Altatunk.
Dani mellett Áron ficánkol, tekintet nélkül térre, időre. Egy ideig hagyja az apja, aztán kéri, legyen lassan vége. Semmi reakció, Áron zsizseg tovább. Én is kérem, kilátásba helyezve a morgolódást, amin az érzékeny lelke megsértődik:
- Egyikőtők butább, mint a másik! - kapjuk, amin természetesen elnevetem maga.
- Mama, ez rád is vonatkozik! - duzzogja, én pedig igyekszem nem nevetni ezen, az álmélkodásomba pedig vegyül némi megszeppenés is. Abban azért bízom, hogy a buta szimplán behelyettesítés.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar