Én beértem volna egy sima lazulós nappal, a csodaidő persze kirángatott bennünket a kerten túlra is, és gyors konszenzussal Solymárra esett a választás.
Van ott egy völgy, ahová ilyenkor kivonul a város, meg a mi Ibolykánk is mondjuk lovak nélkül, de egy halom fajátékkal, és legutóbb három éve három gyerekkel is szuper kis program volt, sőt, már azt is tudtuk, hogy ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni az amúgy festői erdőben a patak mentén, akkor a másik irányból néhány lépést kell csak tenni, és már ott is vagyunk.
Gyorsan kerestünk még vállalkozókat, Mari és Peti kaptak is az alkalmon, és csatlakoztak hozzánk.
Idén sem volt csalódás. Az erdő pompás, a patak mégpompásabb, a tisztás elég helyet ad a nem túl nagy tömegnek, és van minden, amire ilyenkor vágyhat a nép. Kézműveskedés a gyerekeknek, kirakodó igényesen, főzőverseny, aminek az eredménye fogyasztható a publikum számára is jelképes összegért, és gyönyörű környezet.
Ennyit a majálisról, ajánlom mindenkinek, aki érintett lehet a környéken és nincs jobb ötlete, mert tényleg.
De igazán emlékezetessé Lelle tette ezt a napot.
Először azzal, hogy eltűnt.
Van egy pszichológiai jelenség, aminek a lényege, hogy tömegben megoszlik a felelősség, mindenki azt hiszi, elengedheti, mert vannak elegen, akik majd magukra veszik.
Hogy ez mennyire nem tudatos, saját tapasztalás. Mondjuk ilyenből köszönöm épp elég volt erre az évre, tanulság van, megszívleltem. Sokadszorra.
Az történt ugyanis, hogy abban a kellemes állapotban, hogy négyen vagyunk négy gyerekre, Lelle az egyik pillanatban még megvolt, a másikban már nem.
Szerintem nagyon rég futottam ennyire gyorsan, és abban is biztos vagyok, hogy legutóbb Mikolt eltűnése adott okot az életem filmjének lepergetésére, de ez akkor sem, most sem esett jól.
Dani kezében érkezett végül vissza, mikor az apja rátalált, a patakparton állt, és nézte teljes lelki békével a gyerekeket, akik odabenn játszottak.
Én úgy harminc évet öregedhettem tíz perc alatt, de a lényeg, hogy megkerült...
A másik, ennél örömtelibb pillanata a napnak az alvás utáni peluscsere után ért.
Lelle nem akarta felvenni a tiszta pelust a csere végeztével, nevetett rám, és elszaladt.
Egy ideje szól, miután pisilt, kivenni nem hagyja, de az irány mindenesetre biztató volt eddig is. A szűkítőt már rég lehoztuk, mert fel is kéri magát a pulpitusra, ül három másodpercig, majd papírt kér, végül távozik.
Most csak simán elszaladt pucér popsival, a szemem sarkából figyeltem miközben az uzsonnát készítettem. Idővel odasomfordált mellém, és koncentrálni kezdett, ami jel.
Mondtam is neki, hogy látom, hogy készül valamire, mi lenne, ha a wcben próbálná meg befejezni. Adta a kezét, felültettem, dolgozott, és lőn.
Diadalmas mosolygás, örömkönnyek.
Azóta reggelenként nagyon figyelem, és ha úgy alakul akkor sikerrel végződik az akció.
Még messze a szobatisztaság (amit én sosem sürgettem eddig sem), de ha arra gondolok, hogy kicsit több hely marad nemsokára a kamrában, akkor mosolyoghatnékom van. Meg persze büszkeség is, öröm is, nagy dolog ez. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar