Ovi update

Kicsit reagálva a tegnapi bejegyzésre... :)

Hát persze, hogy vérzik a szívem, hát persze, hogy a legjobbat szeretném én is Hannának, és a többieknek is. A mi utunk most ez, itt lenni. Ebből kell kihoznom a legtöbbet, úgy, hogy lehetőleg kapjanak, és ne azt érezzék, meg kell felelni, kötelességet teljesítenek.

Mindehhez hozzátartozik, hogy otthon nagyon sok szempontból speciális volt az ovikezdés. Hanna majdnem négy éves volt már, családtaghoz ment, régi barátokkal egy csoportba, a szülőfalujában, ahol mindenki az anyanyelvén beszélt hozzá. Nagyon régi vágya teljesült, és azt hiszem természetes, hogy nemhogy nem sírt, de minden nap azt kérte, hadd aludjon ott.

Nos ezt az állapotot szeretném elérni, hogy ő akarjon menni, semmi értelme annak, ha sír, ha kiborul, ha nagyon elfárad, ha kötelességből csiál bármit. Van a szomszédunkban egy amerikai család, négy gyerekkel, ők otthon tanulnak. Vonzó, és azt hiszem, a magyar dolgokat amúgy is én fogom neki megtanítani, de egyben azt is hiszem, hogy szüksége van a társaságra, a korlátokra, más felnőttek megerősítésére.

Most eljutott a határaiig. Viszont elég muníciót kapott, hogy képes legyen küzdeni, és arra is, hogy szóljon, ha már nem megy. És ezt nagyon nagyon szeretem benne. Az én dolgom, hogy a körülötte lévő felnőttekkel elfogadtassam, hogy Hanna bármennyire is magas, szociálisan bármilyen érett és érzékeny, igenis hátrány a számára a nyelvismeret hiánya, és még kicsi ahhoz az elvárástömeghez, ami egyszeriben rázúdult.

Az óvónők szerencsére partnerek, de azt is tudom, hogy ha nem megy, akkor kisebb hatékonysággal érik benne a nyelv, én mégis, mint mindig a fokozatosságban hiszek. Egy héten három nap bőven elég, magamban pedig formálgatom, hogy hogyan segítsek neki a leghatékonyabban. Minden nap tanulunk itthon pár szót, kifejezést, játék közben, és úgy tűnik, nagyon fogékony erre a módra is.

A múlt héten szünet volt, hétfőn nem ment, ma volt a negyedik nap, én pedig azt gondoltam, bíni fogja. Nem így lett. Hozzátartozik mindehhez, hogy nagyon későn feküdt, és már reggel sírva ébredt. Én vittem, út közben boldog volt, hogy kettesben vagyunk, és őszintén szólva nekem is jól esett. Bent aztán nem akart elengedni, az óvónéni is késett, az ő másfél évese sem aludt el háromig a tűzijátékok miatt, és mivel mi is későn értünk be, azonnal mennie kellett volna foglalkozásra, nem volt szabad játék már. Görbült a szája, kérte maradjak. Fél óra után, amikor tényleg mindketten megpróbáltunk mindent, úgy döntöttem, hazajövünk. Megértették, Hanna megnyugodott.

Út közben beszélgettünk, elmondtam neki, mennyire ügyesen kezelte az egész eddigi ovis létet, és mennyire szeretném mosolyogni látni, mert jól érzi magát. Nyilván nem célom, hogy minden alkalommal, ha nem érzi jól magát, hazahozzam, de ez most sok volt. Egy idő után ő maga mondta, hogy most hétvége jön, és hétfőn majd megy újra. A lehetőség így is úgy is nyitva.

amiben biztos vagyok, hogy három napot fogom csak vinni, és itt helyben keresünk (mert van) játékos angol nyelvtanfolyamot, ahol velem együtt lehet, és játszva kifejezetten vele foglalkoznak.

Mindezzel együtt még mindig nagyon büszke vagyok rá, és bízom benne. És hiszem, hogy attól, hogy valami nehéz, még nem kell hogy megfutamodjunk, inkább lassítunk, és erősítjük azt, amit kell. Hanna nagyszerű.