Ágyban

Dani szombat reggel, mikor vinnyogva könyörögtem, hogy vegye el mellőlem Áron, mert ha még egyszer meg kell szoptatnom biztosan cseppfolyóssá válok, rámparancsolt, hogy két napig meg ne mozduljak.
Nem volt nehéz nemet mondanom, akkor épp a számat sem tudtam résnyinél nagyobbra nyitni, aludtam tovább. Vagyis félálomban küzdöttem a gondolataimmal, nem voltak épp rózsásak. De az ágyban töltött nap végére már néha úgy rémlett, valamicskével javul az állapot. Legalábbis nem hánytam, és este enni is kívántam már...
Ma reggel Dani és Peti újra kettesben vitték el a gyerekeket, én pedig maradtam. Lassan dél van, és határozottan úgy érzem, hogy megmaradok. Annyira jólesett olvasni az üzeneteiteket, és tény, hogy nagyon fontos, hogy amennyire lehet kipihenjem magam, megtaláljam azt az időt, ami csak rólam szól, amiben töltekezhetek, erőt gyűjthetek... Nem könnyű, hiszen Petin kívül, akinek ráadásul nem dolga (legalábbis az a célom, hogy sose érezze, hogy dolga) hogy segítsen, Devi van kéznél, és épp az ilyen vészhelyzetekben nincs mellettünk a család, csak lélekben, gondolatban...
Mi választottuk, hogy így legyen, teszem hát a dolgom, és igyekszem megtalálni az egyensúlyt mindenben, de a helyzet új, tanulnom kell még, mit, mikor, hogyan csináljak. Ha délután lefekszem Áronnal és alszom, akkor az este marad, ami az enyém. Ha nem fekszem le, akkor viszont rövid távon kipurcanok. Dani az elmúlt két hétben nagyon sokat dolgozott, őt sem kérhetem, hogy jöjjön előbb, a pozíciójához képest így is rettentően korán eljön, van, hogy este fél tízkor még jön email munkaügyben... ő pedig jórészt 6 és 7 között már itthon van. Ami nekünk persze késő már, de szemben azzal, ami elvárható volna odabennt, ő is balanszíroz és a mi érdekeinket is szem előtt tartja.
Ezzel együtt kell találnom valami szelepet, ahol leereszthetek, ahogy a rutinom alakulnak már az agyamat sem kell majd állandóan megfeszítenem, hogy legyen ebéd, délutánra elfoglaltság, és talán majd tudok azon elmélkedni, hogy a szabadidőmmel mit kezdjek. :) Egyelőre át kell esnünk az immunizálódás nem kicsit fájdalmas folyamatán, Mikolton látom, hogy sokkal ügyesebben küzdi már le a szervezete ezeket az akadályokat. Én pedig tény, mint az utolsó a sorban (most is ágyban fekve hála a végre bevezetett internet mindenhová elérő létének) fekszem, és készülök a jövő hétre, amikor Dani újra két napig távol lesz... :( de legalább a hét vége felé, addigra pedig biztosan meggyógyulok...