Mindjárt március

Amíg Áron a pocakomban egyre nagyobbra nőtt, folyton azt mondogattam, hogy ha eljön végre a március, már nagyon jó lesz.
Mert hosszabbak lesznek a nappalok.
A héten negyed hatkor még mindig csak épphogy elkezdett sötétedni, és világosban ébrednek a lányok.
Mert sütni fog a nap.
És tényleg, ahogy az utolsó hófolt is eltűnt a kertből, a világító cserepeken át bekukucskál az étkezőbe. Szeretem ezeket a fénycsíkokat, szeretem a változó árnyékokat, amit a konyha falára rajzol.
Mert ki fogunk tudni menni.
Ahogy eddig is, csak mostantól nem kell hat réteg, elég kettő és nekem már ez is nagy megkönnyebbülés. Nem beszélve Mikoltról, aki alig várja, hogy kint lehessen végre, pedig ha tehette volna, téli álmot alszik. És a hab a tortán, hogy Áront végre ki lehet tenni a babakocsiba aludni. Ahogyan most is. A teraszajtó nyitva, ő pedig békésen szuszókál már vagy négy órája. Mennyei.
Mert Áron nagyobb lesz, kevesebbet fog sírdogálni, ritkábban eszik majd.
És tény, hogy nagyobb... sőt elnézve a kiságyban, ami pont olyan, mint Mikoltté, lassan akkora is lesz, mint a kisebbik nővére... És az is való, hogy jobban ismerem, könnyebb már kiszámítani, bár rendszerbe nem szerveződnek a napi történések. És mégis, beleolvadt a családunkba, migyerekünk, a három közül az egyik. Nagyon jó háromgyerekesnek lenni.
Hétfőn elérkezik a várva várt március, egy csomó születésnapot hoz, és egy icipici unokatestvért, akit úgy várunk már. A március lányhónap, az enyém is, a mi családunké... Szeretem.