Hat körül értünk haza, Dani azzal fogadott, hogy csomagoljak, menjünk valahová. Vagy a múltkori visegrádi kiruccanásunkról őriz szép emlékeket, vagy engem viselt meg ennyire látványosan a múlt hét, vagy neki volt sok a kettő, míg én Hanna miatt pironkodtam...
De ne gondolkozzak, mert akkor biztosan nem mozdulunk, csak az esti szükségeseket, meg a másnapi ruhákat vigyük. Igyekeztem leblokkolni a gondolataimat, mert ha hagyom, hogy előkerüljenek, biztosan nem megyek fel az emeletre és kezdek neki a pakolásnak. Így aztán lazán elhessegettem azt hogy "nooormális???? az összes gyerekünkkel???? moooost??? hova??? minek???? nem vagyunk így is eléggé kipurcanva??? ... és nekiláttam összeszedni a fogkeféket, a takarókat, a hálózsákokat..........
Fél óra múlva (ha terveztük volna, hogy a hétvégét nem töltjük idehaza, már biztosan két napja csak csomagolnék, mosnék, vasalnék...) bepakolva két nagyobb bőröndöt (legmélyebb hálám, hogy közös életünkben talán most először nem volt nézeteltérés a "legszükségesebb" definícióját illetően, pedig még a porszívó is velünk tartott...), a motorokat, egy zsák vizes játékot, egy táska úszócuccot, meg a három porontyot, elindultunk a Duna túlpartjára.
Egyszer élünk, üdülési csekkünk pedig mint a tenger (köszi cafetéria) a Ramada mellett döntöttünk. Annyira van csak messze, hogy ha valamelyik gyerekünk egyáltalán nem óhajt éjfélnél tovább kirándulni, akkor hazajöhetünk, viszont rendelkezik azon messzemenőkig pozitív tulajdonsággal, hogy van benne Aqua World.Fél kilenckor begurultunk a szálloda elé, előtte telefonon lefoglaltunk egy háromágyas szobát, majd egy egyszobás junior suitot az előbbi helyett, majd egy kétszobás apartmant, végül egy három szobásat. A recepción örültek, hogy megérkeztünk és az elnöki lakosztályt meghagytuk másnak. A vacsorát így is jobbnak láttuk a szobánkban elfogyasztani, látva a vendégek valószínűsíthető nyitottságát a háromgyerekes pörgésre és az alkalomhoz illő ruházatunkra egyaránt. A szobapincér (Danival összenéztünk, amikor begurult, még soha nem volt ilyenben részünk, a háromévesünk meg az aligmúltmásfél meg ilyeneken nő...), ahogy kell, kiskocsin hozta az amúgy teljesen szimpla kétfogást, de ehhez volt csillivilli tányérfedő, kis virág vázában. Hanna magától értetődőnek vette, hogy "segít" a bácsinak. A bácsi meg örült... Remélem...
Tízkor fürdettünk, előtte a magunk rendjére formáltuk a szobákat, így lett a kisebbikben majdnem négy ágy, és fél tizenkettőkor már minden gyerek az igazak álmát aludta. Hanna és Áron a 200x200as franciaágyban velem, Mikolt pedig (volt kisebb huzavona az elalvás körül, körtáncot jártunk mire kialakult a végső verzió) az utazóágyban a kettes számú szobában Danival. Reggelig egyiküket sem hallottam, csak Áron szopizott békésen egyszer hajnalban, amire Hanna is felemelte a kócos kis buksiját, és közölte, hogy ő már aludt ötöt, mehetünk fürdeni. Sikerült elmagyaráznom neki nagyon tömören, hogy az uszoda hatkor még nincs nyitva, ő pedig igazából csak izgatott, én viszont nagyon álmos vagyok: Hanna alvás! Legközelebb kilenckor beszélgettünk.
Szépre fésültem a lányokat, hogy kompatibilisek legyünk a többséggel, és megreggeliztünk Az étteremben. Igazi csodabogaraknak járó tekinteteket kaptunk, pedig életkorunknak megfelelően mind nagyon szépen és kulturáltan fogyasztottuk a reggelinket... Sütött a nap, Hanna alig fért a bőrébe, úgy várta már a fő attrakciót, amiért szerinte eljöttünk hogy máshol aludjunk: a vizet. Kaptunk szép fehér fürdőköntösöket, amiben nekivágtunk a hosszú folyosóknak, hogy a végén beléphessünk a csodák birodalmába.
Hanna azonnal birtokba vette a gyerekmedencét, habzsolta az összes percet, amit itt töltött, csúszdázott, ugrált, úszott, balettozott a vízben. Mikolt a maga komótos módján csak szimplán élvezte a közeget hol egy kézzel, hol kettővel az apjába kapaszkodva, de mindezt olyan természetességgel és biztonsággal, hogy repesett szívem, ha ránéztem. Idővel Hanna odaadta neki a karúszóját, innentől még ránk sem volt szüksége. Áron végigaludta a délelőttöt, egyszer ugyan kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem érdekelte túlságosan a vízi világ.
Ebédeltünk (a vacsora megmaradt felét), aztán összecsomagoltunk, papíroztunk és távoztunk. Hazafelé azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem ezeket a spontán őrültségeinket. És hogy már meg se rezzenünk attól, hogy nincs a jólbevált rutinhoz szükséges bármi, elég az, ami van, megoldjuk a többit. Meg azon, hogy nagyjából két hétnyi élmény fér bele egy egy hasonló fél napba. És hogy mennyire kell ez nekem...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar