Látom, ahogy barátkozik a szereppel, ahogy egyre ügyesebb testvér, pedig még egyáltalán nem várható tőle, hogy értse, és mégis. Küzd, vívja a harcokat, a hangja a legfőbb eszköze.
Középsőnek lenni, legalábbis minálunk, ahogy én látom, csak egy kicsit más, mint kisebbiknek lenni. Az, hogy nem ő a picuri, annyiban árnyalja a képet, hogy talán kevesebbet van kézben, de nem azért, mert nem veszem ölbe, hanem mert néha kevés a kezem. Inkább az a nagy különbség az első és a másodszülöttünkhöz való viszonyunk között, hogy míg Hanna minden első megmozdulását vártuk, drukkoltunk érte, és ha megtörtént büszke boldogság volt a szívünkben, Mikoltnál olyan hirtelen történnek ugyanezek a dolgok, hogy alig győzünk csodálkozni. Nyilván vannak előjelek, de ezekre kevesebb figyelem összpontosul, nemúgy, mint amikor Hanna kezdett beszélni, csúszdázni, hintázni... Ettől Hanna inkább igényli a rivaldafényt, Mikolt pedig egészen természetesnek kezeli, ha fejlődik. Természetesen ugyanolyan büszke boldogság Mikolt minden kis ügyesedése is, de ezekről inkább utólag beszélünk, nem aktualitásában.
Nincs minősége, de gyakran eszembe jut, mi lenne ha... Értelmetlen, mégis érdekes. Vajon csendesebb lenne-e Mimi, és bátortalanabb? Babázna ennyit, vagy inkább autói lennének? Megfogná-e az én kezemet is?
Húsz hónaposan még mindig jó evő, jó alvó, hangos, akaratos, épp olyan, mint pici baba korában volt. Szerettük és szeretjük benne, mégha most néha nagyon nehéz is, hogy tudja, mit akar és nem tágít. Nem tud csendesen szólni, kizárólag olyan frekvencián, amiről más azt hiheti, hatalmas a baj. Kisoroszlán, akit lehet simogatni, de érdemes résen lenni. Mert ha odacsap, akkor nem nézi, mekkorát üt. Bújik, ha akar.Az első ami eszembe jut róla, a humora. Hogy érti és szereti a tréfát, hogy bohóc, és vigyori, és kedves és végtelenül huncut.
Aztán a felemás színű szemei, a hihetetlen fekete seprű szempilláival, a göndörödő babahajjal.
Aztán, hogy milyen picike még és mégis milyen meghatározó egyénisége a családnak.
Hogy Hanna az első neki, Papa a második. Hogy beérik dolgokra, és ha nincs még kész rá, akkor olyan, mint aki nem is érti, miről beszélek. De ha beért, akkor olyan magabiztosan teszi, mintha mindig is úgy lett volna. Például lesöprögeti az asztalról a morzsákat, megtörli a kezét, sőt, ha maszatos kéri, hogy töröljük meg.
Van elképzelése arról is, mi legyen rajta, és ha valamiből egyforma van neki és Hannának, arról meggyőződése, hogy Hannáé, és nem is lehet ráadni.
Fest, gyurmázik, rajzol, színez. Utánozza a nagyot, bármiben. Így van az, hogy bátran felmászik a mászókára, közben mormogja maga elé: jajj.
Lassan talán ő is beszélni fog. Egyre több szót használ magától is, teljesen követhetetlen számomra, miért épp azokat. Például a kés (kís) mért oly fontos... :) Mindent utánam mond, szótagszámra stimmel is, és nagyon hasonlít az eredetihez, de nagyon valószínű, hogy rajtam kívül senki nem érti.
A legutóbbi és egyben az egyik legkedvesebb élményem erről, amikor az esti lefekvés zökkenőmentesítése végett Hanna ágyába tettem. Betakargattam kettejüket, ezt a két cumis kendős emberkét, akik feküdtek szorosan egymással szemben, és suttogtak egymásnak. Mikolt a halandzsanyelvén, Hanna pedig értette, és válaszolt rá. Milyen jó nekik, hogy vannak egymásnak... És ez csak fokozódhat ha Áron is kapcsolódni fog. :)
Édes kicsi Mikolt Csillag, Isten éltessen sokáig, nőjj nagyra, és légy mindig ilyen vidám, szeretetre méltó kis csoda.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar