Amikor először jártunk itt, és láttam az ovit kívülről, nagyon elszomorodtam, hogy vajon miért nem itt lakunk, ahol tiszta, új, szép környezetbe járhatna Hanna. Aztán megnéztük belülről is, és még mindig azt gondoltam, jó lenne. amikor a vezetővel beszéltünk, kicsit elbizonytalanodtam, túlságosan pörgött, mindent nagyon jó fényben igyekezett feltűntetni, bármit kérdeztem tőle csak pozitív válaszokat kaptam.
Ezzel együtt tartottam magam ahhoz az egyik alapelvhez, hogy a jó ovi közel van. A második legfontosabb az óvónő személye, amiről semmit sem tudtunk egészen addig a napig, míg Hanna először ment be Danival, hogy már ott töltse a délelőttöt. Amit tudtam, hogy nincsenek játékok, hogy minden szoba fala lukas, (ez a dizájn része, színes körök vannak festve a falakra, színes stukkók vannak a plafonon, kör alakú az étkező, ami a közös térből van leválasztva, és a csoportszobák falain is ilyen színes lukak vannak, amin a kisebbek akár ki is tudnak mászni. Praktikusan mindenhol zaj van, kivéve a számítógép szobát, ami szeparált, és a legkisebbek helységét, ahol alkalomadtán alszanak is) nagyon kevés a könyv, a közös térben kevés a mozgásra alkalmas játék (egy kisház, pár ugráló csacsi, és néhány labda...) és csak nagy ritkán mennek ki az udvarra, akkor sem használják az amúgy zseniális medencét... Szóval nem minden fenntartás nélkül engedtem el Hannát, aki viszont magához méltóna nagyon készült és nagyon nagy örömmel indult első nap.
Hogy mit csináltak, sosem derült ki teljesen, mert Hanna annyira elfáradt délre, mikor mentem érte, hogy nem mesélt szívesen, délután pedig élvezte, hogy végre valaki megérti amit mond... Apropó... Eleinte sem magyarul, sem az általa használt halandzsanyelven nem szólalt meg odabenn, minden nap, amikor mentem érte, kérdeztem az éppen ügyelő nevelőt, milyen napja volt Hannának, de eleinte azon kívül, hogy nem sírt, nem sokat tudtak mondani.
Szép lassan derült ki, hogy ki Hanna óvónénije, a nevét is megtudtam idővel, Auntie Geatha a neve, egy indiai hölgy, picivel idősebb a kislánya, mint Áron. Minden alkalommal, amikor mentem, igyekeztem beszélni vele, és egyre inább úgy véltem, Hanna jó kezekben van. Geatha nem bűbáj, de szeretetre méltó és szerető, a határokat kellőképpen tartó, de ugyanakkor egyénileg engedő, kooperatív pedagógus és ez nekem nagyon fontos.
Az első héten nem nagyon történt lényeges, minden nap volt valami apró alkotás, de sokszor éreztem úgy, hogy inkább gyerekmegőrző ez az intézmény, mint óvoda. A második héten Hanna hazahozta az órarendet, nekem meg elkerekedett a szemem... ugyanis minden nap fél órás beosztásban vannak "tantárgyaik", matek, tudomány, sport, olvasás... és nem utolsósorban mandarin és maláj nyelv... ja és számtech. Egy cseppet sem csodálom, hogy Hanna délután három és fél órát alszik...
Nagyon leterhelőnek vélem, amit csinálnak, főleg, mert Hannu az 5-6 évesek közé jár, és bár nem ő a legfiatalabb, ő az egyetlen, aki nem beszél angolul, vagyis nem érti, amit kérnek tőle, csak utánoz, igyekszik követni amit a többiektől lát, ezt viszont derekasan.
Ma egészen hosszan voltam bent reggel is, és délben is, mert Hanna ma elször azt mondta, nem szeretne menni... Mert nagyon sok mindent kell csinálni, és nem engedik, hogy könyvet nézegessen... válaszolta a miértre. Igyekeztem minden pozitív vonatkozást felsorolni, és elmesélni, hogy sokszor nekünk sincs kedvünk a feladatainkhoz, és persze sokkal jobb lenne, ha többet játszhatna, blablabla... és elindultunk.
Bent kérte, mondjam meg az óvónéninek, beszéljen hozzá magyarul, hagyjam bent vele Mikoltot, esetleg maradjak vele én is. Beszéltem Geathaval, aki megerősítette, hogy tegnap nagyon sokat dolgoztak, megmutatta a matek munkafüzetet... szerintem legalább 2. osztályos szint, ebből 5 oldalt csináltak a többiek, Hanna kettő és felet. itthon a magyar feladatos könyvben egyszerre egy dolgot csinálunk... Ráadásul 1-10ig számolnak, olyan feladat is volt, amiben négyzetben vagy háromszögben szétszórva számok voltak, ezeket kellett összekötni úgy, hogy 1-10ig a háromszögekben lévőket és a négyzetben szereplőket külön... amikor jöttünk, Hanna még fel sem ismerte a számokat... Szerintem nagyon sok ez egyszerre, pláne, hogy pillanatnyilag az angol is kihívás számára.
Geatha nagyon együttműködő volt, amikor meséltem neki, hogy Hanna ma nem szeretett volna jönni, kérdezte, hogy mennyit várjon el tőle, mit gondolok, mi lehet a megoldás... és megerősített, hogy Hanna zseniális, ahogy igyekszik helytállni. Megbeszéltük, hogy ha látja, hogy fárad, még egyszer megkéri, hogy fejezze be, amit épp csinál, aztán engedje könyvet nézegetni.
Nagyon sajnáltam Hannut és egyben nagyon büszke vagyok rá. Elképesztő teljesítmény tőle, hogy alig múlt négy éves, és érti, hogy ez nem habostorta épp, de küzd, csinálja, kérdez, minden nap új szót hoz, ma már érti, hogy skirt, panties, t-shirt, chicken, shoe, bottle, teacher, water, mondja, hogy thank you, good morning, bye bye, see you tomorrow. Elszámol tízig, ma este a ten után azt mondta: - Papa, el tudok számolni tenig. Az mennyi? :):)
És hogy őszinte legyek, én már régen kiborultam volna a helyében... Ráadásul a babáját, ami szerintem nagyon fontos kapaszkodó volt neki, azt hiszem elhagyta, emiatt nem visz magával semmit az utóbbi napokban... holnap szerintem adok neki egy másikat, bármi is legyen, de szüksége van egy kis kapaszkodóra.
Összesítve... kedvelem a nevelőket, jó, hogy szép és tiszta a környezet, jó, hogy pl. hagyják a gyerekeknek, hogy maguk merjenek levest, hogy amikor alkotnak, soha nem szólnak bele, hogy azt hogyan teszik... de ezek talán természetesek is, csak itt minden nagyon más, és ha valami pozitív, annak duplán örülök... Viszont rettenetesen utálom, hogy úgy érzem, Hanna a próbagyerekünk, és tehetetlennek érzem magam sokszor, hogyan könnyítsem meg a dolgát. Persze itthon a kimaradó részeket igyekszem pótolni (helyes ceruzafogás, sok rajz, krétázás, sport, rengeteg mese, ének), de mert leginkább iszonyú fáradt, nem erőltetek semmit. Jó, hogy sokat babázik, főz, mindent eljátszik, bábozunk, szeretgetem. Bár néha nem egyszerű, kis furdancs a fáradtságtól...
Most épp itt tartunk, még nincs igazi jó barátja, Tiffany, aki mindenki mással undok állítólag, Hannával nagyon kedves, Hanna szeret vele játszani, de ez még nem barátság. Remélem egyre könnyebb lesz neki, ahogy a nyelvet elkezdni érteni, és ezt a fura, nagyon iskolás tempót is megszokja. Deszeternék ide egy Tarkabarka óvodát Csillástul... Flórástul......
Tidak ada komentar:
Posting Komentar