és táncolni vágyásban főképp, és olyan nagyon jólesett menzán ebédelni, és szocreál épületben a koszlott kanapén csacsogni, majd elkésni a kezdésről.
A gyerekek nyomokban hiányoztak, este 9 felé már kezdtem üresnek érezni a kezeimet, de egy cseppet sem bánnám, ha egy év múlva meg lehetne ismételni ezt az egy napos kiruccanást ezekkel az emberekkel.
Mondjuk épp három évet kell várnom erre, csak hogy nem vesszen el a varázs, mondta a fővezér.
Mindegy is, én annyi mindent kaptam, hogy elképzelhető, hogy kitart három évig.
Most mindenesetre van egy részem, aki még mindig Agárdon ropja, miközben igyekszik a szürke hétköznapokra koncentrálni. És ahogy az FBn olvasom, sokan vagyunk ezzel hasonlóképpen. :)
Képek a gépemből, meg másokéból. :)









Tidak ada komentar:
Posting Komentar