Mit hoz ez a tavasz?

Neeem, nem fogok szülni idén. :):) és jövőre sem...
Van annak értelme, hogy olyan helyen élünk, ahol (elvileg) négy évszak váltogatja egymást.
A tél, bármennyire is siránkozós a vége felé, segít nekem hogy lelassuljak, elmerengjek, hogy megtapasztaljam, hol vannak a határaim. Többet alkotok, többet gondolkodom ilyenkor, bár sokkal mélabúsabb vagyok, és kevésbé nyitok, de ez talán nem csak rám igaz.
Hogy elérkezett a tavasz, azt azon is érzem, hogy kétségem támad, megérdemlem-e. Aztán pedig eltűnődöm, hogyan tovább. Ha az ember megszokja, hogy küzd, nehezen engedi el magát. És ha elengedi, annak következménye van. Kicsúszik a kezéből a gyeplő, amit oly szorosan igyekezett tartani, míg muszáj volt.
Így vagyunk. Csodálkozunk a nagy melegben, közben megzabolázhatatlanná válnak a kiscsikóink. :) És természetesen egy utolsót mordul a betegeskedés is, jelenleg talán egyikünkre sem mondható, hogy teljesen egészséges. Nekünk "öregeknek" mindenünk fáj, fejtől derékig és onnan is túl. Elfáradtunk talán? Kevés a vitamin? Sok a gyerek? :):) Igen... Ma a játszótéren eléggé elkerekedett egy anyuka szeme (neki csak egy volt, sejtem miért...) amikor megkérdezte, hogy ezek a picikék mind tesók-e és válaszoltam is. Aztán este nézegettem, hogyan nőnek, milyen látványos még a különbség és mennyire elenyésző lesz ez tíz év múlva... Nagyszerű dolog ez, főleg ahogyan testvéresednek, és elképesztően sok energiát igényel...
És az aprónép... Áronnak újra váladékozik a szeme. És szörcsög is. Szívom az orrát, kapja amit kell. Mikolt megint csúnyábban köhög, és neki is folyik az orra. Talán ő az, aki a tesóságát a leginkább testileg éli meg. Beszélni még nem tud... Hanna is köhög, és neki is folyik az orra. Nem kicsit. Pedig eddig ő bírta a legjobban. Bárki beteg volt, ő állta a csatát. Kidőlt. Ma este hányt is, egész nap étvágytalan volt. Remélem ezzel az egyel megússzuk, jó volna éjjel nyugodtan pihennünk.
Lassan megszokjuk majd, hogy jó dolgunk is lehet, hosszabbak lesznek a nappalok, és nyílnak majd sorban a virágok. Érik majd a gyümölcs, de előbb virágba borul a cseresznyefa. Deszeretnék egyszer Japánba menni...
Addig is olyan jó nézegetnem ezt a három virágszálat. :):)

Mikolt és a család

11 hónapos kora óta gyakorlatilag végigalussza az éjszakát.
Ha baja van, csak akkor ébred, mostanában, mint egy kiskamasz, fél négykor felkel és enni kér. Hiába adok neki dupla vacsorát...
És ha kel, kiabál. Nagyon. Úgy ugrok ki az ágyból ilyenkor a legmélyebb álmomból is, mint akit áram ütött meg, hogy mielőbb megszüntessem az okot, hogy legalább a többieket ne ébressze. Amíg rá nem jövök, hogy pontosan mit kér, addig egyre hangosabb... és ez rossz. Több szempontból is.
A minap hajnalban a köhögésére ébredtem, vittem neki stodalt, amit megevett, majd felállt, (ilyenkor jön általában a hangoskodás) és mutatta, hogy menjünk ki. Nem volt más választásom, elindultam vele. Ritka pillanat, de akkor épp a vállamra tette a fejét, és megnyugodott. A fürdőszobába mentünk, leültem vele, hozzámbújt, úgy szuszogott. Aztán rámnézett és suttogva(!!!) azt mondta:
-Hanna.
-Hanna alszik.
...
-Papa.
-Papa is alszik.
...
-Ájá.
- Áron is alszik.
Majd némán az ajtóra mutatott, jelezve, hogy akkor ő is lefeküdne.
Útban a miágyunk felé eszembe jutott, amikor Hanna sorolta a családtagokat a kiskádban ülve, épp ennyi idősen, csak akkor még Mikolt a pocakomban volt. De ugyanilyen bizsergetően jó érzés volt, hogy a legkisebb is elfoglalta a majdnem legkisebb buksijában méltó helyét.

Jeles napok

Tegnap Hanna hónapfordult, ma a neve napja volt, holnap pedig Mikolt lesz 20 hónapos.
Mindezekről nem is emlékeztünk meg...
Az elsőről, mert elfelejtettem.
A másodikról, mert Áronnak április 2-án lesz a névnapja, és mert eddig bármikor, ha ezen a napon ünnepeltük, az egész család azt mondogatta, hogy "nemismavanHannanapmertmaJohanna van". Úgyhogy önkényesen, hogy legyen némi szünet a nagyon jeles napok között, áttettem Hanna ünneplését május hónapra. Hogy 20-án, 24-én vagy 30-án fogjuk végül tartani, azt még nem tudom, Hanna nevű gyermekek édesanyái Ti mikor tartjátok? de így talán lesz olyan kegyes hozzánk az időjárás, hogy akkor kerti sütögetés keretében emlékezzünk meg róla. (ahogyan azt az ünnepelt mindig is szerette volna)
A harmadikról pedig holnap fogok írni. Hiszen az majd akkor lesz aktuális.

Gondoltam csúszdázunk egyet

Régóta tervezgetjük, hogy találkozunk Leóval, no meg a szüleivel. Eddig nem tudtam mondani egy olyan hétvégét sem, amikor zárt térben szívesen összeengedtem volna a gyerekeimet bárki más csemetéjével, a folyamatos takony-köhögés duó miatt.
Aztán eljött ez a szívemnek oly kedves szép nap (átálltunk tavaszi időszámításra, hurrá!!!), és arra gondoltam menjünk ki a szabadba, és legyen ez egy sétálós, gyerekeknek is jó programokkal teli vasárnap. A Hajógyári szigetre ruccantunk ki, Hanna régóta emlegette a nagy csúszdákat, gyanítom AnnaésPetinek egészen sok köze van a dologhoz.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket szólított a természet, így tele volt a parkoló és a játszótér is. A csúszdák környéke egy majálishoz hasonlított embermennyiség tekintetében. Kicsit megszeppentem a látványtól, és volt néhány attrocitás is, miközben igyekeztem felvenni az itteni tempót, és elérni, hogy Hanna egy darabban érjen le a csúszdák végébe. Azt hiszem mindannyian kiszigeteltük magunkat most egy időre...
De a lényeg: Leó hatalmas és hihetetlenül édes, nyugodt, türelmes, öröm volt látni. A szülők jót beszélgettek, miközben a két lányt igyekeztünk szemmel tartani, ami nem is volt mindig könnyű. (hogyan lesz majd, amikor háromfelé kell szaladni, még nem tudom...) És míg a fiúk kényelmesen ücsörgő-szemlélődő, majd apakézben szintén szemlélődő álláspontra helyezkedtek, addig a lányok hintáztak, és csúszdáztak, Hanna még lovagolt is, olyan flegma arccal, (ami nála a legmélyebb koncentráció jele) mintha minden nap ezt csinálná.
Nehéz volt elszakadni a varázsvilágtól, Mikolt tüntetőleg még megállt kavicsozni is, de végül az éhség legyőzte a kíváncsiságot, elköszöntünk és hazajöttünk. Jó volt látni Benneteket!!!

20 hónapos a kis Középsőnk

Tavaly ilyenkor még nem tudtuk, hogy Mikolt hamarosan középső gyerek lesz.
Látom, ahogy barátkozik a szereppel, ahogy egyre ügyesebb testvér, pedig még egyáltalán nem várható tőle, hogy értse, és mégis. Küzd, vívja a harcokat, a hangja a legfőbb eszköze.
Középsőnek lenni, legalábbis minálunk, ahogy én látom, csak egy kicsit más, mint kisebbiknek lenni. Az, hogy nem ő a picuri, annyiban árnyalja a képet, hogy talán kevesebbet van kézben, de nem azért, mert nem veszem ölbe, hanem mert néha kevés a kezem. Inkább az a nagy különbség az első és a másodszülöttünkhöz való viszonyunk között, hogy míg Hanna minden első megmozdulását vártuk, drukkoltunk érte, és ha megtörtént büszke boldogság volt a szívünkben, Mikoltnál olyan hirtelen történnek ugyanezek a dolgok, hogy alig győzünk csodálkozni. Nyilván vannak előjelek, de ezekre kevesebb figyelem összpontosul, nemúgy, mint amikor Hanna kezdett beszélni, csúszdázni, hintázni... Ettől Hanna inkább igényli a rivaldafényt, Mikolt pedig egészen természetesnek kezeli, ha fejlődik. Természetesen ugyanolyan büszke boldogság Mikolt minden kis ügyesedése is, de ezekről inkább utólag beszélünk, nem aktualitásában.
Nincs minősége, de gyakran eszembe jut, mi lenne ha... Értelmetlen, mégis érdekes. Vajon csendesebb lenne-e Mimi, és bátortalanabb? Babázna ennyit, vagy inkább autói lennének? Megfogná-e az én kezemet is?
Húsz hónaposan még mindig jó evő, jó alvó, hangos, akaratos, épp olyan, mint pici baba korában volt. Szerettük és szeretjük benne, mégha most néha nagyon nehéz is, hogy tudja, mit akar és nem tágít. Nem tud csendesen szólni, kizárólag olyan frekvencián, amiről más azt hiheti, hatalmas a baj. Kisoroszlán, akit lehet simogatni, de érdemes résen lenni. Mert ha odacsap, akkor nem nézi, mekkorát üt. Bújik, ha akar.
Az első ami eszembe jut róla, a humora. Hogy érti és szereti a tréfát, hogy bohóc, és vigyori, és kedves és végtelenül huncut.
Aztán a felemás színű szemei, a hihetetlen fekete seprű szempilláival, a göndörödő babahajjal.
Aztán, hogy milyen picike még és mégis milyen meghatározó egyénisége a családnak.
Hogy Hanna az első neki, Papa a második. Hogy beérik dolgokra, és ha nincs még kész rá, akkor olyan, mint aki nem is érti, miről beszélek. De ha beért, akkor olyan magabiztosan teszi, mintha mindig is úgy lett volna. Például lesöprögeti az asztalról a morzsákat, megtörli a kezét, sőt, ha maszatos kéri, hogy töröljük meg.
Van elképzelése arról is, mi legyen rajta, és ha valamiből egyforma van neki és Hannának, arról meggyőződése, hogy Hannáé, és nem is lehet ráadni.
Fest, gyurmázik, rajzol, színez. Utánozza a nagyot, bármiben. Így van az, hogy bátran felmászik a mászókára, közben mormogja maga elé: jajj.
Lassan talán ő is beszélni fog. Egyre több szót használ magától is, teljesen követhetetlen számomra, miért épp azokat. Például a kés (kís) mért oly fontos... :) Mindent utánam mond, szótagszámra stimmel is, és nagyon hasonlít az eredetihez, de nagyon valószínű, hogy rajtam kívül senki nem érti.
A legutóbbi és egyben az egyik legkedvesebb élményem erről, amikor az esti lefekvés zökkenőmentesítése végett Hanna ágyába tettem. Betakargattam kettejüket, ezt a két cumis kendős emberkét, akik feküdtek szorosan egymással szemben, és suttogtak egymásnak. Mikolt a halandzsanyelvén, Hanna pedig értette, és válaszolt rá. Milyen jó nekik, hogy vannak egymásnak... És ez csak fokozódhat ha Áron is kapcsolódni fog. :)
Édes kicsi Mikolt Csillag, Isten éltessen sokáig, nőjj nagyra, és légy mindig ilyen vidám, szeretetre méltó kis csoda.

Csak a mama

A fürdés körüli teendők elég nagy hányada Danira hárul. Mindegyik gyereket ő fürdeti, sokszor egyedül van a hárommal, míg én teszem a dolgom lent, vagy épp veszek egy mélyebb levegőt a csapat nélkül. Fárasztó a nagyoknak, annál jobb a kicsiknek, ha épp nem olyan fáradtak, mint mióta a jóidő beköszöntével a nap nagyobb részét a levegőn töltik.
Ilyenkor aztán nem hagyják, hogy Dani vetkőztesse őket, tegnap este pedig mindketten az ölembe kéreckedtek, hogy én töröljem meg őket. Nem volt könnyű napunk, eléggé lestrapált állapotomban ért ez az idill. Befészkelték magukat, bújtak, itták a pillanatokat. Az egész testükkel hozzám akartak simulni, és közben hagyták, hogy a másik is odaférjen. Meghatódtam... Mert bármilyen sokat nyűgösködtek egész nap, és én bármennyire is elfáradtam, ezért minden megérte.

Tavaszköszöntés 1.0

A lányok óra szerint működnek.
Gyakorlatilag egy nap elegendő nekik, hogy estére pontban 11kor aludjanak el, és ez így volt mindig. Az átállítás reggelén régi idő szerint negyed kilenckor, vagyis a jól megszokott negyed tízkor keltek, délután csak kicsit csúsztunk, és este ha nem sötétedne olyan későn, nem is vettem volna észre, hogy változott valami.
.... csak én nem tudok átállni... most is itt ülök, EGY órakor és nem bírok felállni... máskor ez még csak éjfél!!! És akkor meg mit csodálkozom, ha fáradt vagyok???

A bácsi, ahogy Mikolt mondja

Ezt az egyet, míg el nem felejtem...
Meg egy kis sopánkodás azon, hogy nincs hallható-látható dokumentum a folyamatról.
Mert Hanna addig nem beszélt, míg kristály tisztán nem tudott. Mimi próbálkozik, és vagy sikerül, vagy nem, de örül mindkettőnek.
A bácsi régi szó, úgy kezdődött, hogy bátá, aztán lett bátyá, és ma már bátyi volt. Formálgatja, ízlelgeti, és alakul is. :):)
És hamár a beszéd... Áron sikongat, és hangosan követel. :) Lesz még itt hangzavar!!!

Rendhagyó húsvét

Gyerekkoromban nagyon készültem a húsvét hétfőkre. A locsolókat vártuk szépen felöltözve, előtte tojásokat festettünk, ajándékokat kerestünk. Emlékszem, hogy igazi tavasz volt többnyire, földillatú, tulipános, napon meleg, árnyékban csípős, kint hintáztunk az udvaron, és az egész délelőtt annak az izgalmával telt, hogy kik fognak eljönni hozzánk.
Kamaszként megértettem a misztériumát is, akkor még fontosabbá vált ez a nap. Jó volt, hogy tartjuk a hagyományt, és megünnepeljük a megváltást. A locsolás már nem tartozott a kedvenc aktusok közé, de még mindig jólesett, ha a messziből eljött a "szakállas" nagypapám, aki sosem mulasztotta el megkóstolni a sonkánkat, és előtte mind a hat lábtörlőben letörölte a cipőjéről az út porát.
Aztán elköltöztem a faluból, éltem a fiatal felnőttek mindentől és mindenkitől független életét, de a körmenetet, a Húsvét vasárnapi misét sosem hagytam ki az életemből. Az egyik legmélyebb nyomot a Gödöllő melletti kis falu sötét templomában toporgó tömeg némasága hagyta. Nem mintha valami különös történt volna, de az egybetartozás élményét ott tapasztaltam meg leginkább, pedig teljesen outsider voltam köztük.
Amikor gyerekeim lettek, kicsit távol kerültem a szervezett rítusoktól, bár belül nagyon erős igényem lenne ezekre. De az a lelki vezető, akihez a szívem húzna elkerült Pasarétről, én pedig ettől még egy lépéssel távolabbra helyezkedtem. Jó volna pedig tartozni valahova, sajnálom, hogy nincs már olyan ciklikussága az ünnepeknek, mint amikor a templom adott keretet hozzá. Bánom, hogy a gyerekeimnek nem mutatom az utat, de talán azért van ez így, mert most magam sem tudom, merre is van.
Így múlt el ez a Húsvét is, elmentünk itthonról, hogy kicsit egymásra tudjunk koncentrálni, emiatt pedig elmaradt a tojásfestés is, a locsolóvárás is, és nem főtt sonka sem. Nem voltunk templomban, és nem beszéltünk arról, mire is való mindez. Még mi, felnőttek sem. Pedig sokat forgattam magamban, figyeltem, hogy mi kerekedik belőle, és hiányzott...
A majd, az feltételes. Most van csak, és minden, amit most elmulasztok, pedig fontosnak érzek, nem pótolható. Meg kell keresnem a válaszokat, mert a gyerekeim egyre nagyobbak lesznek, és egyre több lesz a kérdésük is. Szeretnék tudni hitelesen válaszolni ezekre a kérdésekre, legyenek bármilyen egyszerűek, vagy bonyolultak.
Lefekvés után Dani meglocsolt bennünket, a lányoknak csillogott a szemük. Én Áront etettem, amikor Hanna megkérte az édesapját, hogy az édesanyját se hagyja ki a sorból... annyira megható volt hallani a suttogását a félhomályból.
Végül elmúlt ez a tojástalan, misztérium nélküli ünnep, pedig én hiszem, hogy ez az egyik legszebb és legmegrázóbb.

Áronunk és az ő neve

Április 2-án megünnepeltük Áront.
A lányoknak nincs hivatalos névnapjuk, egyik sincs benne a naptárban. A Mikoltot még megértem, de hogy egy Hanna hogy maradhatott ki?... Áron napja viszont szép betűkkel ott árulkodott az asztalon. Elsőre nem is tudtam, mi olyan különös, ha ránézek a naptárra. :)
Mókás dolog megünnepelni egy olyan apróságot, akinek fogalma sincs róla, hogy őérte van a felhajtás, nekem mégis fontos, mert számít, ezért aztán utolsó pillanatban, még indulás előtt becsomagoltam az ajándékát, és magunkkal vittük Várgesztesre. És nemcsak én gondolom ezt így, Ági is hasonlóképpen fejben tartotta Ájá ünnepét, így még Sárától is kapott egy kis meglepetést. Az ölemből figyelte főképp a gyereksereget, Hanna pedig lelkesen bontogatta a kutyás csomagolópapírt, amiben egy alvós mackó rejtőzött, és egy kis csörgő. Mikolt az előbbit vette birtokba, Áron az utóbbit, és lelkesen rázta.
Az Áron bibliai név. Talán héber eredetű, a jelentése: ihletett, tisztánlátó, megvilágosodott vagy a bátorság hegye. (ez utóbbi késztette Danit hogy végül az Áron név mellett tegye le a voksát)
A Bibliában Áron Amrám fia, Mózes bátyja s utóbb segítőtársa, amidőn az a zsidó népet
kimenekítette Egyiptomból. Isten mintegy tolmácsnak rendelte őt nehéz beszédű bátyja mellé.
Míg Mózes a Sínai-hegyen időzött, ő engedett a nép követelésének, és aranyborjút formázó
bálványszobrot öntött nekik. Húgával, Mirjammal együtt elégedetlenséget próbált támasztani a
nép között fivérük ellen. Mózes mégis őt szentelte fel főpappá, mégpedig az Úr kifejezett
parancsára. Az Írásból azt olvashatjuk, hogy Áron Isten kegyeltje volt, és ezt számos módon
tudatta vele. Talányosnak tetszik, miért tünteti ki Isten oly feltűnően a kegyeivel a „bálványállító" Áront. Az eset arra vall, hogy Jahve isten bika (vagy bikaborjú) alakjában való tisztelete eleinte általános volt a zsidóság körében. A tilalom csak jóval későbbi eredetű, így felmerül, hogy esetleg a papi szerkesztők változtatták meg a szöveget.
Madách Mózes című drámájában Áron már a történet elején a nép vezére és szószólója,
amikor a címszereplő még egyiptominak tudja magát, s utóbb Áron megy követség élén
Midiánba, hogy Mózest hazatérésre bírja.

Kisebb csodák

A tíz hetes összefoglaló helyett...
Van ez a jobbra tartása Áronnak.
Tegnap nem jutottunk el Kornélhoz, mert Mikolt nemhogy nem gyógyult, hanem ha lehet még jobban szörcsög, köhög, nem akartam másoknak ilyen ajándékkal kedveskedni.
(Azon azért elgondolkoztam, mi lett volna, ha tegnap itt hagyom a mosógépet magában vizet ontani)
Kornél helyett pedig gondolkodtam. Tanultuk anno, hogy amikor példul az egyik kar bénul, akkor tükröt tesznek a jó kézzel szemben, feladatot adnak, és a tükörben kell néznie a delikvensnek amit csinál. Vagyis vizuálisan olyan, mintha a béna keze lenne az ügyes. És használ. Nyilván Áron esetében az is használ, ha bal oldalról több inger éri, ha arra kell fordítania a kis fejét.
Aztán pedig kutakodtam, hátha találok valami nyomot, ami ok lehet. És rájöttem, hogy icipici kora óta a bal oldalamon alszik, éjjel is úgy szoptatom, hogy csak odafordulok felé. Ő viszont éjszakánként nem forog, én meg nem birizgálom, hagyom hogy álmában egyen. Többször próbáltam legalább a fejét átforgatni, de nem hagyta. Vagy ha hagyta, akkor is idővel újra a jobb arca volt felém.
Ma este a másik felemre tettem, így a bal oldalára tudtam fektetni, kitámasztottam a paplannal, hogy ne is billenhessen a hátára. Szopizott, elaludt, majd nyekergett. Nem tetszett neki az oldalfekvés. A hátára engedtem hát, a nyugodt alvásánál nem fontosabb a póz...
És itt következett a kis csoda... Vagyis az én kis csodám, aki ugyanúgy, ahogy eddig minden éjjel, a kis fejecskéjét felém fordította. Vagyis balra... És egészen reggelig így is maradt. Nem forgatta át jobbra, ami pedig a megszokott és egyben várható is lett volna. Annyira megható volt a felismerés, hogy tulajdonképpen a legkisebb "szerelmem" még álmában is folyamatos figyelmével illet. És persze azóta furdal a lelkiismeret, hogy én rontottam bele a szépséges fejlődésbe.

Elolvadt a hó

És a helyébe a kertben kinyílt a hóvirág!!!
Tavasz lesz, mostmár biztos :):):)

De bizonyám hogy tavasz van!!!

Mert nem férek a bőrömbe, mert lépten nyomon mosolyoghatnékom van, mert színekre vágyom, mert adni szeretnék, mert legszívesebben kiírnám magamra, ölelés itt...
És nem zavar, hogy köd volt, hogy sár van, hogy piszkosak a gyerekek, de nyakig. Mert ők is ki akarnak végre menni, még Kismikolt is, pedig ugyehogy milyen nehéz volt ez a hosszúra sikeredett tél neki is...
Ma visszakerült a szőnyeg a helyére, az amit elmosott az ár, és kimosott a galád gép. Lefeküdtünk rá a gyerekekkel, és csak néztem a foltokat a plafonon, és csak sokára vettem észre, hogy nem zavar...
Mennyit változtam ez alatt a négy év alatt, mióta anya vagyok. Mennyire megváltoztak a prioritások.... És milyen hihetetlen volt három évvel ezelőtt, hogy fogom én ezt könnyedén is csinálni egyszer, belefelejtkezve, örömmel.
Most meg azt sem tudom, mihez kezdenék ha hirtelen rám szakadna a "szabadság".
Itt ez a három, lassan testvéresednek, adtunk nekik valami olyat, ami nekünk nem volt.
Letörölhetetlen a jókedvem. Hanna meg is kérdezte ma: mama, min vigyorogsz? :):)
Hát a hóvirág páron.

Cím se kell ide

A nyárban az is jó, hogy nem kell mindig a bejárati ajtón közlekedni, mert van egy jó nagy teraszajtónk is, azon jövünk megyünk ilyenkor. Vagyis olyankor. Mert annyira még nincs meleg, hogy csak lerúgjuk a bentit és belecsússzunk a kinti papucsba...
Így aztán nincsenek is cipők a teraszajtó külső oldalán... Kivéve Dani fahasogatós fekete papucsát, amiben olykor a postáshoz szoktam kiszaladni. Ma délben is ebbe ugrottam bele, amikor nekiindultam, hogy lefényképezzem a legújabb tavaszváró jelentkezőnket, a kis sárga krókuszt. Így néz ki :)
Arra nem számítottam, hogy a jóidő kicsalogatja a lányokat is utánam. Pedig szaladtak, harisnyában, ujjongva a csibészségükön, meg azon, hogy végre nem fáznak. Mikolt egy kicsit a zsebretett kezes új tudománynak is örült :):)
Azt nem állítom, hogy kevésbé vagyok fáradt, mint eddig, de a napsugarak csíkjai, amik bekúsztak a házba, határozottan jót tettek velünk.

Esett az eső

És még itt áll csomóban a teregetni való, nade...
Háromnaposra bővítettük a hétvégét, és megkértünk mindenit, akit csak lehetett, hogy legyenek ma a lányokkal. Pali és Peti kezdtek reggel, aztán jött Mari és a délután esti végét az anyukám vállalta. Bár Hanna délután nem aludt, (az elmúlt pár alkalommal amikor nem voltam vele, jellemzően kihagyta a sziesztát, de ezen egy cseppet sem csodálkozom... ) jó kis napjuk volt, és remélem a többiek is így gondolják.
Mi hárman eközben megjártuk a környező dombokat, kicsit eltévelyegtünk, de végül sikerült célba juttatni egy kis csomagot. Virtuálisból valós ölelés lett, képekből pedig élet. Olyan jó volt...
Aztán Visegrádon horgonyoztunk le, megebédeltünk, majd kivettünk egy szobát, (a légyottot Áron jelenléte legalizálta) és mert moziba nem jutottunk volna el, a notebook közreműködésével megnéztünk egy filmet. Elejétől a végéig, pedig volt velünk egy (tündér)fiúcska, aki mindeközben aludt, majd evett, majd nézelődött és kommentelt. Végül pedig úsztunk egyet, Dani még szaunázott is.
Óriási élmény volt egy rövid időre újra egy gyerekesnek lenni. Persze nagyon más ez, mint az elsővel volt. Visszaidéztem, mikor Hannával először mentünk el egy napra hármasban és mosolyognom kellett. Az akkor olyan nehéznek és kihívásokkal telinek tűnt... Friss szülőnek lenni, friss babával, rutinok nélkül, tele kérdőjelekkel az optimális keresgélése közben. Persze a szívem egy darabja otthon maradt és a gondolataim egy részét is a kislányok töltötték ki, olyan jó volt csak Áronnal lenni, figyelni őt, és mellette olyan nagyon jó volt kettesben is lenni.
Nagyon nagyon feltöltődtünk.

Először

Így alszik a kis kékünk ma délelőtt. Dani gondolt egy merészet és betette. Áron pedig nézelődött, hallgatta a fúrást faragást, aztán elaludt. Természetesen jobbra fordítva a fejecskéjét...

Mindjárt március

Amíg Áron a pocakomban egyre nagyobbra nőtt, folyton azt mondogattam, hogy ha eljön végre a március, már nagyon jó lesz.
Mert hosszabbak lesznek a nappalok.
A héten negyed hatkor még mindig csak épphogy elkezdett sötétedni, és világosban ébrednek a lányok.
Mert sütni fog a nap.
És tényleg, ahogy az utolsó hófolt is eltűnt a kertből, a világító cserepeken át bekukucskál az étkezőbe. Szeretem ezeket a fénycsíkokat, szeretem a változó árnyékokat, amit a konyha falára rajzol.
Mert ki fogunk tudni menni.
Ahogy eddig is, csak mostantól nem kell hat réteg, elég kettő és nekem már ez is nagy megkönnyebbülés. Nem beszélve Mikoltról, aki alig várja, hogy kint lehessen végre, pedig ha tehette volna, téli álmot alszik. És a hab a tortán, hogy Áront végre ki lehet tenni a babakocsiba aludni. Ahogyan most is. A teraszajtó nyitva, ő pedig békésen szuszókál már vagy négy órája. Mennyei.
Mert Áron nagyobb lesz, kevesebbet fog sírdogálni, ritkábban eszik majd.
És tény, hogy nagyobb... sőt elnézve a kiságyban, ami pont olyan, mint Mikoltté, lassan akkora is lesz, mint a kisebbik nővére... És az is való, hogy jobban ismerem, könnyebb már kiszámítani, bár rendszerbe nem szerveződnek a napi történések. És mégis, beleolvadt a családunkba, migyerekünk, a három közül az egyik. Nagyon jó háromgyerekesnek lenni.
Hétfőn elérkezik a várva várt március, egy csomó születésnapot hoz, és egy icipici unokatestvért, akit úgy várunk már. A március lányhónap, az enyém is, a mi családunké... Szeretem.

A huszonegyedik század gyereke

A számítógép egész nap be van kapcsolva nálunk. Részben, mert ez az egyik szelep nekem, részben pedig mert ez az egyik rossz szokásunk. (az a sovány vigasz cserébe, hogy a tv a sarokban porosodik... hogy miért ringatom magam abban az illúzióban, hogy az rosszabb, mint ez?...)
Így aztán nem is tudom, min és miért csodálkozom. Talán nem is csodálkozom, mint inkább lenyűgöz. Az a természetesség, ahogyan Hanna kezeli az internetet.
Az első ámulatba akkor estem, amikor még alig beszélt, felmászott a székre, megfogta az egeret, és mozgatni kezdte, miközben a monitort pásztázta a tekintetével. Honnan tudta, hogy mi az összefüggés? Honnan, hogy mit kell keresnie?
A következő, és masszívan kitartó döbbenetem egy pár hete kezdődött. Először a "back" gombot láttam, hogy használja, aztán azt, hogy keresi az egérrel, hogy adott oldalon mit lehet megnyitni. Továbblépett magától, anélkül, hogy bárki tanította volna. A duplaklikk, a kinagyítás úgy megy neki, mintha mindig ezt csinálta volna. Vannak olyan billentyű kombinációk, amiket mi tanulunk, lesünk el tőle. Otthonosan mozog ebben a világban, ami miatt az egyik felem büszke, a másik meg féltő...
Tudom, hogy ebben a korban sokan hasonlókkal kápráztatják el a szüleiket, és örülök, hogy emellett a legfőbb játék a valós és nem a virtuális. Jó, hogy ki tud lépni abból a világból, egyelőre harcok nélkül, és remélem, hogy a mérleg nem billen át a túloldalra.
Ezzel együtt ő már egy nyú dzsenörésön és ez így van jól.
Négy hónaposan... az alapozás...

Lassan talán majd elhiszem

Vagy megszokom... Mármint, hogy tavasz van. Remélem lesz is mit, mert csütörtökre havat jósoltak...
És ha tavasz van, akkor az egyben azt is jelenti, hogy eljött az ideje a játszóterezésnek. Végre!!!
Napok óta a Kopaszi gáthoz készülök, de végül nem ott kötöttünk ki. Viszont cseppet sem bántam meg az alternatívát, mert ez egyben régen látott barátokkal töltött délelőttöt is jelentett.
Az Etele út melletti parkban utoljára legalább tíz éve jártam, előtte pedig gyerekkoromban. Mellette gyakran elmentünk már, (a kórházba erre vezet az út) de bent még nem voltunk a gyerekekkel.
Napsütés, plusz fokok, hónak már nyoma sem volt. Hanna, ahogy kiszállt az autóból, vizslakutya módjára rohangált a szaladás öröméért, Mikolt pedig teljesen le volt nyűgözve, hol egy szélfútta falevéltől, hol egy egy suszterbogártól. Neki ez a tavasz az első igazi, amikor birtokba veheti a világot, minden új és minden izgalmas. Nagyszerű látni, ahogy ismerkedik. :):) És mindeközben fülig ér a szája.
A játszó előtt találkoztunk Sáráékkal, a lányok egymásbaborulása elmaradt, gondolom mindkettejüket lefoglalta a sok játék adta lehetőség. Azért volt közös csúszdázás és libikóka is, aztán pedig csapatostul megmásztuk a domboldalt, hogy közelről is szemügyre vegyük az ökröket-bikákat. Áron hiányzik csak a képről, ő tartotta a gépet.
Hogy azért volt öröm mindkét oldalon, azt az jelzi, hogy Sára előtte is, utána is emlegette Hannát, Hanna pedig egész este erről meséltetett.

Áron és a reflexek

Kornélozós napunk volt.
Minden alkalommal, amikor találkozunk, egy csomó kérdéssel bombázom, mert érteni szeretném a rendszert, tudni, hogy mit miért csinál. És azt is, hogy hogyan gondolkodik, az ő logikájával továbbgondolni a hallottakat, már ha megjegyzem. Mert persze közben az első Áron, vagy anno Mimi és mellettük sajnos a továbbképzésen nem tudok száz százalékban jelen lenni agyban.
A mai alkalom is beszélgetősebb volt, hála Petinek, aki a lányokkal játszóterezett, míg mi odaát okosodtunk, ügyesedtünk.
Kornél fogta Áront, ringatta, figyelte és közben válaszolt. Tulajdonképpen az ottlétünk háromnegyed órája alatt nem történt több, minthogy Áron Kornél karjaiban nézelődött, pár percet a labdán volt, majd a játszószőnyegen feküdt a hátán, a fejecskéjét és a csípőjét alátámasztva (ebben a pozícióban amit Kornél reflexgátlónak mondott, Áron középen tartotta a fejecskéjét). A hangsúly azon volt, hogy megmutassa azokat a helyzeteket, amikor Áron magától középen tartja a buksiját. Viszont nem volt semmi masszír, semmi hintáztatás, forgatás. Miért?
Kornél magától hozta szóba, hogy az Áronhoz hasonló, gyakorlatilag teljesen egészséges gyerekeknek nem is kéne járniuk ide, de nem meri elengedni őket. Mert tart tőle, hogy amit egyszer megmutat, azt elfelejti a szülő, vagy nem úgy csinálja, ahogy kéri tőle. Vagy továbbmegy valaki máshoz, aki nem ért igazán a mozgásfejlesztéshez. Így inkább hétről hétre szereti látni az érzékenyebb idegrendszerrel működő piciket, akiknél apró eltérések láthatók most (ezekből az aprókból később sokkal nagyobb gondok is lehetnek, ha azt nem, vagy nem jól kezelik), hogy személyesen győződjön meg arról, hogy jó irányba tart a fejlődés.
Ezért van az, hogy ahogy érik a baba, Kornél újabb és újabb fogásokat, apró, játékos gyakorlatokat mutat, amelyekkel segíthetek a babámnak a megfelelő úton maradni. De soha nem tesz ennél többet. Mert meggyőződése, hogy belenyúlni tilos, segíteni lehet. Ha van min.
Áron esetében például az (asszimetrikus) tónusos nyaki reflex az, ami jelen pillanatban túlműködik. Ez a reflex 2 hónapos korig váltható ki, és alapesetben azt jelenti, hogy ha a baba az egyik irányba fordítja a fejét, akkor az azonos oldalon a kezecskéje kinyúlik , a másik oldalon pedig behajlik. Ahogy a baba idegrendszere érik, adott reflexek gátlás alá kerülnek, míg mások aktiválódnak. Mindnek megvan a helye és ideje az érés folyamatában, és nyilvánvalóan nem túl jó, ha már nincs szükség valamelyikre és még mindig jelen van. (lásd Mimi)
Ugyenez a reflex az, ami miatt feszítheti magát hátra a gyerek kézben tartva, (de akár fekvő helyzetében is) és emiatt ül be a lába közé is. A feszítésen lehet segíteni azzal, hogy hason fektetve a mellkasa alá összegöngyölített plédet teszünk, háton a buksiját alátámasztjuk. És hogy nem tartjuk függőlegesen, míg magától erre nem képes.
Bizony a függőleges testhelyzet, mint a vesszőparipa ma is említésre került. Macerásnak és értelmetlennek tűnhet, pláne, ha a büfiztetésre gondolok. Kornél azt a példát hozta szemléltetésképpen, hogy képzeljem el, hogy a hónom alatt megfog valaki és megemel. Hogy reagál erre az én (felnőtt...) testem? Tónussal. Megmerevedek. Ha letesznek a lábamra, akkor tudok laza maradni, feszített testhelyzetben nem is nagyon lehet jól mozogni.
Babák esetében is így van ez, a függőleges testhelyzettel tónusba kerül a test (érzésre ez az, amikor a baba nem simul rá az ember testére, hanem kicsit hátrafeszíti magát, tartja a fejét, ami persze ettől még billeg, hiszen még nem elég erősek az izmai ahhoz, hogy maga megtartsa (amikor hason fekszik, akkor mennyi ideig bírja kitartani a buksit? Miért lenne több ereje függőleges helyzetben?)). Az idegrendszer pedig reagál. (és azt gondolom, ezt kellene itt nagy betűkkel írnom, mert itt lakik a lényeg...) Ha sokat ingerelik, akkor nem úgy, ahogy nyugodt körülmények között tenné. Pl. folyton jobbra tartja a fejét...
DE!!! Nyilván nem attól tartja jobbra a fejét, mert függőlegesen tartottam. Persze segíthettem a kis szenzitív IRnek sokféle módon, (bal oldalamon alvásával) de az alap a gyerekben van. Én erre csak rápakolni tudok, vagy jó esetben segíteni megtalálni a jó utat.
És természetesen nem mindenkire igaz az, hogy hosszútávú következményei lesznek a függőleges testhelyzetnek. Vagy mondjuk a bébihintáztatásnak. Az viszont nyilvánvaló, hogy aki kicsit is érzékeny, annál jobb odafigyelni alaposabban. És mindemellett azt is érdemes mérlegelni, hogy amennyiben azzal, hogy ha néhány alapszabályt betartok, elkerülhetőek későbbi magatartás vagy tanulási zavarok, mennyire éri meg kockáztatni. Kényelemből... vagy lustaságból. Szerintem például sokkal jobb megelőzni, mint később korrigálni.
Találtam egy cikket, amiben épp erről van szó. Márcsak azért is szeretném betenni ide, hogy levegyem Kornélról a sámán imiget. Ember, szak, jó. És nem hibanélkül való, de nem is ezért járunk hozzá.

Mint a fonóban

33 éves lettem...
Reggel nem volt áram. Pedig a miházunkban minden árammal működik.
A gyerekek még aludtak, amikor elhatároztam, befűtök. Hadakoztam egy ideig a kemencével. Sokára, de én nyertem. És rettenetesen jó érzés volt, hogy meggyulladt, ropog és melegszik. Először csináltam ezt én, és megértettem, mi a jó benne. :)
Aztán szép sorjában mind felkeltek, megreggeliztek, és mert más dolgommal áram híján nem jutottam előrébb, leültem közéjük és varrtam. Kézzel. És olyan nyugalom és csend volt, amit mostanában ritkán tapasztalok, és úgy tűnt, hogy az aprónép is élvezte.
Zajtalan, természetes fényű, információmentes napunk volt.
Nemsietős, elmerengős.
Nem terveztem semmit, nem vártam semmit, és így kaptam a legtöbbet.
Sokan felköszöntöttek, olyanok is, akikkel nagyon rég beszéltem legutóbb. Ezektől az üzenetektől lett egyre különlegesebb a nap, egy csomó régi hely, kép, történet jutott eszembe, mintha filmet vetítettek volna odabent. (Áronnal ma ketten erősítettük a jógivonalat)
Beszélgetések, találkozások... ezek váltogatták egymást, aztán csendben elérkezett a fél egy, amikor születtem. A mamám minden évben felhív a percében, most is, de ma Hannával voltam elfoglalva és észrevétlen maradt a hívás. A mamám minden évben kap tőlem egy csokor virágot. Mert igazából neki jár... Idén elfelejtettem... Úgy bánt.
Más már ez az ünnep, az enyém, de sokkal bensőségesebb, mint az eddigiek voltak. És mégis, a mai a maga szervezetlenségével lett tökéletes. Volt torta, gyertyákkal, tesós, édesanyás, gyerekes, kiscsaládos, Csillás, virágos, vacsorázós, este kicsit vitatkozós.
Nameg ilyen is. :)

Nem bírom magamban tartani

Egy kicsi angyal van készülődőben, hogy előbújjon erre a világra.
Egy kislány, akinek a léte olyan melegséggel tölt el, és olyan örömmel, mintha a sajátom volna.
Egy édesanya készül, hogy meglássa azt a kincset, amiről egy éve még álmodni sem mert.
Azt kérte, ma már ne beszéljünk.
Tisztelem a csendjét, de mégsem bírom magamban tartani...
Hogy mennyire a szívemben vannak, hogy nem múlik el perc, hogy ne gondolnék rájuk.
Kevés és esetlen a szó, ami azt írná körül, amit érzek most. Mintha a lelkem egy része hídként kapcsolódna hozzájuk. Puha ölelés, beszédes csend, várakozó figyelem.
Ma van a dédi 82. születésnapja. Holnap már négy dédunokáért fog imádkozni.
Édes kicsi Kincs, szeretettel várunk!

Kicsi Blanka érkezése

Ma reggel 9:27 perckor világra jött Blanka Dorina, 2800 grammal és 50 centivel.
Isten hozott csöpp leány, nagy szeretettel várjuk az első találkozást.
Hanna első kérdése az volt, hogy megnézhetjük-e? Remélem, hamarosan.

Középvonal

Még nem tökéletes, de már alakul. Egyre többet tartja középen a fejecskéjét, és ez annyira megnyugtató.
Kedden voltunk ultrahangos vizsgálaton, a pocakjában, a buksijában és a csípőjében is minden rendben. Szerdán Angélával volt randevúnk, a csípőjét lazábbnak találta, de még mindig asszimetrikus a két oldal. Továbbküldött ortopéd orvoshoz, mert az uh egymagában még nem elég, bár nagyon jó, hogy negatív.
A kezecskéit pedig nem nyitogatja eléggé, (Mimieffektus) úgyhogy azzal sokat kell foglalkoznunk. Masszírozni a hüvelyk és a mutatóujja között, a tenyerét ingerelni borostával, fogkefével, különféle anyagokkal.
Angéla macerálását Áron végig mosolyogta, sőt néha gurgulázó kacagással jutalmazta. A héten egyébként is ilyen nap közben, ha épp nem alszik, akkor dumál és mosolyog.

Sokcsillagos 16 óra

Péntek délután Hannával kettesben mentünk néptáncra. Mert Dani korán végzett, a kisebbik kettő pedig sokáig aludt. Hanna ma a legzsiványabb formáját hozta, édes, de nehezen viselhető...
Hat körül értünk haza, Dani azzal fogadott, hogy csomagoljak, menjünk valahová. Vagy a múltkori visegrádi kiruccanásunkról őriz szép emlékeket, vagy engem viselt meg ennyire látványosan a múlt hét, vagy neki volt sok a kettő, míg én Hanna miatt pironkodtam...
De ne gondolkozzak, mert akkor biztosan nem mozdulunk, csak az esti szükségeseket, meg a másnapi ruhákat vigyük. Igyekeztem leblokkolni a gondolataimat, mert ha hagyom, hogy előkerüljenek, biztosan nem megyek fel az emeletre és kezdek neki a pakolásnak. Így aztán lazán elhessegettem azt hogy "nooormális???? az összes gyerekünkkel???? moooost??? hova??? minek???? nem vagyunk így is eléggé kipurcanva??? ... és nekiláttam összeszedni a fogkeféket, a takarókat, a hálózsákokat..........
Fél óra múlva (ha terveztük volna, hogy a hétvégét nem töltjük idehaza, már biztosan két napja csak csomagolnék, mosnék, vasalnék...) bepakolva két nagyobb bőröndöt (legmélyebb hálám, hogy közös életünkben talán most először nem volt nézeteltérés a "legszükségesebb" definícióját illetően, pedig még a porszívó is velünk tartott...), a motorokat, egy zsák vizes játékot, egy táska úszócuccot, meg a három porontyot, elindultunk a Duna túlpartjára.
Egyszer élünk, üdülési csekkünk pedig mint a tenger (köszi cafetéria) a Ramada mellett döntöttünk. Annyira van csak messze, hogy ha valamelyik gyerekünk egyáltalán nem óhajt éjfélnél tovább kirándulni, akkor hazajöhetünk, viszont rendelkezik azon messzemenőkig pozitív tulajdonsággal, hogy van benne Aqua World.
Fél kilenckor begurultunk a szálloda elé, előtte telefonon lefoglaltunk egy háromágyas szobát, majd egy egyszobás junior suitot az előbbi helyett, majd egy kétszobás apartmant, végül egy három szobásat. A recepción örültek, hogy megérkeztünk és az elnöki lakosztályt meghagytuk másnak. A vacsorát így is jobbnak láttuk a szobánkban elfogyasztani, látva a vendégek valószínűsíthető nyitottságát a háromgyerekes pörgésre és az alkalomhoz illő ruházatunkra egyaránt. A szobapincér (Danival összenéztünk, amikor begurult, még soha nem volt ilyenben részünk, a háromévesünk meg az aligmúltmásfél meg ilyeneken nő...), ahogy kell, kiskocsin hozta az amúgy teljesen szimpla kétfogást, de ehhez volt csillivilli tányérfedő, kis virág vázában. Hanna magától értetődőnek vette, hogy "segít" a bácsinak. A bácsi meg örült... Remélem...
Tízkor fürdettünk, előtte a magunk rendjére formáltuk a szobákat, így lett a kisebbikben majdnem négy ágy, és fél tizenkettőkor már minden gyerek az igazak álmát aludta. Hanna és Áron a 200x200as franciaágyban velem, Mikolt pedig (volt kisebb huzavona az elalvás körül, körtáncot jártunk mire kialakult a végső verzió) az utazóágyban a kettes számú szobában Danival. Reggelig egyiküket sem hallottam, csak Áron szopizott békésen egyszer hajnalban, amire Hanna is felemelte a kócos kis buksiját, és közölte, hogy ő már aludt ötöt, mehetünk fürdeni. Sikerült elmagyaráznom neki nagyon tömören, hogy az uszoda hatkor még nincs nyitva, ő pedig igazából csak izgatott, én viszont nagyon álmos vagyok: Hanna alvás! Legközelebb kilenckor beszélgettünk.
Szépre fésültem a lányokat, hogy kompatibilisek legyünk a többséggel, és megreggeliztünk Az étteremben. Igazi csodabogaraknak járó tekinteteket kaptunk, pedig életkorunknak megfelelően mind nagyon szépen és kulturáltan fogyasztottuk a reggelinket... Sütött a nap, Hanna alig fért a bőrébe, úgy várta már a fő attrakciót, amiért szerinte eljöttünk hogy máshol aludjunk: a vizet. Kaptunk szép fehér fürdőköntösöket, amiben nekivágtunk a hosszú folyosóknak, hogy a végén beléphessünk a csodák birodalmába.
Hanna azonnal birtokba vette a gyerekmedencét, habzsolta az összes percet, amit itt töltött, csúszdázott, ugrált, úszott, balettozott a vízben. Mikolt a maga komótos módján csak szimplán élvezte a közeget hol egy kézzel, hol kettővel az apjába kapaszkodva, de mindezt olyan természetességgel és biztonsággal, hogy repesett szívem, ha ránéztem. Idővel Hanna odaadta neki a karúszóját, innentől még ránk sem volt szüksége. Áron végigaludta a délelőttöt, egyszer ugyan kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem érdekelte túlságosan a vízi világ.
Ebédeltünk (a vacsora megmaradt felét), aztán összecsomagoltunk, papíroztunk és távoztunk. Hazafelé azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem ezeket a spontán őrültségeinket. És hogy már meg se rezzenünk attól, hogy nincs a jólbevált rutinhoz szükséges bármi, elég az, ami van, megoldjuk a többit. Meg azon, hogy nagyjából két hétnyi élmény fér bele egy egy hasonló fél napba. És hogy mennyire kell ez nekem...