Irhattam volna azt is, hogy vajúdásaim szülésügyben, mert éppenséggel tényleg nehéz dió, rengeteget rágódom is rajta. Persze könnyebb volna elfogadni azt, ami amúgy is adott, de sajnos vagy sem, az számomra nem elég.
Megérkezni ebbe a világba, szerintem ez egyik legfontosabb dolog egy gyerek életében, és hogy ez a lehető legfinomabb átmenet legyen, ahhoz az kell, hogy én megadhassam neki azt, amire közben szüksége van. Ehhez pedig az kell, hogy én jól legyek, amihez pedig az kell, hogy olyan körülményeket teremtsek, teremthessek, amiben csak magamra meg a babára tudok figyelni.
Leginkább azzal, hogy békén hagynak és csak akkor avatkoznak be, ha az életről van szó. Az enyémről, vagy a babáéról.
No itt a kulcs, már csak a helyet kellene megtalálni hozzá, meg azokat, akik hasonlóképpen gondolkodnak a szülésről, mint én.
Irtam már arról, hogy megtaláltam azt az orvost, aki KL-ben az egyetlen, aki vízben szülést vezet. Irtam már arról is, hogy idő közben a kórház, ahol dolgozik, megszüntette ezt a lehetőséget. Meglehetősen buta indokokkal, sőt meglehetősen vaskalapos hozzáállással... Például a dokink, miután decemberben megkapta a levelet, amiben felszólítják, hogy fejezze be ebbéli ténykedését (semmi személyes beszélgetés, megvitatás, pusztán egy felszólítás érkezett hozzá... éljen a kollegialitás), alkudozni próbált, (hiszen voltak januárra olyan kismamák, akik szerettek volna vízben szülni, és sokként érte őket az utolsó pillanatban bejelentett hír... ) hogy legalább ezt a három szülést még hadd vezesse le vízben.
A vezetőség elkérte a neveket, majd miután Choong végül egyiküknél sem használta a kádat, mert épp úgy alakult, az asszisztensén keresztül puhatolózott, vajon a három bónuszt így beválthatja-e másokra, azt a választ kapta (ismét üzenet formájában, semmi szemtől szembe helyzet...) hogy a három névre vonatkozott az alku, mindegy, hogy volt-e vízben szülés vagy sem, ennyi.
Látható, milyen nyitottak, egy olyan intézményben, ami az egyik legnépszerűbb magánkórház... Choong persze minden látogatásunk alkalmával mondja, hogy írjunk levelet, hátha sikerül megváltoztatni a nézeteket, de Dani is és én is elég szkeptikusak vagyunk...
Sőt, mióta tudom, hogy ez a helyzet a kórházban, keresem az alternatív megoldást. Felmerült Penang is, mint második opció, ahol vízben szülhetnék, de a növekvő pocakommal egyre inkább úgy érzem, egy porcikám sem lesz képes megtenni azt az utat. Pedig nagyon kedvesek Szilvi és Ákos, hogy felajánlották a saját házukat, legyünk ott egy darabig, én mégis kezdek emlékezni az utolsó időkre, amikor már mozdulni sincs kedvem, erőm, nemhogy utazni...
Felmerült az itthon szülés lehetősége is, amikor erre gondolok, még most is elképesztően megnyugszom. De.
A legfőbb szempont az egészségünk. Mert bármikor, bármi történhet, mégha icipici is az esélye, hogy pont most, pont velünk, pont ezzel a babával történik. Ezért semmiképpen nem szeretném ezt egyedül, vagy Danival kettesben végigcsinálni.
Beszéltünk arról, hogy Magyarországról keresünk valakit, aki eljön ide, és segít, de annyira életszerűtlennek tűnik, hogy mikor jöjjön, meddig maradjon, hol lakjon... stb., nem beszélve arról, hogy ki is legyen, bár ez lenne a könnyebbik része a dolognak talán... hogy végül mondjuk elvetettük ezt is.
Maradt a remény, hogy itt helyben találok egy olyan szülésznőt, aki hajlandó kijönni hozzánk. Choong egyébként teljesen nyitott minden ezirányú kérdésünkre, a múltkor pl. végigbeszéltük vele a kockázatokat, és megkérdeztük tud-e bárkit ajánlani, de azt mondta, nincs szülésznő, aki házhoz menne, a doula pedig orvosilag nem képzett, csak lelkileg... ebben viszont magunk is jók vagyunk azt hiszem... vagyis nekem egy szülésznő kellene.
Elkezdtem keresni, előbb interneten, aztán mindenkit, akinek kisgyerek van és kicsivel is régebb óta él itt, mint mi, míg végül minden szál egy bizonyos Ann Ibrahimhoz vezetett, aki angliában tanult, szülésznőként végzett, és egy darabig vezetett is otthonszülést. Viszont van három kicsi gyereke, és az infok alapján már nem vállal ilyesmit. Mindenesetre ő lehet a legilletékesebb abban, hogy ezt megmondja, vagy hogy segítsen.
Kutatómunka kellett ahhoz is, hogy a vezetéknevét megtaláljam, majd rákerestem a facebookon (Zuckerbergnek köszönettel tartozom...) és tegnap előtt írtam neki egy levelet. Tegnap este meg is érkezett a válasz. Nem vállal már szüléseket, de nagyon kedves volt, elmondta, hogy vannak akik otthon szültek segítő nélkül, ha van kedvem, megadja az email címüket, illetve azzal biztatott, hogy a Pantaiban a medence azért lett, mert egy várandós kismama beszerezte amerikából és kijárta magának, hogy szülhessen benne, vagyis van remény megváltoztatni a mostani rendeletet, csak kitartó munka szükséges hozzá...
Ann amúgy valóban kulcsember a helyi természetes szülés körüli bármilyen témában, jó, hogy tudom az elérhetőségét, most éppen egy másik kórházban lobbiznak a vízben szülésért... ha egy kicsit is kint lenne a fejem a magam dolgaiból, biztosan lenne keresnivalóm abban a csapatban, amibe egyébként meg is hívott...
Visszakanyarodva. Elkeseredtem.
Mert tudom, a legfontosabb a közeg, ahol biztonságban érzem magam. Ez egyrészt az orvos személyéhez fűződik, másrészt a szülőszoba és környékéhez. Szeretnék vízben szülni, nem kétséges, de nem mindenáron. Pillanatnyilag nem tudom ugyan elképzeli milyen lenne szárazföldön (:)) végigcsinálni mindezt, de barátkozom a gondolattal... viszont nem nyugszom bele addig hogy így kell lennie, míg ki nem derül végképp zsákutca ez az irány.
Biztos, hogy nem szeretnék orvost váltani, Choong nagyon jó, minden képességgel és adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy tudjam, ha nála szülök, vagy vele, vagy ő is ott van, akkor nyugodt vagyok. Teljesen biztos, hogy nem avatkozik be, és ez nagyon fontos.
És ma már biztosan tudom, hogy nem lesz senki, aki kijön hozzánk...
Végül Danival is végigbeszéltük az egészet újra. Nekem kell, hogy teljesen mellettem álljon, és ha ő egy kicsit is bizonytalan abban, hogy ketten is megcsináljuk, akkor én sem merem vállalni. Nehéz volt elfogadnom, hogy vannak ösvények, amik nem vezetnek sehová, így el kell engednem őket, és szembesülnöm kell azzal, hogy nem tudjuk kivitelezni. Pl. a magyar bábát, vagy Penangot. De így legalább tisztul a kép.
Míg végül most a következőkre jutottunk...
Először is szeretném látni a szülőszobát... Minden könnyebb lesz, ha nem egy fantomról gondolkodom.
Dani elkezdni felvenni a szálakat a kórházzal, és minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy ha másként nem, legalább nekünk adjanak szabad utat. Ez a medence amúgy nem egy szülésbarát dolog, lévén sehol nem lehet kitámasztani lábbal... vagyis a mi kádunk sokkal alkalmasabb volna, de ezt tegyük félre... de ha ez van, akkor ezt fogom elfogadni, és boldog leszek, ha sikerül.
Ha nem, akkor két utat látok, ami viszont egészen biztosan csak a szülés pillanatában lesz majd igazán egyértelmű. Mint ahogy mindig, most is szeretném a vajúdást ameddig lehet, itthon csinálni. Eddig még sosem indult úgy szülésem, hogy elfolyt volna a magzatvíz... így erre volt időm, és mindig beértünk a kórházba. Ha most sem történik másképp, akkor addig maradunk, amíg lehet. És aztán meglátjuk.
Nyitva hagytam a lehetőségét annak is, hogy úgy döntsek, bemegyünk, és állva, fekve, bárhogy szüljek (tudom, hogy ez a baba is gyorsan érkezik majd), végülis nem tart az olyan sokáig, hogy ne lehessen elfogadni bármilyen helyzetet (elkezdtem dolgozni rajta :))... hamár vízbe nem engednek...
és annak, is, hogy végül úgy döntsek, itthon bújik ki Lelle.
Ez utóbbinak feltétele minden, ami egy otthonszülésnek is feltétele, vagyis ha befordul, és ha minden egyéb jel arra utal, hogy komplikáció mentes szülés várható. Bármi egyéb teljesen felülírja a vágyakat. Hiszen a legfontosabb, hogy egészségesen világra jöhessen.
Most nyugodt vagyok. Nem kell döntenem, nem kell harcolnom, és nem kell elengednem semmit. Egyelőre...
