Mikolt és a család

11 hónapos kora óta gyakorlatilag végigalussza az éjszakát.
Ha baja van, csak akkor ébred, mostanában, mint egy kiskamasz, fél négykor felkel és enni kér. Hiába adok neki dupla vacsorát...
És ha kel, kiabál. Nagyon. Úgy ugrok ki az ágyból ilyenkor a legmélyebb álmomból is, mint akit áram ütött meg, hogy mielőbb megszüntessem az okot, hogy legalább a többieket ne ébressze. Amíg rá nem jövök, hogy pontosan mit kér, addig egyre hangosabb... és ez rossz. Több szempontból is.
A minap hajnalban a köhögésére ébredtem, vittem neki stodalt, amit megevett, majd felállt, (ilyenkor jön általában a hangoskodás) és mutatta, hogy menjünk ki. Nem volt más választásom, elindultam vele. Ritka pillanat, de akkor épp a vállamra tette a fejét, és megnyugodott. A fürdőszobába mentünk, leültem vele, hozzámbújt, úgy szuszogott. Aztán rámnézett és suttogva(!!!) azt mondta:
-Hanna.
-Hanna alszik.
...
-Papa.
-Papa is alszik.
...
-Ájá.
- Áron is alszik.
Majd némán az ajtóra mutatott, jelezve, hogy akkor ő is lefeküdne.
Útban a miágyunk felé eszembe jutott, amikor Hanna sorolta a családtagokat a kiskádban ülve, épp ennyi idősen, csak akkor még Mikolt a pocakomban volt. De ugyanilyen bizsergetően jó érzés volt, hogy a legkisebb is elfoglalta a majdnem legkisebb buksijában méltó helyét.