Aztán eljött ez a szívemnek oly kedves szép nap (átálltunk tavaszi időszámításra, hurrá!!!), és arra gondoltam menjünk ki a szabadba, és legyen ez egy sétálós, gyerekeknek is jó programokkal teli vasárnap. A Hajógyári szigetre ruccantunk ki, Hanna régóta emlegette a nagy csúszdákat, gyanítom AnnaésPetinek egészen sok köze van a dologhoz.
Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket szólított a természet, így tele volt a parkoló és a játszótér is. A csúszdák környéke egy majálishoz hasonlított embermennyiség tekintetében. Kicsit megszeppentem a látványtól, és volt néhány attrocitás is, miközben igyekeztem felvenni az itteni tempót, és elérni, hogy Hanna egy darabban érjen le a csúszdák végébe. Azt hiszem mindannyian kiszigeteltük magunkat most egy időre...
De a lényeg: Leó hatalmas és hihetetlenül édes, nyugodt, türelmes, öröm volt látni. A szülők jót beszélgettek, miközben a két lányt igyekeztünk szemmel tartani, ami nem is volt mindig könnyű. (hogyan lesz majd, amikor háromfelé kell szaladni, még nem tudom...) És míg a fiúk kényelmesen ücsörgő-szemlélődő, majd apakézben szintén szemlélődő álláspontra helyezkedtek, addig a lányok hintáztak, és csúszdáztak, Hanna még lovagolt is, olyan flegma arccal, (ami nála a legmélyebb koncentráció jele) mintha minden nap ezt csinálná.
Nehéz volt elszakadni a varázsvilágtól, Mikolt tüntetőleg még megállt kavicsozni is, de végül az éhség legyőzte a kíváncsiságot, elköszöntünk és hazajöttünk. Jó volt látni Benneteket!!!
Tidak ada komentar:
Posting Komentar